Lillő

  Lassan ballagott, hagyta, hogy lába vigye arra, amerre csak akarja. Nem volt különösebben dolga, egy átlagos délutáni nap volt ez is, unalmas, lassan vánszorgó, hőségtől dagadó nap.
Halkan dúdolgatott egy még számára sem tiszta eredetű dallamot, kezeit elsüllyesztette kantáros nadrágja zsebeiben. A nadrág kantárja térdét verdesték, cipője alatt vadlóként küzdött az út pora.
 Elmo is vele tartott, egy ideig a magasból kísérte, színes tollain táncoltak a nap fényének sugarai, majd letelepedett vállára a hatalmas papagáj, és csak csendben fürkészte a tájat.
 Ahogy bekanyarodott a sarkon kedves dalocska simogatta meg fülét, és szállt tova arra, amerre a szél vitte. Ismerős hangocska volt. Felkapta fejét, és érdeklődve nézett körbe, vajon hol is van.
Megállt, érezte ahogy válláról hatalmas súly száll fel, és a papagáj már el is tűnt a játszótér felé véve az irányt.
Ő maga is arra fordította fejét, és széles vigyor ült ki ajkaira mikor meglátta a kedves barátot. Lilith volt az, akit Lala csak Lillőnek becézgetett. Már rég nem látta őt, körülbelül azóta, mióta elrohantak abból a temetőből. Lehet maradniuk kellett volna, kit tudja milyen kalandról maradtak le csak azért, mert félelmük felülkerekedett rajtuk.
- Lillő! - elkiáltotta magát, kezeiből tölcsért formázva, majd mohón integetni kezdett és kocogva elindult a játékokkal zsúfolt tér felé.
Mikor néhány hosszúra nyújtott pillanat múlva odaért, azonnal megölelte társát, majd kedvesen rá is mosolygott és leült a lány melletti hintára.
- Olyan rég nem láttalak, mesélj mi van veled? - kérdezi lábával óvatosan meglökve magát. Eközben Elmo is megérkezett és rátelepedett a hinták rúdjára hogy onnan figyelje a két barátot.
- Hogy tetszik az iskola? Feltérképezted már? Én majdnem elvesztem benne, mikor egyedül indultam a felfedezésére - nevette el magát elrugaszkodva a földtől. Mintha repülne egy kis ideig. Már el is felejtette milyen mókás ha az ember hintázik. Olyan rég nem járt ilyen helyen, hogy minden szép emlék lassan megkopott és eltűnt fejéből.

Lillő

- Nem is tudtam, hogy gitározol. - ráncolta a homlokát. - ha meglesz muszáj lesz játszanod nekem valami szépet. Vagy megtanítani valami egyszerűbb dalra - neveti el magát. Bár úgy vélte, hogy a zenéhez sosem volt kifejezetten érzéke, ez sosem tántorította el. És most sem fogja.
A levegőbe lökte magát, még csak a társa apró mutatványát sem vette észre, azonban a barátos kijelentésre felé fordult és halványan elmosolyodott.
- Még rengeteg barátod lesz az életedben Lillő - jeleni ki határozottan, kicsit lassítva a hinta tempóján. - Nekem is tetszik az iskola. Az egész hatalmas de gyönyörű. Mintha csak valami film díszletei között mászkálnánk.
Lábával a port kezdte rugdosni, és a földet figyelte óriási érdeklődéssel, mintha csak aranyat keresne az értéktelen homokdombok kellős közepén.
- Kivéve a gitárod, az nincs a fejedben - elmosolyodott szelíden - de amúgy örülhetsz, hogy neked nincsen olyan szétlyuggatott memóriád, amiből minden információ pillanatok alatt kicsöpög. Én sok mindent elfelejtek, de leírni nincs kedvem a dolgokat.
Mikor a következő kérdést kapta csak felnézett és megrázta a fejét.
- Nem mondhatni, hogy sok embert ismerek. Néhánnyal valóban barátságot kötöttem, azonban ez nem sok, de még hosszú ideig leszünk ebben az iskolában kislány, annyi barátot szerezhetünk mint rostán a lyuk - kacsintott rá, és ismét ellökte magát a földtől, hogy magasra szálljon, majd alázuhanjon ismét a földre. - Amúgy sok minden történt velem valóban - bólintott ahogy hajába belekapott a szél. - egy barátnőmmel kincskeresésre indultunk még a szigeten, képzeld igazi kalóz szellemmel is találkoztunk, és a végén Elmo lett a kincs - a madárra mutatott, aki nevét hallva kihúzta magát és elismételte a saját nevét azzal a papagájokra jellemző rekedt hanggal. Majdnem a faház is kicsúszott a száján azonban arról inkább hallgatott. Máig nem tudta egész pontosan mi történt azon a napon. A fiú azt mondta a lánynak, hogy fusson, ő majd követni, de mikor megfordult a társa már sehol nem volt. Estig ücsörgött az akadémia kapuja előtt az eltévelyedettet várva, azonban azóta sem jött meg. Félő valami baj történt vele, melyben Lanetta nem nyújtott segítő kezet. Talán az ő hibája az egész.
- Különben a te napjaid hogy telnek? Mármint tuti te sem unatkoztál! - zökkentette ki saját magát a visszaemlékezésből. Nem szívesen emlékezett ilyenekre mert a végén még elbőgi magát.

