Két ujjal masszírozom a másnaposságtól lüktető, épp széthasadni készülő halántékomat, ahogy rutinos léptekkel masírozok a pult mögött ülő nővérhez. Rekedtes hangon kérdezek rá, hogy a már nem először látogatott lányt áthelyezték- e esetleg máshová, és a nemleges választ hallva, a kelleténél mogorvábban utasítom el a fiatal hölgy segítségét. Magamtól is odatalálok. Többször jártam már meg a Shayleen szobájához vezető utat, mint szerettem volna, és ki tudja, meddig fog még tartani, míg elérik a célként kitűzött állapotot. Nem sokat árulnak el arról, hogyan haladnak, hiszen nem vagyok közvetlen hozzátartozó. Elintéznek annyival, hogy stabil az állapota, esetleg közlik, hogy evett pár falatot a folyamatosan beléöntött tápanyagok mellett. És minden alkalommal hatalmas kő esik le a szívemről, még annak ellenére is, hogy kifejezetten bosszantónak találom a kikerült kérdéseket, hogy nem tudnak egyenes választ adni.
Hogy miért? Nos, Shay mostanában nem túlzottan beszédes. Hogy teljesen pontos legyek, egyetlen szót sem szólt hozzám a látogatásaim alkalmával. Rendkívül idegőrlő, hogy ilyen szinten ignorál, de nem adom fel, és azt sem hagyom, hogy ő maga megtehesse. A baleset után egy kis ideig vártam. Kifogásokat gyártottam folyamatosan: nem akarom zavarni a pihenésben; biztosan van más, akinek jobban örül; hiszen gyűlöl! Végül megelégeltem az indokolatlan tépelődést, és azon kaptam magam, hogy kórházi szoba ajtaja előtt állok. Ahol most is. Óvatosan nyomom le a kilincset, és igyekszem minél halkabban bejutni, hogy ne ébresszem fel, ha esetleg alszik.
- Szia Shay. Hogy vagy? – csak miután látom, hogy kitartóan bámulja a plafont, egy torokköszörülés után kérdezek. Hülyeséget, nyilvánvalóan, de ötletem sincs, mi mással nyithatnék. Letelepszek a látogatóknak fenntartott ágy melletti székre. – Hoztam pár könyvet, biztos unalmas itt, bár azt nemt’om, eltaláltam- e az ízlésed.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=545155#post545155][b]Aiden Ward - 2015.11.19. 17:48[/b][/url]

Két ujjal masszírozom a másnaposságtól lüktető, épp széthasadni készülő halántékomat, ahogy rutinos léptekkel masírozok a pult mögött ülő nővérhez. Rekedtes hangon kérdezek rá, hogy a már nem először látogatott lányt áthelyezték- e esetleg máshová, és a nemleges választ hallva, a kelleténél mogorvábban utasítom el a fiatal hölgy segítségét. Magamtól is odatalálok. Többször jártam már meg a Shayleen szobájához vezető utat, mint szerettem volna, és ki tudja, meddig fog még tartani, míg elérik a célként kitűzött állapotot. Nem sokat árulnak el arról, hogyan haladnak, hiszen nem vagyok közvetlen hozzátartozó. Elintéznek annyival, hogy stabil az állapota, esetleg közlik, hogy evett pár falatot a folyamatosan beléöntött tápanyagok mellett. És minden alkalommal hatalmas kő esik le a szívemről, még annak ellenére is, hogy kifejezetten bosszantónak találom a kikerült kérdéseket, hogy nem tudnak egyenes választ adni.
Hogy miért? Nos, Shay mostanában nem túlzottan beszédes. Hogy teljesen pontos legyek, egyetlen szót sem szólt hozzám a látogatásaim alkalmával. Rendkívül idegőrlő, hogy ilyen szinten ignorál, de nem adom fel, és azt sem hagyom, hogy ő maga megtehesse. A baleset után egy kis ideig vártam. Kifogásokat gyártottam folyamatosan: nem akarom zavarni a pihenésben; biztosan van más, akinek jobban örül; hiszen gyűlöl! Végül megelégeltem az indokolatlan tépelődést, és azon kaptam magam, hogy kórházi szoba ajtaja előtt állok. Ahol most is. Óvatosan nyomom le a kilincset, és igyekszem minél halkabban bejutni, hogy ne ébresszem fel, ha esetleg alszik.
- Szia Shay. Hogy vagy? – csak miután látom, hogy kitartóan bámulja a plafont, egy torokköszörülés után kérdezek. Hülyeséget, nyilvánvalóan, de ötletem sincs, mi mással nyithatnék. Letelepszek a látogatóknak fenntartott ágy melletti székre. – Hoztam pár könyvet, biztos unalmas itt, bár azt nemt’om, eltaláltam- e az ízlésed.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=551001#post551001][b]Catherine Shayleen Black - 2015.12.08. 15:17[/b][/url]

