[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532757#post532757][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 13:09[/b][/url]

Nem tud átverni. Habár minden fenekestül felfordult, és azt a szőke bongyor gyereket ahányszor csak meglátom, legszívesebben adnék egy kis színt az arcának. De amit Bakonyi nem vesz észre, az én figyelmem nem kerüli el. Tisztán emlékszem, ahogy a madagaszkári parton támogattam, és a csontjai szinte átbökték a bőrét, szinte összetört a karjaim között. Arra a kétségbeesésre, ami a hangjából áradt. Amikor sírni kezdett, és elszólta magát a betegségével kapcsolatban.
És most sokkal rosszabb az állapota. Egyszerűen nem hiszem el, hogy senki másnak nem tűnik fel, hogy a járomcsontjai napról napra kiugróbbak, hogy fekete karikák éktelenkednek a szeme alatt és hiába próbálja rettenetesen vékony végtagjait pár mérettel nagyobb ruhák mögé rejteni. Bár már jóval korábban sejtettem, hogy valami nem stimmel, akkor bizonyosodtam meg felőle, amikor a minap Shay csuklója után kaptam – ő pedig rögtön kirántotta a kezemből, amint látta rajtam a felismerést. Teljesen megdöbbentem. Azt hittem… amikor legutóbb beszéltünk az anorexiájáról, nagyon szépen haladt a javulás útján. Persze a bál és az eridonos óta feleannyi időt töltünk együtt, és ez a bizonyos legutóbb jóval az előtt volt.
Csak pár falatot tudok legyűrni, folyamatosan az étellel játszó, félelmetesen vékony ujjakat figyelem, arra várva, hogy történjen valami. Direkt döntöttem a vacsora mellett, őszintén, csodálkoztam is egy kissé, hogy nem utasította el az ötletet zsigerből.
Érzem, ahogy a várakozás lassú feszültségként gyülemlik fel bennem, és ezen az üres fecsegés sem segít semmit, amit, mintha két idegen bonyolítana le egy vakrandin. Egyre idegőrlőbb az evőeszközök csilingelése, és a jókedvű alapzaj, az egyébként kielégíthetetlen étvágyam teljesen elpárologni látszik, és egy pillanatra elbambulok. Shay késének és villájának tányérhoz való koccanása, majd a szavai zökkentenek ki; tekintetem vészjóslóan villan a lányra.
- Egy falatot sem ettél – közlöm a nyilvánvalót. A tartásom merev, kiegyenesedem a székben és a mellkasom előtt keresztbefonom a karjaimat. – Mikor ettél utoljára? Valami táplálót, úgy értem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532765#post532765][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 13:51[/b][/url]

Ismered az érzést, mikor egyre nehezebbé válik visszatartani a gyomortájékról a végtagjaidba áramló tehetetlen dühöt, a feszültséget, amit egyszerűen nem hagyhatsz kirobbanni? Mert az még a legkevésbé sem zavar, hogy nyilvános helyen, emberek közt vagy, de a másikat nem akarod bántani.
Sokadszorra ütközöm problémába, ami a lány betegségét illeti. Soha nem tudtam, hogy beszéljek erről úgy, hogy ne értsen félre, és azt se gondolja, hogy feltett szándékom rátelepedni és mihamarabb a helyes irányba terelni. Ami láthatóan nem jött össze, bármennyire is próbálkoztam néha a legkevésbé sem burkoltan olyan helyeken találkozni, ahol egy kis kaja is csurran-cseppen a nevetgélős beszélgetések mellé. De most ennek a jó kedvnek nyoma sincs. Nevetés. Szinte már azt sem tudom, mi fán terem. Megjátszani remekül tudom, hogy minden rendben van, és talán még Shayleen sem veszi észre, hogy ez egyáltalán nincs így. Hát persze, hogy nem veszi észre, hisz a saját állapotáról sem hajlandó tudomást venni!
- Csupán az a különbség, hogy nem az apád vagyok és nem is a pszichológusod – nem engedem, hogy a hangomon bármi hallatsszon, mintha csak a holnapi időjárásról beszélgetnénk. Ezzel szemben olyasmik futnak át az agyamon, minthogy alkalmazom rajta az Imperio-t, ha máshogy nem megy, és belekényszerítek pár falatot. De mégis mivel lennék előrébb? Még a ma este folyamán nekiállna a futásnak, és addig nyomná a felüléseket, míg le nem dolgozza a felszedett pár gramm kaját. És nagy ívből elkerülne, valószínűleg.
