Budapest
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream offline RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Írta: 2019. április 13. 18:49
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=755331#post755331][b]Adrian Black - 2019.04.13. 18:49[/b][/url] Emily & ColtonDo you still get blacked out too hard? Do you still hate my guts? Baby that's fineÉpp csak egy pillanattal tovább ragad meg a tekintetem Colton arcán, ahogy Emily megszólal. Ha nem ismerném is érezném a belőle áradó, szinte már félelemszerű tartózkodást, amit a húga szavai kiváltanak belőle, viszont én ismerem Coltont, legalábbis egy éve még meg mertem volna esküdni arra, hogy én ismertem őt a legjobban. Tudom, hogy ez az egész nekem szól. Hogy előlem szégyelli, hogy miattam keletkezik gombóc a torkában, a gondolattól, hogy előttem kell beszélnie róla, hiszen Emily feltétel nélkül, vakon szereti őt, én viszont képes lehetek ítélkezni felette. Megtenném? Halványan elmosolyodva pillantok Emily-re, ahogy az ajtóban megállva vállam a falnak támasztom, karjaim összefonom magam előtt, bokáim lazán, szinte már lustán keresztezem, ahogy hallgatom őt. Valahol kifejezetten szórakoztat Cole kényszeres mozgása, mint egy hangya, vagy egy méh, folyamatosan csinál valamit, piszkál, mozognak az ujjacskái és feltűnően erőltetetten gondol valami másra, csak, hogy ne kelljen szembenéznie velem, ne kelljen hirtelen szembe találnia magát a ténnyel, miszerint még mindig itt vagyok. Ez persze úgy hangzik, mint azok az egoista gondolatok, amik szerint bármit is tesz a környezet, a benne megtalálható személyek, az rólam szól, és a megnevezett másoknak nincsenek személyes problémái, életük, kapcsolataik, gondolataik. De most nem erről van szó. Szinte vágni lehetne a levegőben, hogy nem vagyok itt szívesen látva, sőt, én is úgy érzem, hogy nem szeretnék itt lenni,mégis itt vagyok, és ezt már egyikőnk sem tudja semmissé tenni, bármennyire is szeretnénk. Nem kifejezetten érzek bűntudatot amiért félbeszakítom. Nem kifejezetten érzek bűntudatot az érzésekért, amiket keltek benne - olyan ez, mintha tudat alatt épp bosszút akarnék állni valami olyan dolog miatt, amit ketten, közösen okoztunk egymásnak, holott soha nem ismerném be, hogy közösen bármit is tettünk volna. Nem arról beszélek, hogy letagadnék mindent, amit tettem, hogy hazudnék a múltunkról, sokkal inkább viszolygok a fogalom tartalmától, úgy, ahogy ő is viszolygott anno bárminek a felvállalásáról, és ennél jobban kétlem, hogy el tudnám magyarázni. Valahol, tudat alatt, bennem mégis feléled a versenyösztön, előbb találkoztam vele, mint te, előbb beszéltem vele, mint te, azért vagyok itt, mert ő megkért rá, holott fordítva is történhetett volna. Pedig nem akarom átvenni Colton helyét, nem akarok Ems testvére lenni, sőt. Egyszerűen csak jobb akarok lenni nála. Halványan elmosolyodom, ahogy tekintetem találkozik Emily meleg, mogyoróbarna íriszeivel. Épp csak egyetlen mozdulat, amíg a vonásaim ellágyulnak, a megfeszülő izmaim kiengednek, és megingatom fejem, mintha nem jelentene semmit, hogy eljöttem, hogy még mindig itt állok, és nem fordultam sarkon az első adandó alkalommal. Pedig megtenném. Ha rólam szólna ez, akkor megtenném, és mindannyiunknak jobb lenne, leginkább neki, hiszen nem kellene két szakadék között egyensúlyoznia. A válaszára elnyílnak ajkaim, kiszárad a szám, ahogy egy pillanatig csak hitetlenül nézek rá, mintha nem értettem volna egészen pontosan amit mond. - Rúdtáncoltál. - csak, hogy tisztázzuk. Szinte meg se hallom a magyarázkodását, szemöldököm megemelkedik, rá, majd Coltonra nézek, végül újra rá, mielőtt nevetni kezdenék. Először csak csendesen, tenyeremmel eltakarva szám, félig elfordulva tőlük, majd egyre jobban, enyhén meggörnyedve, egészen addig, míg a vidámság keltette könnyek meg nem csillannak a szemeim sarkában összegyűlő vékony ráncokban. - Emily. - mélyen felszusszanva csóválom meg fejem. - Hogy mit csináltál?
