::Kirill
valamikor egy szabad hétvégés szombat délután

Nem is tudom hányadik levelet kaptam már anyámtól, amit elolvasás után és természetesen válaszlevél nélkül ugyanúgy kidobtam. A legutóbbi nem is igényelt választ. Látni akart, merthogy ide utazott, csak miattam, meg csak azért, mert most már muszáj beszélnünk. Éreztem, hogy nem csak ennyit akar. De azt is éreztem, hogy én ebből egyáltalán nem kérek, na meg azt is, hogy egyáltalán nem vagyok jól. Talán megbetegedtem, talán csak ez a nő az oka, de friss levegőre volt szükségem, mondjuk egy jó nagy sétára a faluban. Félre tudtam most tenni minden más problémámat, az önállósodási vágyamat amiért még mindig nem tettem semmit, és az általános bizonytalanságomat mindennel kapcsolatban, és csak az járt a fejemben, mivel akar már megint belemászni az amúgy sem épp a megfelelő vágányon haladó életembe. A fodrászhoz is beugrottam, hogy majd elvonja a figyelmem, legalább egy nagyon rövid időre, de nem jártam sikerrel. Le lett vágva a hajam, mint minden más alkalommal, most is úgy nézett ki, mintha teljesen megújult volna, csak ezen kívül nem változott semmi. Ugyanolyan rosszul éreztem magam. A patikából beszereztem néhány dolgot, annak reményében, hogy legalább a közérzetemen javít, de tudtam, hogy nem leszek képes ezen túllépni, amíg nem tudom, mit keres itt anyám. Tehát, mint aki a vesztébe rohan, egyenest a Bérczes Rezidencia felé vettem az irányt. Vagy ezerszer meggondoltam magam útközben, de miután a recepción eligazítottak és már a szobája előtt álltam, nem láttam értelmét a visszakozásnak. Végső soron pedig nem is volt annyira vészes. Nem voltam elragadtatva, hogy látom, és minden lehetséges módon a tudtára is adtam ezt, de ez őt egyáltalán nem zavarta, sőt minden áron békülni akart. A lehető legkedvesebben adta elő magát, mikor kitért arra, hogy nagyon örülne, ha megjelennék a húgom keresztelőjén, és egyébként szeretne megajándékozni valamivel, mondjuk egy házzal, mert részt akar venni az életemben, segíteni akar és a többi.
Szabadulni akartam. Meghagytam neki, hogy majd írok és lesz, ami lesz. Bár egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy valóban írok-e majd neki. A kapun kiérve lehuppantam az első padra. Valahogy mintha jobb kedvem lett volna, de még mindig képtelen voltam örülni a találkozásnak.
Csak arra eszmélek, hogy már kitudja mennyi ideje bambulok magam elé teljesen a gondolataimba merülve, így azzal a hirtelenséggel állok, nézek körbe és indulok el, pedig még fogalmam sincs hova megyek. Talán egy kávéért, az most jól esne.