A váratlan kifakadásán ledöbbenek. Igaz, csak egy fél pillanat erejéig nézek rá résnyire nyitott ajkakkal és kikerekedett szemekkel, hogy aztán összeszorítsam az állkapcsomat, mielőtt mindent, ami éppenséggel elborult agyamba tolul, enyhén emelkedett hangnemben a szemére hányjam. Még nagy levegőt is veszek, de nem, sajnos semmit nem ér. Mindenesetre taps nekem, hogy ennyi önuralmam van.
- Semmi bajod? Nekem ne akard bemagyarázni, hogy minden oké. Lehet, hogy a kis barátod olyan vak, hogy nem veszi észre, de Shayleen… tönkreteszed magad! – bár már nem teljesen nyugodtan, de még mindig lassan, halkan beszélek, hogy csak mi halljuk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532769#post532769][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 14:52[/b][/url]

Lassan terül szét az arcomon egy gúnnyal teli vigyor, ahogy a srácot védi. Édes. Azt hiszem, érzékeny pontra tapintottam. Úgy döntöm oldalra a fejem, mintha érdekelne a kioktató monológ, még lelkesen bólintok is párat. Nem szándékoztam felhozni a témát, és magyarázkodásra sincsen semmi okom, de hát a szűz sellők vérit, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehet, hogy Gergőnek ehhez egyetlen szava sincs? Márpedig, ha lenne, Shayleen nem esett volna így nekem, amint kiejtettem az evés szót a számon. Lehet, hogy az égvilágon semmi közöm ahhoz, mit művel magával a lány, de képtelen vagyok szó nélkül hagyni. Egyszerűen nem bírom tovább nézni azt, ahogy az orrom előtt veszti el teljesen az irányítást.
- Igazad van, végül is… nem kell a pasidnak lennie ahhoz, hogy smárolhassatok egyszer-kétszer – áh, a legkevésbé sem utalás arra a bizonyos estére, amikor.. leitattam. Tutira ez fog jönni most, a fejemhez fogja vágni, hogy provokáltam. – Legközelebb feltétlenül megkeresem, és megkérdezem tőle, hogy hallod, arc, tudtad, hogy a nőd anorexiás és egyre rosszabb állapotban van? Igen? Ja, ok. És amúgy… együtt aludtatok már? Nem? Hm, pedig olyan aranyosan szuszog álmában – mi sem jobb megoldás, mint az idegességemet átalakítani kárörvendésbe, és olyan beképzelt vigyorral csinálom mindezt, hogy ha meglátnám magam a tükörben, valószínűleg kedvem lenne szénné átkozni a csinos kis arcomat.
A mellkasom egyre látványosabban hullámzik, ahogy a visszafogott indulatok munkálkodnak. Az arcom oldalán, a fülem tövében látszik, ahogy megfeszül az állkapcsom, ökölbe szorított kézfejem által az alkaromon kidudorodnak az izmok. Érzem, ahogy ködösödik a kép, hogy nem bírom visszafogni magam, és Shayleen minden egyes szava pofoncsapásként ér.  
Mielőtt átgondolhatnám, mire készülök, mozdulok: ököllel csapok az asztalra, a falap reccsen, az étkészlet csörren, a tenyeremből pedig lassan vér serken, amilyen erővel nekinyomódnak a körmeim.
- Kiléptem az életedből. Teret adtam a szőke hercegednek, akire szükséged volt. Nem vagyok a védőangyalod, még egy rohadt angyal sem vagyok, de tudod jól, hogy igazam van. Nem vallod be, nem vagy hajlandó szembenézni a problémával, inkább átlépsz rajta, mintha nem is lenne. De engem nem versz át, Shayleen – megremeg a hangom, és nagy ívből lesz*rom azt is, hogy hány szempár szegeződik ránk, nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezt a hülyeséget.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532778#post532778][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 15:38[/b][/url]

Amint meghallom a várt kifejezést, hangos hahotázásba kezdek. De komolyan, szerintem még a könnyem is kicsordul, a hasamra szorítom a kezem, bár ez már csak a színjáték része. Éreztem, hogy a fejemhez fogja vágni ezt, és már csak a tény, hogy igazam lett, mélységes elégedettséggel tölt el. Ha már a vacsora ötlete úgy egészében katasztrofálisan sült el, legalább egy kicsit szórakozhassak jól. Még mielőtt teljesen elkattanok, és elönti az agyam az a sötét köd, ami olyasmiket mondat ki velem, amit át sem gondolok. Ennyit arról, hogy nem akarom bántani őt.
-Óóóhhohohóóó, hogyan? Valaha is lett volna… nekem esélyem nálad? Ez újdonság. Bár mit számít, hisz épp most játszottam el, nem igaz? – igazából valamiért ebben a helyzetben, még ez is szórakoztat. Hogy maga a siralmas tény, hogy most ásom el magam örökre a lánynál, és lélekben már eltemettem az egész eddig létező kapcsolatunkat, akármi is volt. – Tökre pocsék – bólintok rá. Minek győzködjem, most komolyan? Teljesen mindegy, mert nem emlékszik. Amúgy pedig gyenge visszavágás volt. A r*bancos részre pedig, bármennyire is szeretnék szabadkozni, hogy nem úgy gondoltam, nem reagálok.