|
Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream offline RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Írta: 2019. július 28. 13:51
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765348#post765348][b]Adrian Black - 2019.07.28. 13:51[/b][/url] Allan Colton Fisher Make out like it never happened and that we were nothing || mr. resident >>
Figyelmeztetés! A hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmazhat, ezért kiskorúaknak kizárólag felnőtt felügyelete mellett ajánlott. Tovább.
A nyakamban lógó sztetoszkópot kényelmesen hajtom össze, majd süllyesztem el a fehér köpeny mély zsebében, ahogy belépek a mugli intézet automatikusan szétnyíló üvegajtaján. A következő mozdulattal veszem ki belőle tárcám, ahogy a recepciós kis hölgyhöz indulok. Alig két óra telt el, hogy nevezett X (a személyes adatok védelmében nevezzük X-nek) szervezetében, a jól ismert mugli kemikálék mellett a mugli hatóságok számára többnyire ismeretlen, varázslények és -növények tudatmódosító maradványait is felfedezték. A minisztérium felelős hivatala azonnal becsengett, az átszállítást és az ezzel járó adminisztrációs munkát a fővárosi ispotályra bízták, miközben a hatóságok keresik a választ a felmerülő kérdésekre: honnan szerezte az anyagot? És legfőképp, kitől? Így kerültem hát ide. Tekintetem a pólóra tűzött névtáblára siklik, ő mosolyogva biztosít arról, hogy már vártak, a recepció lapja alatt meghúzódó asztal fiókjából előhúzza a beteg leleteit és más, hozzá kapcsolódó iratokat, majd megkér, várjak még egy kicsit. Biccentek. Ha várni kell, hát várok. Alapvetően nem lep meg a tény, hiszen a baj már megtörtént, valamint a különböző anyagok szervezetben való reakciója olyan hatással is lehetett, amitől nem csak, hogy nehezen szállítható állapotba került, de az sem kizárt, hogy hasonlóval eddig még nem találkoztak az orvosok. Engedelmesen oldalra húzódom, hogy még véletlenül se zavarjak senkit, s a vékony mappát magam felé fordítva megtámasztva karom az asztallapon, ujjaimmal hátrasimítva hajam nyitom fel azt - természetesen, figyelve arra, hogy akinek nem inge, még kíváncsiságból se üsse bele az orrát. Az ez után történtek megértéséhez szükséges viszont kicsit visszamennünk az időbe. Miután Shayleen a rendelőbe került az én rosszul alkalmazott legilimenciám miatt, megfogadtam, hogy korlátok között fogom tartani. Az elején nehéz volt saját magam ellen használni az okklumenciát, főleg azt figyelembe véve, hogy a legilimenciám annál sokkal magasabb szinten van már csak az egy évnyi, aktív használat miatt is, ami kimaradt a tanulmányaimból. De ebbe is belejöhet az ember. Szóval, mint az utóbbi időben most is, stabil falak mögé szorítom az elmém - egy ilyen helyen különben sem illene hagyni elcsászkálni -, ezért is lep meg, ahogy minden előzetes ok, jel nélkül fut végig a hideg a gerincemen, s veri le karom a libabőr. Figyelmeztetni akar. Tudom, hogy a képesség figyelmeztetni akar, csikorogva kaparja a fal oldalát, ahogy kétségbeesetten szabadulni kíván, hogy tudjam. Ujjaim finoman csukják le a mappa fedelét, csak a biztonság kedvéért, ám fejem nem mozdul, ahogy körbepillantok az előtérben. Mintha forró verembe dobnának, mégis lever a jéghideg víz.