Lillő

  A hinta lassan emelkedett az égig, majd hullott alá, ahogy a leány tempóját követte, mint jó szolga gazdája parancsát. Néha rá-rásandított a társára ezüst tincsei mögül néhány pillanatra, majd feje az égre szökött, és figyelte a vánszorgó felhők fodros népét, ahogy szétszakadnak vagy éppen összeforrnak, eltűnnek vagy megjelennek.
  A kérdésre először felszökött a lány szemöldöke, nem számított arra, hogy életében ilyen kérdést fognak neki szegezni. Leejtette fejét, haja arcába hullott, és először halkan kuncogott, azonban hamar nevetéssé nőtte ki magát.
- Érdekes kérdés - kezdett bele, mikor kacagása visszahúzódott az ajkai szélén ücsörgő mosollyá. - azonban igen, eltaláltad. Csak a közepét szeretem, a szélét inkább át szoktam passzolni valaki másnak - jelentette ki. - És te? - nem tudta megállni, hogy vissza ne kérdezzen.
- Barátom? - kicsit előre dőlt, ezüst tincsei zuhatagként folytak arcába. - hm... még csak kiszemeltem sincs - gondolkodott el egy pillanatra, miközben haját próbálta visszagyömöszölni fülei mögé, ám az makacsul ellenállt, és minduntalan vissza-visszarontott arcába, hogy aztán orrára üljön, szemeibe másszon, szája közé kússzon. Micsoda szemtelen népség!
- Veled mi a helyzet? Láttál már valakit akitől szíved majd ketté szakad, és gyomrodban pillék kelnek életre? - szemében kíváncsiság csillogott, ahogy Lillőre nézett. Lanetta szerette a szerelmes történeteket, melyek olyanok mint a tündérmesék, míg át nem fordulnak rémálomba. A mézes hetek, a rózsaszín köd alatt megbúvó csókok után, hirtelen szétlibben a pár, a szerelem füstje elpárolog, és más keserves érzéseket hagy hátra, mint nem kívánt mellékhatások. Azután már nem járnak össze, még csak rá se néznek a másikra, ha pedig mégis, nem kap a másik egyebet csak nyílként hasító pillanatok tűzzáporát, vagy vad szavak bántó és zord tömkelegét.
- Nos az úgy történt... - hátradőlt a hintában, és lassabb tempóra fogta azt, hogy kezével könnyedén hadonászhasson, kiegészítve mondandóját. Belekezdett. Mindent elmesélt: a csónakban való napozást a fény melegén, a felbukkanó kincsvadászt a levéllel, magának a térképnek való felkutatását, a hörcsöge majdnem vízbe való eltűnését, a romok között ácsorgó szellemet, mely nem volt ijesztő, csak undorító, mint egy ezer éve nem mosdott mogorva vénember. Azt is elregélte miképp sikerült kijátszaniuk az öreget, hogyan voltak képesek megfejteni a morzét, majd találtak rá az elaltatott papagájra a Szirének szigetén.
  Mire végzett úgy érezte száz évet öregedett. Nagy levegőt vett, amit aztán hangosan kifújt, válla megereszkedett. Elfáradt, a mese hosszú ideig tartott, és félt, hogy kihagyott valamit amit el kellett volna még szavalnia.
- Bátor? Inkább vakmerő és szeles - suttogta halkan. Sosem tartotta magát bátornak, úgy érezte mindig is egy kötélen táncol a vakmerőség és gyávaság között, és mikor erre mikor arra billen a sors kedélye szerint.
  Mire felpillantott Lillő már félúton járt. Maga is kiugrott a mozgó hintából és biztos lábbal érkezett a talajra, ahonnan por és kosz szállt fel, tengerként tajtékozva a leány térdei körül. Nem sietett. Lassú kocogásba kezdett, és figyelte, ahogy a másik már a mászóka csomóit markolva a csúcs felé tört.
  Odaért és felnézett, a mászóka legtetején, már ott ücsörgött Lillő, és kedélyesen kacarászott. Csakhogy ő sem volt rest, hamar megkapaszkodott és elkezdte felhúzni magát, habár lábai néhány pillanattal tovább maradtak egy-egy fokon, mint amennyire kellett volna. Határozottan lassabb volt mint társa, ám ez nem csorbította kedvét, a mászás úgy tűnik nem tartozik az erősségei közé.
Leült a lány mellé, halkan kuncogott, megünnepelve maga megérkezését.
- Gyorsan felmásztál - dicsérte meg elismerő szavakkal.
- Amúgy honnan jöttél? - a kérdés a semmiből fogalmazódott meg, mikor rájött, igazából semmit nem tud a lány régebbi életéről. - Vannak szüleid? Testvéreid? Milyen volt az életed az iskola előtt? Jobb vagy rosszabb? Néha rád tör a honvágy? - egy ártatlan kérdésből száz lett, a szavak tengerként ömlöttek a kíváncsiságot megtestesítő kisasszony ajkai közül.