Kis híján összerezzenek, amikor ordítani kezd, pedig az imént még én voltam, aki bontotta a rendet és akár még számíthattam is volna erre a kirohanásra. A széke hangos csattanással dől hátra, de nem foglalkozom vele, pislogás nélkül, szinte közömbösen tűröm, hogy úgy beszéljen velem, mint egy darab sz*rral.
Az elvakult harag, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen alább is hagy. Halványan elmosolyodnék, és egy biccentéssel nyugtázom a dolgokat. Elintézve. Soha többé nem fogom keresni, a folyosón is inkább visszafordulok majd, minthogy akár messziről is el kelljen viselnie a látványomat. Mivel kirohan, mielőtt nyikkanhatnék, felsóhajtok. Csak most tűnik fel, hogy az eddig békésen vacsorázó vendégek és a felszolgálók is döbbenten bámulnak. Meg sem számolom, csak ledobok az asztalra valamennyi pénzt, és szó nélkül távozom. A lány szavai visszhangzanak a fejemben, a mellkasomat szorító ürességről pedig igyekszem nem tudomást venni, miközben kilépek az ajtón.
- Nyugi, már itt sem vagyok – mondom automatikusan, amint meglátom a falnak dőlő Shay-t, de azért lelassítok, amint kezd tisztulni a kép. Miért nem ment rögtön haza? Talán…? – Shayleen?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532788#post532788][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 16:40[/b][/url]

Vajon mióta érlelődtek azok a dolgok, amiket most egymás fejéhez vágunk? És mégis hogyan jutottunk odáig, hogy végül megtegyük – jogos vagy sem, egymás fejéhez vágjunk mindent, ami csak hirtelenjében eszünkbe jut.
A legrosszabb az egészben, hogy ennek megnyugvást kellene okoznia, de nem érzek semmit. Csak az őrült módjára, folyamatosan váltakozó érzelmeket, amik eddig olyan sokáig voltak fogságban odabenn, hogy képtelenség megzabolázni őket, miután egy kis szikrát kaptak. És mindezt ez a pici, törékeny lány váltja ki belőlem. Szerencsére profi vagyok abban, hogy a gyengeségemet valami olyasmivé alakítsam, amivel védekezhetek, ennek pedig nincs is jobb módja, mint a támadás, ugyebár. A gúnytól fröcsögő röhögés, ami előtör belőlem, csak egy pajzs – olyasmik rejtőznek mögötte, amikkel szembenézni még magam sem vagyok hajlandó, nemhogy betekintést engedjek egy kívülálló egyénnek. Jól kezelem a feszült helyzeteket, így nem sokszor van alkalma az agressziónak felülkerekedni, de le sem tagadhatnám az előzők után, hogy van az az állapot, amikor az utolsó csepp önuralmam is elpárolog.
Nem tudok mit szólni. És amúgy is, mi értelme lenne? Gyerekes visszavágásnak hangzana az egész, és szinte már azt sem tudom, miből indult ki az egész hajcihő. Miközben a lány távolodó alakját követem tekintetemmel, furcsa érzés telepszik rám. Beletörődés. Azt hiszem, ehhez tudom leginkább hasonlítani. Fájó űrt hagy maga után a tudat, hogy ezek után soha többet még csak rá sem nézhetek anélkül, hogy ne ez az ingerültséggel teli este jusson eszünkbe, és tudom, hogy messziről kerülni fogjuk egymást. De legalább biztosítottuk az ingyen mozit az étteremnek, hurrá.
A falnak támaszkodó Shay látványa nem csak azért késztet megállásra, mert értelmetlennek tűnik, hogy nem indult vissza azonnal a kirohanását követően, hanem, mert… nem is tudom, mit remélek. Vagy megérzés? Tök mindegy, mire fogom – még szerencse, hogy tétováztam.