|
Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream offline RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Írta: 2019. július 28. 15:38
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765356#post765356][b]Adrian Black - 2019.07.28. 15:38[/b][/url] Allan Colton Fisher Make out like it never happened and that we were nothing || mr. residentVilágos íriszeim erősen ráfókuszálnak alakjára, a tekintete magához köti a sajátom, nem tudom elkapni, nem tudok elmozdulni, nem tudok úgy tenni, mintha nem látnám őt. Egy örökkévalóság telik el abban a lélegzetvételnyi pillanatban, a testem reagál rá, karomon feláll a szőr és borsódzik a hátam, nyomást érzek a tarkómban és sípolni kezd a fülem, amiből egyedül a füzete csattanása ragad ki. Összezárom ajkaim, állkapcsom megfeszül, ahogy nyelek, tekintetem megrebben, és a következő pillanatban már ösztönösen rántom hátra fejem (ami miatt be is verem a mögöttem húzódó falba), és seprem el kezét az arcom elől. Meglep az, milyen könnyen megy. Meglep az, Colton mennyit fogyott, mennyire vékonnyá vált, hogy ő itt van, vár. Persze az is lehet, hogy elkísért valakit. Lehetne egy közeli barátja, egy új férfi az életében, bárki, bárki más, de ismerem őt, ennyi idő után is ismerem őt, és ugyan nem akarom elhinni, tudom, hogy önmaga miatt ült azon a széken. Tekintetem az övét keresi, először megragadom csuklóit, de nem akarom tehetetlenné tenni őt, nem akarom lekötözni a kezeit, így szinte azonnal el is engedem. Egyik kezemmel átfogom a vállát, másikkal intek a felénk induló biztonsági őrnek. Nincs semmi baj. Nem jelent veszélyt, nekem legalábbis nem. Lehunyom szemem, ahogy ökle a mellkasomnak ütközik - magas ugyan a fájdalomküszöböm, rendkívül magas, és ő sem a régi önmaga, egy feldúlt ember viszont minden körülmények között képes fájdalmat okozni. - Nyugodj meg, Colton - halkan szólalok meg. Közelebb húzom magamhoz, egészen közel, még ha tudom is, hogy ezt nem akarja, hogy undorodik tőlem, és mindenek előtt, gyűlöl. Viszont le kell higgadnia. - Tudod, hogy az erőszakkal nem oldasz meg semmit. Engem is meglep, hogy nem pattanok el. Tőle, attól, hogy megütött, a rengeteg érzelmi töltettől és a visszafojtott képességtől a fejemben. De ígértem neki valamit, még nagyon régen. Ha valamit, hát ezt képtelen lennék megszegni.
|
Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream offline RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Írta: 2019. július 28. 18:02
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765377#post765377][b]Adrian Black - 2019.07.28. 18:02[/b][/url] Allan Colton Fisher Make out like it never happened and that we were nothing || mr. resident >>
Figyelmeztetés! A hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz, ezért kiskorúak számára kizárólag felnőtt felügyelettel ajánlott. Tovább a hozzászóláshoz.
Azért abban egyezzünk meg, hogy én sem vagyok a türelem mintaszobra. Rengeteget képes vagyok tűrni ugyan, ha a hozzám közelállókról van szó, viszont, ha nem is látszik kívülről, én, magamon érzem, hogy már nem ugyanaz az ember vagyok, mint másfél évvel ezelőtt. Nem feltétlen a szembeütköző érzelmi analfabitizmusomra gondolok, vagy arra, hogy képes lettem volna Emily szeme közé hazudni azt, hogy jól vagyok, hogy érzem azt, amit nem, hogy minden rendben közöttünk, nem csak ezekről van szó, de a tűrőképességemről is. Colton alapvetően jócskán a húr szélére lépett azzal, hogy kezet emelt rám, amit lehet megérdemlek, ami lehet jogos - holott ha én megtenném vele ugyan ezt, hacsak a viselkedése töredékéhez venném a bátorságot, belőle máris áldozat válna. Engem viszont senki nem sajnált soha, soha a büdös kurva életemben, pedig nekem sem volt könnyű. Most sem könnyű. - Elengedlek, Fisher, de ha nem nyugszol le, ki fognak téged innen tenni - érzem a változást a hangomban. Egy év. Egy kurva hosszú évre volt szükségem ahhoz, hogy kimásszak abból a szarból, amibe Cole mellett kerültem. Abból a gödörből, amit Cole-nak hívnak, teljesen egyedül, segítség vagy akár egy jó szó nélkül, és ha azt hiszi, hogy most idejöhet, elkezdhet verni mindenki szeme láttára, és azt mondani, ÉN nem érek itt szart sem, nagyot téved. Nem fogok reagálni arra, hogy árulónak nevez. A kapcsolatunk során egyszer sem én voltam az a tag, aki rendszeresen másokban kereste a boldogságot, nem, én megtettem mindent, ami csak tőlem telt, és amikor elmentem, azt azért tettem, hogy most ne én üljek itt az ő helyén. Mert ez történt volna. Tudom, hogy ez történt volna. - Aligha lennél rá képes - épp csak megemelkedik szemöldököm, ahogy leveszem róla kezeim, de izmaim véletlenül sem lazulnak el. Tudna fájdalmat okozni nekem. Nem mondom, hogy nem lenne képes rá, hogy nem tette máris meg, vagy, hogy nem ránthatna vissza a megfelelő szavakkal ugyanoda, ahonnan másfél éve indultam, de még véletlenül sincs abban a kondícióban vagy azon a helyen, ahol lenne esélye szarrá törni a kibaszott szépfiús képem.