Lillő

- Hidegen hagynak a pasik... - a szájához kapott, és gondolataiba mélyedve kezdett játszani alsó ajkának szélével. Hosszú pillanatokig hallgatott, fejében mintha egyszerre vánszorogtak volna, és villámsebességgel cikáztak volna a gondolatok. - érdekes lány vagy te... -zárta le végül saját gondolatmenetét, halványan társára mosolygott és hátradőlt, épp annyira, hogy azért mégse essen le a mászóka tetejéről. Nem lett volna szerencsés, még ha megúszhatta volna egy kartöréssel is.
- Ha az ember vakmerő, sokszor maga fut a halálba - jelentette ki, elfordulva társától, a saját kezét átszövő karkötőkkel babrálva. - Nem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy sem. Néha az, mert izgalmat hoz az életedbe, de vajon mikor billen át az izgalom balszerencsévé? - a szavakat magának intézte, igazából csupán annyiról volt szó, hogy hangosan gondolkodott. Nem lepte volna meg, ha Lillő csak hümmögne válaszul, vagy egyáltalán hozzá sem szólna szavaihoz.
- Nekem sincsen honvágyam... - szavai könnyebbek voltak egy tollpihe súlyánál. Eleinte nehezen mondta ki az igazságot, azonban mára alig hallatszik ki mögüle a lelket nyomó tüske. - a családom és én... nos, mi nem jövünk ki valami jól. - hangja száraz volt, semmi érzelem, semmi másfelé tekintés, semmi árulkodó jel, erre nagyon ügyelt - azt hiszem mindenkinek az a legjobb ha olyan távol kerülök tőlük, amennyire csak a bilincseim engedik.
  A távolba mered, figyeli a házak csúcsát, és az utcákon sétáló nép sokszínű hadát. Szórakoztatja ahogy néha meg-megáll egy-egy ember, hátra néz, vagy épp az egyik kirakatra, mielőtt ismét beleveszik az arctalan tömegbe.
  Az ötlet olyan hirtelen jött, hogy mikor kinyitotta száját, a szavak még helyezkedtek vékony hangszála húrjain.
- Menjünk el a temetőbe - határozott mondat volt, olyan amilyenre még csak nem is számított. Azonban légbőlkapott lelkesedése máris helyet követelt magának, hogy feltöltse a lány további mondandóját izgatottsággal és buzdítással. - fejezzük be a kalandot amit még Madagaszkáron kezdtünk el - máris felpattant, a kelleténél gyorsabban, megingott, és kevés híján a mélybe is zuhant volna, ám az utolsó pillanatban megkapaszkodott.
 Hálásan kifújta a levegőt, bár azt nem tudta magának, vagy a sorsnak zengjen hálaimákat.
- Nah akkor? Mi a válaszod? Benne vagy?