- Már megint mit tettem? Ja, igen, megszülettem. Ezer bocs – morgok. – Igen, ezt odabenn is elég érthetően a tudomásomra adtad – higgadt a hangom, egy halvány mosoly játszik arcomon. Ami villámgyorsan le is hervad onnan, amint bekövetkezik, amitől tartottam. Tintafestéket nem tűrő káromkodás közben szelem át a köztünk lévő pár méter távolságot, és emelem fel a sovány testet a földről. A páni félelem olyan gyorsan és intenzíven járja át minden porcikámat, amint érzékelem a gyenge pulzust, hogy üvölteni tudnék, helyette folyamatosan motyogok, vegyesen mindent, ami csak eszembe jut. Trágárságok, könyörgöm Shay-nek, hogy tartson ki, elküldöm a francba, amiért ilyen hülye volt - közben pedig egy percig sem késlekedve, szorosan a karjaimban tartva cipelem sebes léptekkel a legközelebbi kórház felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532870#post532870][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 21:14[/b][/url]

Tehetetlenül járkálok fel-alá, lépteim visszhangoznak az üres, túl steril, túl rendelő szagú folyosón. A másodpercek olyan lassúsággal vonszolják magukat tova, kezdek beleőrülni a várakozásba. És semmit sem mondanak. Ez a legaggasztóbb.
Egy ápolónő érinti meg finoman a vállam, összerezzenek, és egy pillanatra hezitálok – az arckifejezése úgyis rögtön mindent el fog árulni. Közömbös. Továbbra sem árul el semmi konkrétat, de még annyit sem, hogy a levitás életveszélyben van-e, menthető az állapota, vagy sem; csupán kedves hangon megszólít, és egy pohár vizet nyom a kezembe, miközben azt javasolja, hogy próbáljak megnyugodni és üljek le. Mert ez tényleg így megy. Tökre akarati kérdés, hogy most ideges vagyok- e, mert fogalmam sincs, mi történik odabenn a zárt ajtók mögött. Veszek egy mély levegőt, még mielőtt nem túl férfiasan kiütöm a kezéből azt az átkozott poharat és szép hosszasan kifejtem, mennyire nem tud meghatni, kit zavar és kit nem a mászkálásom. Végül csak megköszönöm az italt és igyekszem megmaradni a hátsó felemen.
Megőrülök. Úgy dülöngélek a széken, mint aki máris eszét vesztette. Szemeim alá fekete karikák fészkelik magukat, és tudom, hogy most végtelenül fáradtnak kellene lennem, talán aludnom egy keveset, amíg várakozom, de nem megy. Képtelenség.
Az egész az én hibám. Ha nem provokálom, nem hívom el vacsorára és nem vágok olyanokat a fejéhez, amit a legkevésbé sem gondolok komolyan… Ha nem hagyom, hogy a maró féltékenység a felszínre bukjon és átvegye az irányítást… Talán meg sem történik. Talán csak egy rémálom, és mindjárt felébredek a verítéktől átázott ágyneműbe gabalyodva, zihálva. Bárcsak így lenne. Bárcsak ne lennék annyira önző, hogy ezzel az egyetlen embernek ártsak, akivel valaha is úgy igazán törődtem. Bárcsak ne lenne ez a hülye betegség, és a szentségit, bárcsak mondanának végre valamit!
A tenyerembe temetem az arcomat, ujjaim a göndör tincsek közé kúsznak és elkeseredett dühömben tépni kezdik azt egy, a helyzethez képest visszafogott morgás kíséretében. Ezzel a lendülettel pedig fel is pattanok, és rovom tovább a köröket.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő telik el, mire megszólít ugyanaz a hölgy, aki korábban is. Minden egyes alkalommal felkaptam a fejem, amikor nyílt az ajtó, és csalódottan folytattam a céltalan strázsálást, amikor szó nélkül elhaladt mellettem valamelyik orvos. Most viszont kézzel fogható információkat kapok. A megkönnyebbülés olyan intenzitással robban, hogy kedvem lenne a) örömömben felkapni a nőt, b) a földre vetve magam köszönetet mondani minden felsőbbrendű hatalomnak, amikben nem hiszek, avagy c) szentimentális szipirtyó módjára bőgni kezdeni.
- Az nem kifejezés – halkan, az órák hosszat szótlan ücsörgéstől rekedten válaszolok, miközben követem a nővért. A szavai úgy vágnak mellkason, hogy kis híján összeesek. Meghalhatott volna… Amíg el nem éri a harminchat kilót… harminchat… És az ehhez társuló kép, Shay fedetlen vállai… Még jó, hogy van egy szék a betegágy mellett, mert most, na, most muszáj leülnöm. Törékeny ujjaiért nyúlok és az infúzióval nem foglalkozva kezdem hihetetlen óvatossággal cirógatni. Észre sem veszem, hogy az ápolónő időközben magunkra hagy. – Ó, Shayleen… - annyi mindent szeretnék mondani, de egyetlen szót sem vagyok képes kipréselni magamból.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532899#post532899][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 22:12[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532929#post532929][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 23:44[/b][/url]

Az oldalamnál az ingbe markoló kéz a történtekhez képest meglepő erővel kapaszkodik belém, és jelen pillanatban elképzelni sem tudnám, hogy máshol legyek. A mellkasomat áztató könnyek csak és kizárólag annyiban zavarnak, hogy mindketten nyugodtabbak lennénk nélküle. De valahol érthető.
