[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=873022#post873022][b]Hegedüsh Marcell - 2024.01.31. 18:05[/b][/url]
Kicsit posh nekem ez az összejövetel. Az egyik megrendelőm hívott meg, mielőtt még elmennék Angliába, hogy a magyar társasággal is megismerkedjek. Nem tudtam, hogy mi is lesz ez pontosan. Szalánczy úr is csak annyit mondott, hogy; öltözzön kényelmesen, Marcell. Én pedig így tettem. Felkaptam egy fekete inget – a biztonság kedvéért –, amihez természetesen egy szintén fekete farmernadrág párosult, és a bőrdzsekimet is magamra kaptam. Egy brutálisan száraz franciapezsgőt szorongatok vékony, hosszúkás ujjaim között, arcomon pedig megjátszott mosoly ül, miközben az idősebb hölgy beszámolóját hallgatom.
– És aztán elvitte a fél vagyonomat… most mondja meg, Marcell… egy hölgy odaadja a szívét egy fiúnak, aztán ő csak rálép… majd le egy fiatalabb nővel – mély levegőt veszek, miközben próbálom fenn tartani annak a látszatát, hogy érdekel, amiről beszél. Közben persze az megy a fejemben, hogy nem is értem, hogy mit várt… nem kellene hatvanévesen huszonéves fuckboy-okat venni maga mellé, és akkor talán nem lenne annyira szegény, mint a dán királyi család. Mindjárt meg is sajnálom. Bakancsos lábam idegesen dobol a padlón, s tekintetem a táncoló tömegre emelem. Nagyon vegyes a korosztály. Szalánczy mindenféle ismerőse, befektetője és talpnyalója itt lehet. Illetve, a nagyon befolyásos emberei is. Kellemetlenül érzem itt magam, és ez a pezsgő is szörnyű. Egyszerű ember vagyok. Legyen egy hideg söröm, ami mellé egy whiskyt el tudok szürcsölgetni, és ennyi. Már akkor, amikor iszom. Mert ugye ez sem jellemző egy ideje. Amióta Elektrával elváltak az útjaink mint egy pár; sokat vagyok Imolával, ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem veszek magamhoz alkoholt. Elvégre vigyáznom kell rá. Nem lenne a legfelelősségteljesebb lépés. Azonban most magam vagyok, és már tééééényleg nagyon unom ezt a sznob bulit. Az idős nő pedig csak mondja és mondja. Amikor már elérem a határaimat, gyorsan felé fordítom ismét arcomat, és egy színpadiasan bájos mosollyal exkuzálom magam, amire ő szomorkásan, de egy görbével az arcán biccent. A pulthoz sétálok. Az egész termet bejárja a kétségbeesett urizálás illata, amitől szinte felfordul a gyomrom.
– Egy whiskyt kérek, jég nélkül – adom le a rendelést a középkorú férfinak a pultban, mire ő is bólint, majd kiadja egy rongyba öltözött házimanónak a feladatot. Jó nagy a kontraszt. Figyelem, ahogyan az aprócska, törékeny lény tesz-vesz, és rá kell jönnöm, hogy valahogy én is így érzem itt magam; egy kívülállónak, aki valószínűleg hamarosan fogja a kabátját, és lelép innen, mert ebben a buliban és bennem semmi közös nincsen az ég egy adta világon. De… legalább a zene nem klasszikus.