[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=738330#post738330][b]Emma Renae Weißling - 2018.10.27. 22:06[/b][/url]
A.Az összes gondolatom a helyre korlátozódott. Sosem voltam még ilyen helyen, legalábbis... nem így, ebben a szerepben. Nikonál is mindig csak átutazó voltam. De ott és akkor nem számított más. A zene pulzálása az emberek által gerjesztett tompa moraj és az élesebb felkiáltások hada. Mindez annyira új értelmet adott a varázslatnak!
Talán sosem éreztem ennyire azt, hogy részese vagyok valaminak. Most egy voltam tömegben, egy a tucatból és elmondhatatlanul jól esett ez a tudat. Végre nem az a lány voltam, aki mögött összesúgtak, akit elkerültek, mert őrült.
Csak egy, a tömegben.
- Akkor inkább szokjuk még... még egyet! - Nevetve kiáltottam fel és persze az ilyesmit miért ne hallanák meg a pult mögött tüsténkedők? Akkor már mindegy volt, hogy komolyan gondoltam-e, hisz a poharaink ismét csurig voltak, amik már csak ránk vártak. Összeszorított ajkakkal, zavartan pislogtam Annára, majd végül ismét győzött a vigyorom. Egy vállrándítással, amolyan "már nincs mit tenni" gesztus céljából emeltem a poharamat koccintásra.
Tetszett, ahogy alakultak a dolgok. Végre sikerült másképp is azt éreznem, hogy szabad vagyok.
A második kör egy leheletnyivel könnyebben csúszott, de a grimasz még mindig uralma alá vonta az arcszerkezetem. Viszont senki sem mondhatja, hogy nem vagyok tanulékony; az előzőből okulva, csendben követtem Annát, nehogy valami furfangos módon újra megteljen a pohár. Lehet jó döntés volt; azért kezdett már színesedni a világ körülöttem.
- Nem is tudom... pedig van értelme a szavaidnak, amiket mondasz. Vagyis... persze, hogy szavakat mondasz, mi mást mondhatnál? Így beszélünk... azt hiszem eltértem a tárgytól. - Homlok ráncolva futottam le újra az iménti mondatokat és próbáltam rájönni, hogy mi lehet a baj velük, de képtelen voltam kisilabizálni, hogy mi is lehetett az. Így inkább legyintettem egyet és folytattam - Én nem vagyok egy modern festőművész, aki rátüsszent a vászonra és azt mondja, hooogy... mit is? Hogy hát... hát hogy a lila paca a lelkében dúló vihart szimbolizálja. Érted... a képeim csak vannak... hogy színesen láthassam a világot. De másnak elég színes magától is, nem? - Nagyokat pislogtam Annára, valahogy annyira mélynek éreztem ezt a diskurzust. És természetesen közben a vajsört sem vetettem már meg...