Sokkal komolyabb a helyzet, mint gondoltam. A tényt, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy örökre elveszítsem, valahogy képtelen befogadni a tudatom. Ezt hívhatják tagadásnak. Harminchat kilóig táplálják, ezek alapján pedig egyszerűen… miért nem vettem észre hamarabb? Hisz már olyan régóta egyértelmű volt, hogy fokozatosan romlik az állapota. Miért nem beszélgettünk erről? Miért nem szólt egy szót sem? Az egész az én hibám. Tutira én csesztem el valahol az elején.
Külső szemlélője vagyok az ezredszer is újraélt emléknek, ahogy egyik pillanatban még békésen üldögélünk egymással szemben, rá egy percre pedig gúnyolódunk. Egyre hangosabban. És tudod, mit? Igaza volt. Minden egyes szememre hányt dologban igaza volt. A kinevezett védőangyalának érzem magam, és csak belekotnyeleskedek az életébe, amihez nemhogy közöm sincs, de nem is kér abból, hogy ez akár egy kicsit is változzon. Világosan kifejezte. Nincs szüksége rám. Van egyáltalán esély arra, hogy nem gondolta teljesen komolyan, amit mondott? Ha van is, mindegy. Nem vagyok az a reménykedő típus. De az sem érdekel különösebben, hogy mit gondol rólam, nem fogom magára hagyni.  
Ujjaink még mindig összekulcsolva, szabad kezemmel ölelem magamhoz és megnyugtatónak szánt mozdulatokkal simogatom a hátát. Ajkaim a feje búbjára nyomom, és csak várok. Felfogni nem tudom, milyen nehéz lehet most, milyen szörnyű. Semmit nem tudok az anorexiáról, ötletem sincs arról, hogy mivel jár, miért ostorozza magát és mi váltotta ki ezt a zuhanást. Csupán mélységesen sajnálom, hogy nem voltam ott, amikor talán kellett volna. Talán beszélhetett volna róla, mégis más, mint… a pszichológusával.
- Ne sajnálj semmit, az egész az én hibám – motyogom bele a hajába halkan, és nem vagyok biztos benne, hogy a sírása nem nyomja el a hangom. – Shayleen, kérlek, próbálj meg megnyugodni. Igen, tudom, milyen hülye kérés. De itt vagyok, nem mozdulok. Veled maradok, ameddig csak szeretnéd – teszem hozzá azért a végére, mert… nos, ha valakit gyűlölök, nem biztos, hogy a közelségére vágyom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532969#post532969][b]Aiden Ward - 2015.10.21. 15:06[/b][/url]

A szívem szakad meg.
Most kezd tisztulni a kép. Ennek a lánynak fogalma sincs, mit tett magával. Bele sem gondolt a lehetséges következményekbe. Azt, hogy a történtek melyik szegmense váltotta ki belőle a zokogást, nem tudnám pontosan megmondani. Talán a félelem, talán csupán a tudat, hogy egy kórházban van. Talán az, hogy nincs választása, itt bizony öntik belé a tápanyagot. Egyszerűen elképzelésem sincs arról, hogy min mehet keresztül most, és min mehetett végig azóta, hogy kialakult a betegsége. Nyilván arról van némi ismeretem, hogy mi is maga az anorexia, de ez a tudás önmagában elég hiányos. És alapvető természetemből fakadóan beleképzelni sem tudom magam, túlságosan egocentrikus vagyok és a hasamat is imádom. Mielőtt Shayleen szorult helyzetében el nem szólta volna magát, nem is igazán filozofálgattam e kapcsán.
Úgy szorítom magamhoz, mintha ezen múlna az életünk. És a helyében el sem tudnám képzelni, hogy ezt egyedül kelljen átvészelnem. Akár utálom a másikat, akár nem. De nyilván csak áltatom magam. Mindenesetre a kapcsolatunkat övező kétségeimet teljesen félreteszem, és próbálok valami megnyugtatót mondani, amivel talán egy kicsit elcsitíthatom. És nem azért, mert kezdeném megelégelni a végeláthatatlannak tűnő sírást, hanem mert… olyan érzéseket kelt bennem a teljesen magába zuhant lány látványa, amit… nem, nincsenek erre megfelelő szavak. A mellkasom szorít, olyan erővel, hogy az enyhén emelkedett pulzusomat a torkomban érzem, és bár a legkevésbé sem vagyok jártas abban, hogyan is segíthetnék mindkettőnk helyzetén, próbálkozom. És ez a lényeg, azt hiszem.
