A tanulószobába lépve hirtelen tompa csend vesz körbe, mintha egy láthatatlan buborékba léptél volna bele, amely kizárja a felesleges zajt. Az első néhány pillanat után azonban a füledet szorító némaság kellemessé válik, hiszen a leghatékonyabban így lehet jegyzetelni és memorizálni a tananyagot.
A halványkékre festett falak mentén végig szellős könyvespolcok vannak rögzítve szemmagasságban. Találsz itt minden jót. Balra az egyik polcon egy termetes pennatartóban különböző méretű pennák a feledékenyeknek, kicsivel arrébb pergamentekercsek a kapkodóknak, valamint fekete, kék és piros tinta azoknak, akik 'épp most fogytak ki' minden tintaféléből. A tágas ablak párkánya elég széles ahhoz, hogy pihenésképpen el lehessen ücsörögni két komolyabb feladat között. Az ablak előtt kényelmes zöld fotelok és barna babzsákok vannak, nem sokkal arrébb - kicsit közelebb az ajtó melletti könyvespolcokhoz -, pedig kényelmes székek egy szép, de puritán díszítésű asztal körül mindazoknak, akik nem szeretnek összekucorodva írni.
A hely szelleme nagyon hívogató. Nincs olyan nagy nyüzsgés, mint a könyvtár egyes részlegeiben, sem a klubhelyiségekben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=588354#post588354][b]Claire Anne Livingstone - 2016.04.20. 00:08[/b][/url]

Will

Az egyik kényelmes, fekete fotelban ücsörgök, a térdemen egy füzet hever, az ujjaim között pedig egy tollat forgatok. Házit kellene írnom, de a gondolataimat teljesen leköti valami más. A fotel karfája például, vagy a cipőm orra. Azon kapom magamat többször is, hogy percek óta egy apró pöttyöt bámulok a plafonon. Semmi kedvem nincs a tanuláshoz. Nem, mintha amúgy lenne, de azért jöttem ide, hátha a többi ember motivál majd, hogy álljak neki a tanulnivalóimnak, de valahogy mégsem vesz rá a lélek. Jobban leköt, hogy azokat nézzem, akik lelkiismeretesen leckét írnak. Irigylem őket, én sosem voltam ilyen szorgalmas.
Habár most nem csak a szorgalomról van szó. Máson se kattog az agyam, mint Ervinen. Hiányzik, rossz nélküle. Most, hogy már nem a kastély lakója többé, alig találkozunk, alig beszélünk, alig van időnk egymásra. Abba a pár órába próbálunk belesűríteni mindent, amikor találkozunk és ez nagyon nem jó így. Nagyon megerőltető számomra ez az időszak és ingerültebb is vagyok az utóbbi időszakban.
Példának okáért ott van a titokzatos, ismeretlen fiú, Will, aki elég idegesítően viselkedett a múltkor. Legalábbis ezzel nyugtatom magamat, hogy tényleg pimasz volt, de újra és újra átgondolva, ez egyáltalán nem igaz. Ő nem akart bántani engem, csak én reagáltam túl. Még olyan is átsuhant a fejemen, hogy megkeresem, bocsánatot kérek tőle, de olyan mérhetetlenül büszke voltam magamra, ahogy lerendeztem. Na meg a büszkeségem nem engedte, hogy én fussak utána. Ha hagytam benne valami nyomot, akkor majd ő megkeres.
Különben meg azon kapom magamat, hogy egyre többet gondolok erre a Williamre. Pedig nem is ismerem, a nevén kívül semmit nem tudok róla, csak annyit, hogy híres és pimasz. Mert az, igenis pimasz!
Megrázom a fejemet, próbálom összeszedni a gondolataimat, mert muszáj megírnom ezt a valamit, amiről pontosan nem is tudom, hogy micsoda. Kicsit nyújtózkodom, elhelyezkedek a kényelmes, fekete fotelban és neki látok körmölni. Bár még mindig nem tudom, miről is kell írnom pontosan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=590442#post590442][b]Claire Anne Livingstone - 2016.04.28. 21:47[/b][/url]

Will és Flóra

Végre eljutok odáig, hogy valamit felfogjak abból, amit olvasok éppen. Nem valami érdekfeszítő téma ez, és egy mondatot vagy ötször egymás után olvasok végig, mire megértem, miről szól, de azért haladok. A boszorkányüldözés magában oké, meg izgalmas, de most egyáltalán nem tud megfogni vagy lekötni. Igazság szerint azért is tart egy-egy mondat elolvasása és megértése több percekbe, mert valami mindig elvonja a figyelmemet. Mondjuk a plafon bámulása, vagy a hajam végének a babrálása, esetleg egy újabb virágminta rajzolása a jegyzeteim mellé.
Aztán leül a velem szemben álló fotelba egy lány és most ő az, akit sokkal érdekesebbnek találok, mint a firkálva tanulást. Rengeteg könyv van a kezében, amikkel alig bír leülni, de végül sikerül neki. A szájából lóg valami, ami a csámcsogó hangok alapján, nagyon finom lehet. Nagyon szép arca van neki, és eljátszom a gondolattal, hogy ha odamennék hozzá, akkor hogyan viselkedne velem, mit mondanék neki és ő, hogyan reagálna rá. Úgy tűnik, tényleg minden jobban érdekel most, mint a boszorkányok és az őket üldöző muglik.
A gondolatmenetemet egy jóképű srác szakítja félbe, aki most lép be az ajtón, és egy pillanatig le se esik, ki is ő. Aztán koppan egy hatalmasat. Will. Mit keres itt? Nem gondoltam volna róla, hogy az a tanulószobában ücsörgős, szorgalmas fajta diák. Felém veszi az irányt, pontosabban felém és a lány felé, már-már kezdek pánikba esni, hogy mi van, ha hozzám jön, de aztán csak biccent felém egyet és leül a szép lány mellé. Mintha mellbe vágtak volna. Azok után, ahogy viselkedett velem csak egy biccentést kapok. Sértve érzem magamat, és bevallom őszintén, elég hülyénEK is. Miért is gondoltam, hogy majd idejön hozzám? Valahogy már a szép lány sem tűnik szimpatikusnak. Azon kapom magamat, hogy őket bámulom és valahol legbelül féltékeny vagyok.
Tényleg nem vagyok normális, inkább megpróbálok visszatérni a boszikhoz, mert úgy néz ki, Will számára csak egy sértést értem meg és egy biccentést. Minek várok mégis többet?