|
Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream offline RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Írta: 2019. július 28. 19:27
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765388#post765388][b]Adrian Black - 2019.07.28. 19:27[/b][/url] Allan Colton Fisher Make out like it never happened and that we were nothing || mr. resident >>
Figyelmeztetés! A hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz, ezért kiskorúak számára kizárólag felnőtt felügyelettel ajánlott. Tovább a hozzászóláshoz.
Nézem őt. Nézem őt, és aligha érzek bármit is a halántékom nyomó sípoló súlytól, ami össze akarja roppantani a koponyám, ami ki akarj szabadítani a mázsás fal mögül mindazt, aki vagyok. Rá kell jönnöm valamire. Rá kell jönnöm, hogy a belőle fakadó vicsorgás, a szájából ömlő szurokfekete szenny nem különbözteti meg azoktól a tagoktól, akik csak azt akarták, veszítsem el önmagam a ringben. Cole azt akarja, hogy megroppanjak, hogy engedelmeskedjek neki, hogy hajszálrepedések fussanak össze rajtam, bennem, hogy porrá zúzhasson. Hirtelen telepszik rám a csend, a félelmetesen mély nyugalom. Megemelkedik szemöldököm, az arcát nézek, és az elmém bugyraiban látom magam előtt, milyen könnyen elintézhetném őt, hogy elég lenne egyetlen, megfelelő erejű ütés a megfelelő pontra a nyakon, és Colton már nem lenne több a fokozatosan kihűlő testénél. Nem vagyok gyilkos. Nem lennék képes megtenni - nem miatta, magam miatt, a szeretteim miatt, és amiatt, mert bármennyire is legyen valóságos a kép, még véletlenül sem moccan a kezem. Világoskék íriszeim végigsiklanak alapján, a pólón, ami most lóg rajta, a nadrágján és a cipőjén, elvékonyodott karjain, a sápadt bőrén. Nem csak fizikailag semmisíthetném meg. Elmondhatnék neki mindent, amit tudok, hányszor bántalmazta a testvérük Emily-t, amíg ő nem tett semmit, hiszen el volt foglalva önmagával, hányszor érezte magát Emily egyedül, ahogy azt is mondhatnám neki, hogy nincs senki ezen a nyomorult világon, aki nem a puszta sajnálat és szánalom miatt tartana ki mellette. Egyszerű, elsuttogott szavakkal taszíthatnám őt vissza a mélybe, és ő tehetetlenül kalimpálna a karjából kilógó tűvel. - Szedd össze magad, Fisher - tekintetem visszakúszik arcára, hangomban nem tükröződik sem érzelem, sem baráti tanácsadás. - Kezdesz magadhoz képest is szánalmassá válni.
|
Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream offline RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Írta: 2019. július 28. 20:53
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765406#post765406][b]Adrian Black - 2019.07.28. 20:53[/b][/url] Allan Colton Fisher Make out like it never happened and that we were nothing || mr. resident >>
Figyelmeztetés! A hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz, ezért kiskorúak számára kizárólag felnőtt felügyelettel ajánlott. Tovább a hozzászóláshoz.