- Nem, te ne haragudj. Nem gondoltam komolyan, teljesen elborult az agyam… Fogalmam sincs, mitől, hogyan... nem szoktam ilyen lenni – magyarázkodok. Ugyan, pontosan tudom, hogy mitől borult a bili. De ezt soha a büdös életben nem fogom kimondani. Még magamnak is nehezemre esik bevallanom, hogy a féltékenység bugyborékol valahol nem is olyan mélyen.
Még mielőtt következő szavaival sokkolhatna, a vékony kórházi takarót magunkra húzom. Szerintem lélegezni is elfelejtek egy pillanatra. Randizás. Más helyzetben biztosan fuldokolva nevetnék a kifejezésen. De köpni-nyelni nem tudok hirtelen.
- Az erős túlzás, hogy randizom velük – nyögöm ki végre, pár másodperces fáziskéséssel. – Valóban nem olyanok. Te egymagad milliószor értékesebb vagy, mint ők együttvéve. És Shayleen… hányszor kell még elmondanom… mindegy, most vésd jól az eszedbe! Gyönyörű vagy. Tagoljam esetleg? Gyö-nyö-rű – nézek a lányra, szemrebbenés nélkül mondom ki a szavakat, amiket teljesen komolyan is gondolok, aztán a megszokott pimasz mosolyom egy jóval haloványabb változatát is megvillantom. – És bár nagyon tetszik, amikor a kislábujjad hegyéig elpirulsz, nem, nem azért mondom, hogy zavarba hozzalak. Hiába, nem szabadulsz tőlem, eszem ágában sincs elmozdulni mellőled.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=534677#post534677][b]Aiden Ward - 2015.10.24. 23:59[/b][/url]

Meghűl az ereimben a vér szavai hallatán. Nem lehet, hogy feladta. A forró könnyek zápora egyetlen pillanatra sem hagy alább, bár a zokogás már halk szipogássá szelídült. Ingemet szorító ujjai továbbra is görcsösen kapaszkodnak a bordáim tájékán, szabad kezemet hát az ökölbe szoruló kézfejére simítom. Annyira megrémít, amit mondd, hogy az a jóleső, megnyugtató fáradtság maradéktalanul elpárolog azon nyomban, a mellkasomat nyomó nyugtalanság pedig apránként feszít belülről.
- Kérlek, ne mondd ezt! – préselem ki rekedtes hangon, szinte suttogva, de tökéletesen érthetően. Nem adhatja fel, egyszerűen csak… nem teheti. A tudatlanság és a tehetetlenség kombinációja felemészt, szinte fáj. Megállás nélkül cirógatom tovább a karját, hajszálpontosan ugyanazokat a mozdulatokat ismételve, ugyanazon az arasznyi szakaszon, mintha ez lenne belém programozva, közben pedig érzem, ahogy minden porcikája enged feszességéből. Megtörtént: feladta.
Az élettelen, vontatott szavak kapcsán ez nem is kétségbe vonható. Az egész testemet átjáró bizsergető tettvágy ismerős az étteremből, ahogy gyülemlik, fortyog a felszínt komótosan felperzselő érzelmek hada, a feszültség. Akárcsak a vulkánból kitörő pusztító láva. Szeretnék felpattanni, üvölteni, könyörögni azért, hogy ne tegye ezt. Nem küldhet el, nem hagyhatom magára, még akkor sem, ha igaz mindaz, amit órákkal korábban a fejemhez vágott. Csak fekszem ott, mint valami világ szerencsétlenje, és bámulom a plafont. Hogy mennyi ideig? Már rég nem tudom, nem érdekel. Mégis mit számít? Semmi nehézség nincs abban, amit kért: csak fel kéne kelnem, és hátra se nézve kisétálni az ajtón. Hiszen azt akarja, hogy felejtsem el. Kétlem, hogy ez bármilyen eszköz segítségével, vagy anélkül megtörténhetne, de megpróbálhatom.
Belemerevedve ebbe a kényelmetlen pózba próbálok rájönni, mit kéne tennem. Várok az isteni sugallatra, vagy mi. Ki hitte volna, ma már sokadszor hallhatta fohászom a világ minden vallásának istene(i), pedig aztán nálam nagyobb antihívőt csak keveset hord hátán ez a bolygó. Hisztérikus a legkevésbé sem jókedvről árulkodó röhögés szökik ki ajkaimon, a vége persze elcsuklik.