A hinta lassan mozdult előre és hátra, halkan nyikorogva, mintha fájna az ingázó mozdulat. A csendben megdagadt a hang, minden lengésnél mintha egy szörnyeteg morgott volna. Lala cipőjével a sötét homokot túrta szórakozottan, nem is figyelt oda, milyen mintákat vésett a talajba. A környezetére sem hederített, ilyenkor már senki sem járt erre, minden aludt, csak neki kellett virrasztania ahelyett, hogy meleg ágyában várta volna meg a reggelt. A némaságot néha neszek szakították félbe. Egy vakkantás, zizegő fű, zörgő kövek vagy körmök alatt sikító játékszerek keltek néhány pillanatra életre, hogy azután elcsituljanak, pár percre, mielőtt újból kezdenének mindent elölről. Ha szemfülesebb lett volna a lány néhol megpillanthatott volna az est alatt egy vörös farkat, fület vagy gyorsan szaladó fekete zoknis mancsot, de ahelyett, hogy a rókájára ügyelt volna inkább az eget pásztázta. A csillagokat számolta, jobb elfoglaltság híján, kereste az iskolában megtanult csillagjegyeket és képeket, bár a Kisgöncölön kívül egyiket se találta meg ezen az éjjelen.
Talán még tíz percig hagyja, hogy kiélje magát a rókafi, aztán elkapja és visszarángatja a kastély falai közé, mielőtt elkapják mindkettőjüket és valamilyen csinos kis büntetést tukmálnak rá, amiért meg merte sétáltatni a hiperaktív állatot. Pedig neki ezen a napon nem is akaródzott nagyon ez a kései séta, de hiába a kedv hiánya, Caro addig vonyított és rombolt a szobában, hogy jobbnak látta inkább levinni egy kicsit a faluba, menni vele néhány kört és azután egy kifáradt kölyköt visszavinni a kastélyba. Nem érdemelték meg az aludni kívánó szobatársak, hogy egy szemhunyásnyit se aludjanak, mert kis Vuk virrasztani óhajt.

Lala hallotta a feléje közelítő lépteket, de annyira foglyul ejtette az elmélkedés és átkozódás, amiért idekinn ragadt, hogy amíg nem szólaltak meg közvetlenül előtte azt hitte, csak Caro akarja valami bugyuta fogócskára invitálni őt.
- Hintázom...ha nem szúrná ki a szemét - vágta rá reflexből, meg sem gondolva a választ vagy azt a hangnemet, amely kísérte a szót, úgy három másodpercig, azután minden leesett neki. A hang, mely megszólította nem volt kölyöktől származó s mikor felpillantott vörös fejjel, valóban egy férfi alakja magasodott felette. Számtalan cifra és nem épp hölgyhöz illő káromkodás jutott eszébe a felismerést követő pillanatokban, ám mégis volt annyi esze, hogy egyiket se ejtse ki száján hangosan. Pontosan ezért nem szeretett ilyenkor idekinn kószálni, mert, hogy ő valamit megússzon, olyan még nem is volt és nem is érette, hogy amikor átlépte a kastély területét hogyan is gondolta, hogy majd ma melléje fog pártolni a szerencse egyik fia.
De ami történt, megtörtént, visszacsinálni már úgy sem lenne képes, csupán szépíteni a dolgokon. Elővette egyik legkedvesebb mosolyát és próbálta úgy fordítani fejét, hogy ne igazán legyen látható a vigyoron kívül arca többi része, miközben óvatosan a mellette ülő tárgyra mutatott.
- Esetleg lenne kedve csatlakoznia hozzám? Nagyon szép ez a mai este, nem gondolja? Nézze a csillagokat, meg se lehet számolni, mennyi van belőlük odafenn. Gondoljon csak bele, ha mind egy naprendszer, vajon mennyi olyan föld alapú bolygót rejthet a világúr, mint a mién. Maga hisz az űrlényekben? - annyi mindent zagyvált össze, amennyit csak képes volt a hirtelen helyzetben felhalmozni. Próbálta terelni a témát, miközben a lehető legészrevétlenebbül felkászálódott a hintából és remélte, hogy valamennyi előnyt szerezve el tud tűnni a játszótér mögötti sűrűbb gazolda közepette vagy a sötét utcák egyikén. Egyenlőre mégse kezdett örült vágtába, talán ki tudja beszélni magát és az sem tisztázott, hogy az idegen olyasvalaki-e aki büntetni tudná őt, vagy csak egy helyi lakosról van szó, aki képtelen elaludni.