Édes kislányom

A sötét karikák amik a szemem alatt húzódnak, kivételesen nem egy napok óta megoldatlan ügy miatt kerültek elő, hanem azért, mert egyszerűen képtelen voltam aludni az éjjel. Eleve későn feküdtem le, inkább kétszer is megsétáltattam a kutyákat, és megetettem még egyszer a macskát, sőt, végre sorrendbe raktam a köteteteket a polcon, mert egyszerűen nem akartam azt, hogy életem szerelme - akinek hatszor megkérem a kezét, az már tényleg az - elkezdjen a pácienseként kezelni. A férfi, ha megcélozza az ágyat, akkor ott kettő tevékenységet kíván folytatni, és nem, egyikbe se fér az bele, hogy: "Hogy érzed magad a holnap miatt?" Nem tudom, nem akarok gondolkozni, sem elméleteket gyártani, sem hinni, remélni, vagy nem remélni, aggódni és képtelen eseteket gyártani. Csak mert nem. Lexáról van szó, vagyis bármi, de tényleg bármi előfordulhat. Ezek után az ember gyereke nem akar kockáztatni. Tegnap éjjel a feleségem rám várt, én meg tökéletes nyugalommal pakoltam össze a svéd bútorcsodákat, de nem ám pálcával, szépen, mugli módon. Talán egyszer tettem még ilyet, bár azt nem tudja, hogy szándékosan intéztem úgy.
Hajnalra elkészültem az utolsó könyvespolccal is, így Eliza végre beköltözhet a vendégszoba helyén kialakított szobájába, vagyis Lexa visszakapja a birodalmát. Korán reggel autóba ültem, Warren engedélye után nyilván én is kértem magamnak, és így lettem egy 2009-es Honda Accord Tourer Type-S-es boldog tulajdonosa. Az egyetlen, amitől tikkel a szemem, az a színe, de ilyen az, amikor a feleséged is vezeti az autót, és a bordó az, ami megy a hajához, a körméhez meg a hangulatingadozásaihoz. Áldozatok, amiket férfiak hoznak a hőn szeretett nő boldogságáért. Szóval reggel, amikor a család még aludt, autóba ültem, és nekiindultam. Tudom, hogy mire visszaérünk, addigra a legcsodálatosabb ebéd vár majd minket, meg olyan tisztaság, mintha nem is ott élnénk, csak így belebegtünk volna kicsit ünnepelni.
Parkolóhelyet épp csak sikerült csípnem magamnak, de még időben érkeztem, így arra is volt időm, hogy virágot vegyek. A karikákat leszámítva azért adtam magamra, megborotválkoztam, és a kedvenc bőrdzsekimet egy sportzakóra cseréltem. A virágokat óvva léptem be hát a vonat tervezett érkezése előtt hat teljes perccel a Keletibe, és sétáltam el a kijelzőig, amin megállapítottam, hogy a vonat éppen oda fog beérkezni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=741763#post741763][b]Sárközi Norbert Dorián - 2018.11.27. 20:15[/b][/url]