Azt hiszem, nekem nem való a boldogság. A gyerekkorom kitöltötte Shayleen betegsége, a szüleim rám pakolt elvárásai, teljesítsek jól az iskolában, teljesítsek jól a sportban, teljesítsek jól az életben, miközben a testvérem végig ott haldoklott egy kéznyújtásni távolságra - mégis túl messze ahhoz, hogy bármit is tehessek érte. Összességében az életem legszámottevőbb részét ez határozta meg. Az anorexia mellett nőttem fel, az anorexia mellett lettem valaki, és amikor kicsit is, hajszálnyira is közel kerültem ahhoz az érzéshez, hogy tiszta szívvel, igazán boldog lehessek, ott lebegett előttem az anorexia, hogy bármelyik pillanatban feladhatja Shay szervezete, hogy egy nap úgy dönt, elég volt. Nem hibáztatom őt. Sosem lennék képes hibáztatni őt azért, akivé váltam, hiszen nem ő formált, nem ez formált, valahol én formáltam önmagam, és talán ezért lettem meglepően jellemtelen. Néha túl sokat érzek és túl erősen, néha alig érzek bármit, és néha magam is elhiszem, hogy az élet egy pontján voltam depressziós - hogy mindazért, ami történt, azért, mert soha nem mondtam el senkinek mit érzek, és még most is túl sok mindent tartok vissza magamnak, talán most is az vagyok. Mielőtt bárki is elkezdené verni az asztalt mellettem, nem fogok önsajnálatba esni. Nem fogom pontatlanul, egyetlen rossz nap vagy rossz hét alatt diagnosztizálni magam, mert én nem ilyen vagyok. Megszoktam, hogy egyedül küzdjek meg önmagammal. Azt hiszem, egyszerűen csak nem erre születtem. Mindent, amit csak nyújtani tudtam odaadtam a rossz személynek, a rossz időben, így a megfelelő embernek, annak, aki valóban megérdemelte volna, már nem maradt semmi. Nem vártam cserébe tőle semmit. Nem voltam anyagias, mert amire szükségem volt, azt a magaménak mondhattam, és nem kértem tőle olyan alapvető dolgokat sem, amiket más elvár, ami másnak természetes. Ha fájt is valami, nem mondtam el, mert ő ilyen, mert túlságosan féltem attól, hogy elveszítem őt, hogy az egész csak gyerekes hisztéria tőlem, és úgyis el fog múlni. Úgyis majd más lesz. Nem ő, nem én, sem az, amiben benne voltunk, sosem akartam megváltoztatni őt, de reméltem, hogy valami más lesz. Nem azt mondom, hogy Colton tett tönkre. Nem, lényegében önmagam juttattam ide, azzal, hogy megelégedtem ennyivel. Lényegében minden megtett lépésem ide, erre a pontra vezetett. Bármiért nevezhet árulónak, bármi mást a szememre hányhat, de azt soha, soha nem mondhatja, hogy én nem adtam meg neki mindent. Nem mozdul arcáról a tekintetem, viszont érzem, hogy sötétebbekké válnak a szemeim, mintha fekete, hártyavékony lepelt húznál rájuk. Gratulálok, Colton. Sikeresen kitapintottad a legnyilvánvalóbb gyenge pontomat, ellenem szegezted, és sorozatosan lőtted el, hogy még csak véletlenül se felejthessem el, neked milyen kínokon kellett keresztül menned. Hogy én milyen kilátástalan helyzetbe tapostalak téged. Hogy mit tettem veled. Most mit vársz tőlem? Kezdjek el én is panaszkodni? Csináljunk ebből is egy hülye, kicsinyes versenyt, kinek a fájdalma nagyobb, kinek rosszabb? Nem kell bizonyítanom semmit, neked nem. - Most boldogabb vagy? - alapvetően nem értem, mi a célja. Bosszú, persze, hogy bosszú, de Colton mindig is szerette a világot büntetni, s ha talált valaki máson fogást, hát őt. Nem én vagyok a hibás. Ezt mantrázom magamban, hogy nem én vagyok a hibás, hogy nem az én döntésem volt, hogy nem én kényszerítettem rá erre az útra, és habár, talán elhiszem, talán el tudnám hinni, még mindig felelősséget érzek Cole-ért, ugyanúgy, ahogy felelősséget érzek a nővéremért, vagy bárki másért, aki közel áll hozzám. Nem fogok drámaian a lábai elé esni, nem állítom azt, hogy még mindig szerelmes vagyok belé, de egy részem nála maradt. Ezt tudom, nagyon régóta tudom. Egy részem nála maradt, és ezért talán nem lehetek újra boldog soha többé. - Mit akarsz tőlem? Kérjek bocsánatot, amiért egyszer a kurva életemben végre mertem magamra is gondolni? Vagy azt akarod, hogy menjek vissza a húgodhoz, és vesztegessem tovább az idejét, amíg ki tudja, lehet odakint vár rá valaki, aki képes lenne úgy szeretni őt, ahogy megérdemli? Mi a faszt akarsz tőlem, Colon? He? Mert gyanúsítgatni, árulónak nevezni és azt mondani, hogy én juttattalak ide téged, azt tudsz. De minek? Mondd meg, mit akarsz elérni? Hogy sírva fakadjak és a bocsánatodért esedezzek? Azt akarod? - nem tartozom semmivel.