Nyilvánvalóan sokan bírálnák nem épp tökéletes technikáját, mellyel sztrájkol a körülötte lévő felhajtás miatt. Megnémult. A depresszió sötét árnyéka egyszerűen ráült, ő pedig nem hajlandó megszólalni, hiába kérdeznek az orvosok, hiába kérdez a pszichológus, hiába kérdez Aiden. A neki adott ételeket hol megeszi, hol elutasítja, mivel azonban rendszeresen rajtaveszt ezen a játékon és azonnal jönnek a csövek, így inkább legyűr pár falatot, mintsem ismételten mesterségesen táplálják.
Kata, a mellé kirendelt nővérke egész nap csicsereg, próbál mosolyt csalni az arcára, vagy bármilyen reakcióra bírni, de minden áldott nap ugyanolyan csalódottan távozik, mint előtte. Belátta, hogy életmódja veszélyes méreteket öltött és szeretné, ha segíthetnének neki, de nem bírja. Látja a szánakozó, lesajnáló tekinteteket, hogy "szegény kislány". Nem az. Nem tudja kezelni ezt a fajta bánásmódot, úgy érzi képtelen többé elviselni akárkitől. Minden alkalommal, mikor Aiden bejön, csak és kizárólag fájdalmat lát a szemében, a mérhetetlen sajnálatot, ettől pedig az epe rögtön megindul felfelé. Inkább rá sem néz a rellonosra, inkább nem is foglalkozik vele. Pedig szereti, veszettül szüksége van rá, mégsem erre. Nem ezekre a szomorú szemekre, amik szenvednek: szenved ő eleget nélkülük is.
A mai délután sem különbözik a többitől, kitartóan bámulja a plafont, miközben Kata újfent be nem álló szájjal sürög-forog körülötte. Kizárja a zavaró nőt és már csak arra lesz figyelmes, hogy csend telepszik köré. Kiengedi az oly sokáig benn tartott levegőt, de akkor egy ismerős hang üti meg fülét. Milyen kérdés ez? Hogy lenne? Csövek állnak ki belőle, ezeket vezetik le a torkán, életveszélyes állapotból hozták vissza, szinte a halálból, itt fekszik egy steril kórteremben, ahova meghalni járnak az emberek, vajon hogy van? Elég időt töltött már itt ahhoz, hogy tudja: az ilyen felesleges kérdésekre megspórolhatja a választ.
A következő mondatra végre valahára elfordítja a fejét, de csak azért, hogy ránézzen a könyvekre. Egyetlen pillantást sem szentel a fiúnak, csak visszafordul a plafon felé és némán zárja ki őt. Ez bitang nehéz mindkettejüknek, de főleg Aidennek, aki már isten se tudja, hanyadik napja tűri a teljes elutasítást. Viszont nem adta még fel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=558488#post558488][b]Aiden Ward - 2015.12.28. 16:25[/b][/url]

Nem különösebben lep meg a tiltakozón plafon felé fordított tekintet, az érzelmek teljes hiánya a fájdalom minden típusának megtapasztalásáról tanúskodó, színtelen arc. Az erőtlen mozdulatra halovány reményfoszlány üti fel fejét, hátha ez alkalommal más lesz. De amilyen gyorsan jött, úgy el is múlik. Csak a könyvekre vetett egy pillantást. Halkan sóhajtok fel, és dőlök hátra a székben, addig merev, várakozásteljes testtartásom csalódottan enged fel.
Még mindig hiszem, hogy az egész az én hibám.
Eszem ágában sincs felemlegetni azt az estét ezen falak közt, semmi pénzért nem vágnám sutba mindazt, amit elértek eddig a lánynál az ápolók. Nyilvánvalóan javul az állapota, bár még mindig félelmetesen sovány, a bőre pedig fakó, élettelen.
És nem szól hozzám. Bár a nővér elmondása alapján másokkal sem beszédesebb, nincs okom magamra venni. Mit sem segít a helyzeten. A lelkiismeretemen. Ha nem erőltettem volna azt a vacsorát, nem veszekedtünk volna, és ha nem veszekedtünk volna, most nem feküdne itt teljesen magába burkolózva. Egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam. Ernyedten lógó vállaim és lesütött szemeim is megbánásról tanúskodnak, és valami megvilágosodás-féléről: nincs itt helyem.
Felnézve le sem veszem tekintetemet Shayleen arcáról, behatóan tanulmányozni kezdem az éles arccsonttól elkezdve a beesett szemeken keresztül a szótlan, dús ajkakig, minden egyes négyzetcentiméterét, mint ahogy eddig minden alkalommal tettem. Fájt, amikor a történtek után reggel kizavartak ebből a szobából, mintha holmi betolakodó lennék. És fáj, hogy azóta egyetlen nyikkanást sem hallottam a lánytól a monoton szuszogásán kívül. Talán túl sokat akarok. Igen, biztosan így van. Mindig emlékeztetnem kell magam, hogy tegyem félre az önzőségem, hiszen életben van, és annak tudatában, milyen veszélynek volt kitéve, nem is kívánhatnék mást.
- Akkor… ezeket leteszem ide a szekrényedre – sután szólalok meg, rekedtesen, és úgy teszek, ahogy mondtam. Nem látom értelmét tovább rontani itt a levegőt, megejtek egy halvány, fájdalmas mosolyt, és feltápászkodom. A szék lábainak csikorgása fülsértően hasít a csendbe, egy pillanatra még támaszkodom a támláján, majd Shay fölé hajolva egy óvatos puszit nyomok a homlokára, és a suttogva elrebegett szavakat követően magára hagyom. – Annyira sajnálom.