Édes kislányom

A sötét karikák amik a szemem alatt húzódnak, kivételesen nem egy napok óta megoldatlan ügy miatt kerültek elő, hanem azért, mert egyszerűen képtelen voltam aludni az éjjel. Eleve későn feküdtem le, inkább kétszer is megsétáltattam a kutyákat, és megetettem még egyszer a macskát, sőt, végre sorrendbe raktam a köteteteket a polcon, mert egyszerűen nem akartam azt, hogy életem szerelme - akinek hatszor megkérem a kezét, az már tényleg az - elkezdjen a pácienseként kezelni. A férfi, ha megcélozza az ágyat, akkor ott kettő tevékenységet kíván folytatni, és nem, egyikbe se fér az bele, hogy: "Hogy érzed magad a holnap miatt?" Nem tudom, nem akarok gondolkozni, sem elméleteket gyártani, sem hinni, remélni, vagy nem remélni, aggódni és képtelen eseteket gyártani. Csak mert nem. Lexáról van szó, vagyis bármi, de tényleg bármi előfordulhat. Ezek után az ember gyereke nem akar kockáztatni. Tegnap éjjel a feleségem rám várt, én meg tökéletes nyugalommal pakoltam össze a svéd bútorcsodákat, de nem ám pálcával, szépen, mugli módon. Talán egyszer tettem még ilyet, bár azt nem tudja, hogy szándékosan intéztem úgy.
Hajnalra elkészültem az utolsó könyvespolccal is, így Eliza végre beköltözhet a vendégszoba helyén kialakított szobájába, vagyis Lexa visszakapja a birodalmát. Korán reggel autóba ültem, Warren engedélye után nyilván én is kértem magamnak, és így lettem egy 2009-es Honda Accord Tourer Type-S-es boldog tulajdonosa. Az egyetlen, amitől tikkel a szemem, az a színe, de ilyen az, amikor a feleséged is vezeti az autót, és a bordó az, ami megy a hajához, a körméhez meg a hangulatingadozásaihoz. Áldozatok, amiket férfiak hoznak a hőn szeretett nő boldogságáért. Szóval reggel, amikor a család még aludt, autóba ültem, és nekiindultam. Tudom, hogy mire visszaérünk, addigra a legcsodálatosabb ebéd vár majd minket, meg olyan tisztaság, mintha nem is ott élnénk, csak így belebegtünk volna kicsit ünnepelni.
Parkolóhelyet épp csak sikerült csípnem magamnak, de még időben érkeztem, így arra is volt időm, hogy virágot vegyek. A karikákat leszámítva azért adtam magamra, megborotválkoztam, és a kedvenc bőrdzsekimet egy sportzakóra cseréltem. A virágokat óvva léptem be hát a vonat tervezett érkezése előtt hat teljes perccel a Keletibe, és sétáltam el a kijelzőig, amin megállapítottam, hogy a vonat éppen oda fog beérkezni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=741771#post741771][b]Sárközi Alexandra - 2018.11.27. 20:59[/b][/url]

Apa

Tudom, hogy készül. Nemcsak látom magam előtt a frissen borotvált arcát, de érzem az arcszesz illatát, és bőrének puhaságát is, amint megpuszil, vagy mikor csak úgy, kedvtelésből megérintem. Míg kábultan a szemben ülő idős nénire meredek, apát látom magam előtt, és elképzelem, hogy megsimogatom. Nem tudom, utoljára mikor értem hozzá vagy voltam vele kedves - minden hátsószándék nélkül, mindössze azért, mert szeretem.
Keserű szájízzel fordulok az ablak felé, amelyben egy pillanatra viszontlátom saját magam. A tükörképem hibátlan; a hajam elegáns hullámokban, a sminkem is kifogástalan - noha sokkal visszafogottabb, mint akkor volt, mikor hátrahagyva az életem Svédországba költöztem -, egyedül a szemeim árulkodnak arról, hogy valami megváltozott idebent.
A vonat lassít, mire elfeledkezve az ablaküvegről visszabámuló önmagamról, riadtan nézek ki a pesti világba. Hát megérkeztünk. A hirtelen zúgolódni kezdő utastársakkal együtt állok fel, és nyúlok a szövetkabátomért meg az egyetlen kézipoggyászért, amit a többivel nem küldtem korábban haza.
A szívem hevesen ver, és fogódzkodva is csak alig vagyok képes lelépkedni a vonat rácsos lépcsőin. Fogalmam sincs, milyen lesz őt újra látni. Nem tudom, hogy haragszik-e rám, amiért szó nélkül elhagytam, amiért az utolsó években csak bántottam, és amiért szégyent hoztam a nevére. Tudom, hogy örökre a kislánya maradok, de félek, hogy a szívén miattam képződött sebek, és a csalódás okozta hegek elmoshatatlanul közénk ékelődtek.  
Reszket az egész testem, ahogy ujjaimmal rászorítok a poggyász fülére, és a szabad kezemet kabátom puha zsebébe süllyesztve elindulok kifelé. A peron zsúfolásig telt emberekkel, mosolyokkal, puszikkal, ölelésekkel, és én közöttük haladva, egyenesen előre nézve érek hozzá egyre közelebb. Ezer közül is azonnal felismerném.
A magassarkú csizmám visszhangot ver, a torkomban szúrós gombóc lüktet, a fülem sípol, és gondolatban sietve próbálgatom a saját hangom; vajon hogyan köszöntsem, mit mondjak neki, mit tegyek, egyáltalán... mit tehetek most? Aztán elhal az addig ütemesen a betonnak verődő sarokkopogás, és én megállva a majd' két méteres férfi előtt, némán kezdem nyelni a kimondatlan érzések meg a méregből a fejének vágott szitokszavak egyvelegét. Csak nézem őt szótlan, meghatódva, és arra gondolok, hogy annak ellenére amin keresztülmentem odaát, amit láttam és megéltem, ebben a pillanatban, itt és most nincs elég erőm megszólalni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=742136#post742136][b]Sárközi Norbert Dorián - 2018.12.05. 08:59[/b][/url]