|
Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream offline RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Írta: 2019. augusztus 3. 10:48
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765806#post765806][b]Adrian Black - 2019.08.03. 10:48[/b][/url] Allan Colton Fisher Make out like it never happened and that we were nothing || mr. resident >>
Figyelmeztetés! A hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaz, ezért kiskorúak számára kizárólag felnőtt felügyelettel ajánlott. Tovább a hozzászóláshoz.
Szemeim összeszűkülnek, szemöldökeim összeszaladnak, majd egymástól elválva emelkednek meg, ahogy próbálom összekötni azt, amit mond, lényegében keresem a logikát a szavai közt. Alapvetően nem vagyok egy nagy pszichológus. Persze, tanultam a tárgyat, elvégre gyógyító vagyok, de ez vajmi kevésnek bizonyul ahhoz, hogy megértsem, mi is folyik most Colton fejében. Mi van? Nyilván van némi igazság abban, amit mond. Rengeteg faszságot csináltam életemben, például görcsösen kapaszkodtam belé és a megfelelés képébe, abba, hogy lehetek jó, vagy csak szimplán, hogy valaki anélkül törődik a létezésemmel, hogy bármit is bizonyítanom kellene. Félreértés ne essék, nem állítom, hogy tökéletes voltam, hogy a cselekedeteim nem voltak befolyásolva, és, hogy mindent úgy tettem, ahogy az helyes volt, hogy nem lehettem volna jobb úgy hozzá, mint magamhoz, de... Ezt nem én okoztam. Azt, hogy ő belecsúszott ebbe, nem én tettem vele. Nem döftem a tűt a karjába, nem nyomtam erőszakkal a fejét a por felé, nem fogtam sem kést a nyakához, sem pisztolyt a fejéhez azért, hogy ezt tegye magával. Tettem egy lépést hátra. Ennyit tettem. Kihátráltam az akkori életemből, hogy tisztán lássak, hogy megszabaduljak tőle és vele minden felelősségtől - mert Coltonnal lenni rengeteg felelősséggel jár, amihez nem csak, hogy akkor nem álltam készen, de most sem lennék. Tekintetem egy pillanatra elszakítom tőle, a háta mögé pillantok, a még mindig minket figyelő biztonsági őrre, a drámát leplezetlenül éhező közönségre, a lopva fel-felpillantó recepciós lányra. Az orromon fújom ki a levegőt, miközben beszél, jobb szemöldököm ismét felemelkedik, ahogy egy elejtett félmondat megcsapja a fülem. Én mitől érezném magam jobban? Akaratlanul formálódik meg bennem a kérdés, szinte üvölt, ajkaim között akar erővel kicsúszni. Miért akarsz _nekem_ bármit is bizonyítani? Mert ezt akarja. Nem mondja ki, viszont utal rá, minden tette és szava utal rá. Ülhetett volna a székén szépen, csendben rajzolgatva, de ő ide jött. Visszamehetett volna a helyére, de nem, Colton itt maradt, és még mindig keresi rajtam a fogást, ahol belém marhatja a karmait, hogy érezzem, amit ő érzett, hogy bűntudatot ébresszen bennem azért, ami vele történt, hogy megmutassa, ő mennyit változott, hogy ő milyen lett, hogy felém kerekedjen, és onnan röhögjön le rám, köpjön a szemembe. Cole haragszik rám, még mindig haragszik rám, sőt, egyenesen gyűlöl minden egyes apró sejtjében gyűlöl, és legyen bármilyen gyerekes, legyen bármilyen kicsinyes, szétárad bennem az elégedettség. Colton még mindig nincs túl rajtam. Ezen pedig aligha fog segíteni a folytonos támadása. - Mit szeretnél bebizonyítani, Cole? - kíváncsian billen oldalra fejem, miután saját magát vezeti ellentmondásba, anélkül, hogy bármit is mondanom kellett volna. Nem egészítem ki. Nem magyarázom el neki, mire gondolok, mire értem, nem világítok rá arra, hogy saját magát írja fölül, arra pedig végképp nem gondolok, hogy