Dolnay Camil

Pár hete vagyok az iskolába, de már egy párszor eltévedtem. Rossz terembe nyitottam be, és eléggé kifáradtam már most. Mi lesz velem később?!
Sóhajtottam egyet, és felvettem a táskám meg egy térképet. Még sosem voltam a kastélyon kívül. s már vágytam egy kis szórakozásra. Láttam a térképen egy játszóteret, ott talán tudok egy kicsit lazítani, meg ismerkedni velem egykorú diákokkal. Beraktam egy vékonyabb könyvet a táskámba, és útnak eredtem. Elég rossz a tájékozó képességem remélem oda találok. Nagyon odafigyeltem az útvonalra, alig figyeltem mik mellett mentem el, pedig jó lenne már visszatalálni térkép nélkül...
Pár sarokra voltam a játszótértől és megijedtem mi van ha nem lesz ott senki?
Azért, nem olyan kellemes egyedül ücsörögni. Gondolkodtam, hogy visszaforduljak-e, de azért már jól esett volna egy kicsit hintázni. Úgyhogy újra elindultam, még a léptem is szaporább lett, mert már annyira hiányzott egy kis móka.
Már messziről láttam a csúszdát, és hallottam kisebb gyerekek nevetését. Már szinte futottam, de mivel nem vagyok olyan fitt, hogy sokáig bírjam a futást így gyorsan el is fáradtam. Így csak gyors sétában maradtam. Végre beléptem a kapun és egyből a hintát kerestem. Mikor megláttam a két hintát, amiből egy pont szabad volt (<3)! Összeszedtem minden erőm és akkor már rohantam. Odaértem és lihegve egyből tulajdonomba vettem. Hirtelen belehuppantam és kicsit meglöktem magam, és akkor olyan érzés töltött el, mintha otthon lennék az udvaron.
Mellettem ülő fiú csak nézett, és szerintem azt hitte elmentek otthonról. Rá mosolyogtam és nem akartam bunkó lenni, szóval megszólítottam.
- Szia! -mosolyogtam rá. - Hogy vagy? - és reménykedtem benne, hogy barátok barátok leszünk.

Camil

Nagyon kedvesnek látszik ez a fiú. De nem ismerős nekem… Pedig egyidősek lehetünk. Láttam, hogy kicsit szégyellős, így hát féltem, hogy mi van, ha megijedt és elszalad… Kicsit visszább vettem a mosolyomból, mert nem tudtam mire számíthatok. És mi van, ha goromba, és nem egy barátkozós típus?! Lekiabál vagy csúnyát mond, rám akkor sírni fogok. Pedig olyan aranyosnak tűnik, göndör haja olyan, mint amilyen az enyém volt. Csak nekem, ahogy megnőtt kezdtem hasonlítani apámra. És akkor megtörtént a csoda. Orra alatt kicsi mosoly húzódott, és ellökte magát a földtől és felvette a tempómat. Láttam, hogy beszédre nyitotta a száját, de semmi hang nem hallatszódott. Mosolyogtam rajta, mert látszik rajta mennyire meg van illetődve. De nem akartam a képébe röhögni, nehogy engem tartson valami szemtelen lánynak. Elárulta, a kérdéséből, hogy ő nem abba az iskolába jár ahova én, mondjuk akkor tuti megismertem volna! Annyira azért nem rossz a memóriám.
- Én a Bagolykő Mágustanodába járok.  Te hova jársz? – kérdeztem tőle. Ő is szeret hintázni. Olyan jó legközelebb talán együtt is jöhetünk, de nem csak hintázni. Építhetnénk itt várat, vagy esetleg elfoglalhatnánk a csúszda tetejét.
- Én most már csodásan. Nem rég érkeztem az iskolába, és még minden annyira idegen, és gondoltam kijövök szórakozni, és barátkozni egy kicsit. – reménykedtem benne, hogy barátok leszünk és máskor is együtt ütjük el a szabadidőnket.
- Ha szeretnéd, később csúszdázhatnánk is! –ajánlottam fel mivel láttam, hogy két fiú most ment el a játéktól és szabaddá vált.