- Naiv vagy, ha egy pillanatra is úgy gondoltad, magadra hagylak. – Még mindig a plafon felé beszélek. Nem tudom, mikor született meg az elhatározás, de sziklaszilárd alapokon áll, teljesen felesleges lenne Shay minden erőfeszítése annak érdekében, hogy elmenjek. Nem fogok. Betakarom, a nyakáig húzom a vékony, elnyűtt anyagot, és elhúzódom, hogy kényelmesen elférjen, egy percig se zavarjam álmában, amibe remélhetőleg a mai kelletlenül hosszú, fáradalmas nap után lassan bekövetkezik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=545155#post545155][b]Aiden Ward - 2015.11.19. 17:48[/b][/url]

Két ujjal masszírozom a másnaposságtól lüktető, épp széthasadni készülő halántékomat, ahogy rutinos léptekkel masírozok a pult mögött ülő nővérhez. Rekedtes hangon kérdezek rá, hogy a már nem először látogatott lányt áthelyezték- e esetleg máshová, és a nemleges választ hallva, a kelleténél mogorvábban utasítom el a fiatal hölgy segítségét. Magamtól is odatalálok. Többször jártam már meg a Shayleen szobájához vezető utat, mint szerettem volna, és ki tudja, meddig fog még tartani, míg elérik a célként kitűzött állapotot. Nem sokat árulnak el arról, hogyan haladnak, hiszen nem vagyok közvetlen hozzátartozó. Elintéznek annyival, hogy stabil az állapota, esetleg közlik, hogy evett pár falatot a folyamatosan beléöntött tápanyagok mellett. És minden alkalommal hatalmas kő esik le a szívemről, még annak ellenére is, hogy kifejezetten bosszantónak találom a kikerült kérdéseket, hogy nem tudnak egyenes választ adni.
Hogy miért? Nos, Shay mostanában nem túlzottan beszédes. Hogy teljesen pontos legyek, egyetlen szót sem szólt hozzám a látogatásaim alkalmával. Rendkívül idegőrlő, hogy ilyen szinten ignorál, de nem adom fel, és azt sem hagyom, hogy ő maga megtehesse. A baleset után egy kis ideig vártam. Kifogásokat gyártottam folyamatosan: nem akarom zavarni a pihenésben; biztosan van más, akinek jobban örül; hiszen gyűlöl! Végül megelégeltem az indokolatlan tépelődést, és azon kaptam magam, hogy kórházi szoba ajtaja előtt állok. Ahol most is. Óvatosan nyomom le a kilincset, és igyekszem minél halkabban bejutni, hogy ne ébresszem fel, ha esetleg alszik.
- Szia Shay. Hogy vagy? – csak miután látom, hogy kitartóan bámulja a plafont, egy torokköszörülés után kérdezek. Hülyeséget, nyilvánvalóan, de ötletem sincs, mi mással nyithatnék. Letelepszek a látogatóknak fenntartott ágy melletti székre. – Hoztam pár könyvet, biztos unalmas itt, bár azt nemt’om, eltaláltam- e az ízlésed.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=558488#post558488][b]Aiden Ward - 2015.12.28. 16:25[/b][/url]

Nem különösebben lep meg a tiltakozón plafon felé fordított tekintet, az érzelmek teljes hiánya a fájdalom minden típusának megtapasztalásáról tanúskodó, színtelen arc. Az erőtlen mozdulatra halovány reményfoszlány üti fel fejét, hátha ez alkalommal más lesz. De amilyen gyorsan jött, úgy el is múlik. Csak a könyvekre vetett egy pillantást. Halkan sóhajtok fel, és dőlök hátra a székben, addig merev, várakozásteljes testtartásom csalódottan enged fel.
Még mindig hiszem, hogy az egész az én hibám.
Eszem ágában sincs felemlegetni azt az estét ezen falak közt, semmi pénzért nem vágnám sutba mindazt, amit elértek eddig a lánynál az ápolók. Nyilvánvalóan javul az állapota, bár még mindig félelmetesen sovány, a bőre pedig fakó, élettelen.
És nem szól hozzám. Bár a nővér elmondása alapján másokkal sem beszédesebb, nincs okom magamra venni. Mit sem segít a helyzeten. A lelkiismeretemen. Ha nem erőltettem volna azt a vacsorát, nem veszekedtünk volna, és ha nem veszekedtünk volna, most nem feküdne itt teljesen magába burkolózva. Egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam. Ernyedten lógó vállaim és lesütött szemeim is megbánásról tanúskodnak, és valami megvilágosodás-féléről: nincs itt helyem.
Felnézve le sem veszem tekintetemet Shayleen arcáról, behatóan tanulmányozni kezdem az éles arccsonttól elkezdve a beesett szemeken keresztül a szótlan, dús ajkakig, minden egyes négyzetcentiméterét, mint ahogy eddig minden alkalommal tettem. Fájt, amikor a történtek után reggel kizavartak ebből a szobából, mintha holmi betolakodó lennék. És fáj, hogy azóta egyetlen nyikkanást sem hallottam a lánytól a monoton szuszogásán kívül. Talán túl sokat akarok. Igen, biztosan így van. Mindig emlékeztetnem kell magam, hogy tegyem félre az önzőségem, hiszen életben van, és annak tudatában, milyen veszélynek volt kitéve, nem is kívánhatnék mást.