Kislányom, Lexa

Amikor egy férfi igyekszik annyit törődni a gyerekeivel, mint én, akkor a cipője koppanásáról is felismeri őket. Így van ez most is, bár az is elképzelhető, hogy a Keleti hangzavarába csupán csak én képzelem be, hogy hallom az ismerős lépteket. Lehunyom a szemem, az elmém kiürítése már nem vesz igénybe szinte semmi idő, olyan, mintha egy nagy ajtó lenne, amit egyetlen mozdulattal becsapok és a sok gondolat, a sok tennivaló mögötte marad. Viszont most nem keresem a gondolatait, szándékosan nem, az elmémet lezárom teljesen. Tiszta lappal akarok indítani, hiszen ő is ezért ment el, a tiszta újrakezdés reményében.
Ahogy a tekintetem előtt újra felbukkan a világ, a pályaudvarban rohanók, az egymást üdvözlők, az éppen elkésők és a hozzájuk kapcsolódó morajlás, ott van ő is. A csomagjait szorongató lányom. Más lett, mégis felismerem, ezer ember közül is. Megváltozott, de a vonásait nem tudja lecserélni. Az én lányom. A szépségét - szerencsére -, az anyjától örökölte, belőlem csak kevés van benne külsőre, de az jó elegyet képez. Mind a két gyerekünk szerencsés, hiszen ez az elgondolás igaz rájuk. Szeretem, hogy Annát látom bennük, mert ez is egy olyan dolog, ami közel tart engem hozzájuk.
Állunk. Egymással szemben, némán, esetlenül. Kellene egy következő lépés, egy mozdulat, ami elindítja a folyamatot. Szorongatom a neki szánt virágokat, mint valami szerencsétlen kiskamasz, és ha nem teszek valami határozott cselekedetet, akkor könnyen lehet, hogy a következő pillanatban elfutok. Nem is tudtam elképzelni, hogy ennyire nem készültem még fel a találkozásra, holott mindennél jobban vágytam arra, hogy újra a közelemben tudhassam.
Végül ez a gondolat motivál. Ha ő nem jött volna, én mentem volna, annak ellenére, hogy megígértem, nem teszem. Hogy hagyok időt és teret neki. Ő jött vissza hozzám, így most én következem. Előre lépek kettőt, a virágot a bőrönd tetejére teszem, aztán karjaim közé zárva, szorosan átölelem őt. Hiányzott az illata, az érintése, a hangja, még a mesteri ajtócsapkodása is.  Minden. És nem engedhetem meg magamnak, hogy előtte sírjak, hiszen én vagyok a férfi, a családfenntartó, a kemény exauror.
- Szeretlek, hercegnőm.