Emily miatt csinálná ezt. Mert ami köztünk történt, az csakis ránk tartozik, Ems-re és rám, neki nincs joga beleszólni, beleütni az orrát és önkéntes igazságosztót játszani, főleg az után nincs, hogy elüldözte őt, kiröhögte, megalázta és megvetette őt amiért őszinte volt vele. Nézem őt, ahogy közelebb lép. Ismerem őt. Tudom, mit akar, már amikor beszélni kezd - arról fogalmam sincs, egészen pontosan hova fog kilyukadni, de tudom, mit akar elérni nálam. Érzem, ahogy szavai hurokként szorulnak a nyakamra, megnehezítik a légzést, a vér megszorul a fejemben és égni kezdenek tőle az ereim, fájóan, agresszívan. Igen,ezt érzem. Nem csak dühöt, nem csak haragot, tiszta agresszivitást. Képes lennék gondolkodás nélkül beverni a képét és addig ütni, amíg nem marad belőle semmi, csupán anyagtalan, formátlan, ocsmány massza. Amíg a saját képére formálom őt. Colton beteg. Erre kell emlékeztetnem magam. Colton beteg ember, nem csak a függősége miatt, ő már az előtt is ilyen volt - talán nem velem, talán nem ellenem, de ő mindig is ilyen volt. Összeszorulnak ajkaim. Nem fogom megütni. Bármennyire is akarja, nem fogom megütni, mert nem éri meg, hogy érte szarba vágjam mindazt, amiért eddig dolgoztam. Csak nézek rá, az elégedett képére, az ajkai aljas formájára és arra, ahogy vár, hogy elszakadjon bennem a cérna, de nem éri meg. - Ülj vissza a helyedre, Fisher. - megingatom fejem, ahogy visszafordulok az iratokhoz. - Még a végén azt fogják hinni, nem vagy tiszta.
|
Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream offline RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Írta: 2019. augusztus 13. 11:36
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=766904#post766904][b]Adrian Black - 2019.08.13. 11:36[/b][/url] Allan Colton Fisher Burning cities and napalm skies, fifteen flares inside those ocean eyes. Your ocean eyesNem csak beleuntam, de bele is fáradtam már ebbe az egészbe. Megértem Coltont, tudom, miért csinálja ezt, tudom, miért támad ennyire görcsösen és azt hiszem, valahol azt kívánom, bárcsak visszamehetnénk az időben és semmissé tehetnénk ezt a másfél évet, hogy ne jussunk idáig. Hosszan, türelmesen engedem ki a levegőt, s habár arcom meg sem moccan, miközben beszél hozzám, az elmém pörög, fájdalmasan pörög. Akaratlanul összekötöm a szavait Shayleen összeroppanásával, akaratlanul megtalálom a hasonlóságokat, és attól, mennyire egyformák, mennyire hasonló dolgokat vágnak a fejemhez, legszívesebben felnevetnék. Talán igazuk van. Talán tényleg ezért a mártír szerepért élek, hogy valamiért mindig legyen amiért sajnálniuk, hogy a megfelelő pillanatban odadörgölhessem, én ott voltam, és nem kértem semmit, hogy a saját önfeláldozásom használhassam ellenük, amint a legkisebb kellemetlenség ér. De mit csinálhatnék? Mit kellene csinálnom? Ha egyszer is hátat fordítottam volna a nővéremnek, ha egyszer is elmondtam volna Coltonnak, hogy bánt, egyből önzővé váltam volna, érzéketlenné, empátiátlanná és még sorolhatnám. Persze egy valamiben igaza van. Az ütéseket képes vagyok elviselni, a fájdalom az, ami fejben stabillá tesz, ellenben arról sosem volt szó, hogy tőle kapjak ennyire övön aluli találatokat. Szemöldököm épp csak megemelkedik, tekintetem megmoccan az arcán, de nem hagyja el azt. A türelmem már rég elvesztettem vele szemben, az egyetlen visszatartó erő az a józan eszem, és a kézfejemen bütykeinek fantomfájdalma, ahogy meg-meghúzódik rajta a bőr. Ugyan a sebeket eltüntettem, az inger