Tris

Az elmúlt napokban úgy járkált, akár egy zombi. Nem azért, mert olthatatlan vágyat érzett arra, hogy elfogyassza mások agyát, sokkal inkább azért, mert mindenkinek jobb dolga volt, mint éppen az ő társaságát kívánni.
Vizsgaidőszak.
Rémes szó.
Ethan eleinte még abban reménykedett, hogy valami furcsa véletlen nyomán, de sikerül neki átcsusszanni és mindezek után mestertanoncként folytathatja a pályafutását, azonban a természet közbe szólt. Pontosabban Harry szólt közbe, akit csak és kizárólag azért nem szeretett, mert gyűlölte. Jó, valójában ennél lényegesen komplikáltabb volt a helyzet, de miután a kis Blackwooddal volt szerencséje összeakadni, úgy döntött, nem mutatja ki soha többet ennyire komolyan az érzelmeit. Majdnem egy nyílvesszője bánta a hevességét, amit sohasem bocsátott volna meg, sem magának, sem a vöröskének.
Talán elgondolkodtató lenne, hogy a fiúnak miért jelentenek sokkal többet egyszerű fogyóeszközök, mint az őt körülvevő emberek testi épsége. Csakhogy ez így nem teljesen volt igaz. Ethannek igenis fontosak voltak az őt körülvevők, csak éppen meg tudta különböztetni a barátokat az ismerősöktől. Mármost az ember nem bántja a barátait, ő pedig nem sok ilyennel büszkélkedhetett, tehát innentől nem is jelentett problémát meghatározni, ki esik a „fogyóeszköz” kategóriába.
Útja teljesen véletlenül vezetett a játszótér felé. Eleinte úgy gondolta, csak jár egyet, hogy kiszellőztesse a fejét és ne kelljen folyton a sarokban gubbasztó és könyvet bújó háztársait figyelnie, miközben az ő sorsa már előre eldőlt, de végül a lábai errefelé vitték. Megállt egy pillanatra, mielőtt hihetetlen felnőtt viselkedésről téve tanúbizonyságot felkapaszkodott volna az egyik mászókára, majd megcsillogtatva minden ügyességét felmászott a játékszer legtetejére, hogy onnan kémlelje az utcákat.
Néha ő maga is elgondolkozott, hogy talán tényleg nem teljesen normális, de azután elvetette az ötletet. Ha hiányozna egy kereke, akkor ilyen gondolatok még csak meg sem fordulnának a fejében; nem igaz?