megmaradt, szinte beleégett az idegpályákba a sebek felszakadásával járó szúró-sajgó érzés. Őszintén, képtelen lennék megmondani, egészen pontosan mit kérdezett tőlem Cole. Nem arról van szó, hogy retardált lennék, vagy csorba esett volna az emlékezőképességemen a fejemet ért ütések miatt, viszont nagyon sok minden van épp bennem, és a koncentrációm elvonja az, hogy visszafogjam a legilimenciám és ne verjem szájba. Holott ez lenne talán az egyetlen megoldás számomra, talán nem ököllel ütni őt, talán nem várni, hogy vékony patakban csorogjon le állán a vére, de fájdalmat okozni neki, lerombolni őt, bántani. Nem lennék rá képes. - Nem, Cole - szám szélében bujkáló mosollyal ingatom meg fejem. Áruló lennék? Aligha. Kezemmel végigsimítok államon, a borosta sercegve karcolja fel bizsergő-zsibbadó tenyerem és ujjaim, de most pont erre van szükségem, éreznem kell, hogy itt vagyok. Hogy vagyok. Nem hagyhatom, hogy a fejembe másszon, akkor már eleve vesztesként vonulnék egy olyan csatába, amit nem is akarok megvívni. Ez az igazság. Nem akarok vele veszekedni, nem akarok vele versengeni, ahogy bántani sem akarom, mert belefáradtam Colton fölényességért folyó játékaiba. - Azt, amit a húgoddal tettél, egyedül magadnak köszönheted - ujjaim behajtom majd kinyújtom, fejem oldalra billen, kezem kinyújtom felé, és játékosan paskolom meg arcát, majd simítom rá tenyerem, megtartva fejét. - Vagy erre már nem vagy annyira büszke? - közelebb hajolok hozzá, hangom szinte sziszegésként hat, ahogy végig szemeibe nézek, nem hagyom, hogy elkaphassa rólam a tekintetét. - Te is pontosan tudod, hogy magadtól basztad el, Cole - mosolyom kiszélesedik, ahogy felkuncogok. Valami határozottan átkapcsolt bennem, már nem bírom eltűrni a folyamatos sarat, azt, hogy mindenért én legyek a hibás, hogy a saját életem másokról szóljon. Nem akarom bántani őt, és valahol tudom, hogy nem is tudnám, viszont senki nem kötelezhet arra, hogy némán tűrjem azt a szart, ami kijön a száján. - Vagy már elfelejtetted, hogyan röhögted őt ki, Colton? Hogy megaláztad az édes húgod érzéseit, az egyetlen emberét, aki melletted volt gyerekkorod óta? Aki a kezedbe adta a lelkét, hm? - szemöldököm megemelkedik, ahogy leeresztem kezem. Sosem voltam olyan jó a szavakban, mint ő, az én erőm sosem a kimondott gondolatokban volt, hanem a tettekben, az érintésekben, a vérében bizsergő, libabőrben kicsapódó érzésben. Azt akarom, hogy az illatom az orrába égjen, hogy újra napokig érezze, hogyan csapódik vissza leheletem a bőréről, de nem szavakkal. Azt akarom, hogy a teste reagáljon rám, hogy a tudatalattiját újra beszője a jelenlétem, mert ha valamit, ezt képtelen megakadályozni - mindezt persze marha nehéz elérni egy olyan játékban, ahol nem érhetek hozzá. - Mitől félsz ennyire, Colton? Ha Emily megtudja, csalódik benned? Esetleg újra elveszíted őt? - mert, tagadhatja bármennyire is, azzal, hogy szóba hozta ezt, azzal, hogy, fogalmazza meg bármilyen szépen, de megkért, sőt egyenesen zsarolni próbált valamivel, a saját bizonytalanságán adott kapaszkodót. Persze más kérdéskor, hogy Ems valójában sosem tudna teljesen hátat fordítani neki. Érzem, ahogy a saját legilimenciám körbeveszi őt, óvatos, leheletfinom csápjai vigyázva érnek bőréhez, mintha csak cérnavékony kötélen táncolnék az elméjében, egyetlen, apró rezdülése a felületnek végzetesen árulkodó lehet, hát nem mozdulok, nem veszek levegőt. Nem teszek semmit. Nem most.
|
Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
|
|
|