- Akkor… ezeket leteszem ide a szekrényedre – sután szólalok meg, rekedtesen, és úgy teszek, ahogy mondtam. Nem látom értelmét tovább rontani itt a levegőt, megejtek egy halvány, fájdalmas mosolyt, és feltápászkodom. A szék lábainak csikorgása fülsértően hasít a csendbe, egy pillanatra még támaszkodom a támláján, majd Shay fölé hajolva egy óvatos puszit nyomok a homlokára, és a suttogva elrebegett szavakat követően magára hagyom. – Annyira sajnálom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=700526#post700526][b]Aiden Ward - 2017.09.10. 22:07[/b][/url]

Jó szokásomhoz híven az idei vizsgaidőszakot sem rendeltetésszerűen töltöm – míg az iskola apraja-nagyja a könyvtárban roskad az ősöreg kötetek felett, avagy álmatlanul forgolódik másnapi megmérettetésen görcsölve, jómagam épp a pulttól fordulok vissza a tömeg felé, mikor oldalról nekem jönnek, ezáltal egy jó nagy adagot kilöttyintve poharam tartalmából egyenesen a cipőmre, illetve a mellettem álló tagra. Morogva húzom fel ajkam, míg az incidens másik áldozata mit sem érzékel az egészből.
A terasz felé húzok, de már a friss levegő első molekuláit megérezvén rágyújtok; hiába, senki nem kezdte még bontani a rendet a beltéren való dohányzással, valakinek ezt is el kell kezdenie. Kioldalazok, a korlátnak dőlök, és a kiszűrődő zenére lábfejemmel ütve az ütemet lesek körbe – ilyen helyeken nem sokáig húzom anélkül, hogy ismerősbe ne botlanék, és a következő pillanatban már vigyorogva pacsizok le néhány sráccal. Rendkívüli izgalomfaktorral bíró sztorizgatás veszi kezdetét, nagy röhögések, stb.
Mire eljutnék odáig, hogy akkor most visszavergődöm magam a pultig, a társaság egy számomra ismeretlen tagja megérkezik az utánpótlással, és a kezembe nyom egy újabb poharat – gyerekek, így kell bevágódni, mindenkinek szimpatikus ez a morál. Lehúzom az utolsó kortyot, hogy az üres pohárba csúsztassam a frissen csapolt, jéghideg, habzó nedűt, majd balommal cigisdobozom a számhoz emelem, ajkaim közé csippentek egy újabb szálat, közben pedig szolidan vigyorgok a bajszom alatt, ahogy valamelyik korábbi bulink egyik ominózus pillanatát elevenítik fel a fiúk. Néha közbeszúrok egy-egy gondolatot, pláne, hogy az aktuális sztorinak kulcsszereplője is vagyok – hát nem hagyhatom, hogy néhány mámoros tévképzet akár egy icipicit is csorbítson a presztízsemen...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=702136#post702136][b]Aiden Ward - 2017.09.17. 15:14[/b][/url]

Még azelőtt feltűnik a szőke lobonc, hogy megtörténne az incidens – nem tulajdonítok különösebb jelentőséget annak, hogy a lány elsőre kiszúr a teraszon összeverődött kisebb tömegben, hisz félelmetesen jól nézek ki, minden épeszűnek feltűnik ez az észveszejtő összkép; itt képzeletben végigmutatok tökéletes valómon, igen.
Szóval vetek a csajra egy ellenállhatatlan mosolyt, hadd örüljön, érezze egy kicsit különlegesnek magát, amiért a szexi srác észrevette, yapp; részemről ennyivel le is tudva a történet, napi jócselekedet is done, a karmámnak sem lehet oka panaszra.
Aha, csak arra nem számítok, hogy miután már szinte el is felejtettem, hogy mindez két perce megesett, a szőke fürtöket kis híján a számban találom, ahogy a nyakamba veti magát a nő. Egyik kezemben az itóka, másikban a cigi, lazán-értetlenül enyhén eltartva a törzsemtől – a végén még kilöttyen a serital, ez nem játék! Kérdőn felvonom szemöldököm, majd elpöckölve káros szenvedélyem tárgyát, lassan, kimérten végül azért mímelek valami ölelésfélét fél kézzel.
 - Szia..? – nem is igazán erőlködöm, hogy úgy tűnjön, mintha vágnám, mi a frász történik, és még csak emlékeim közt sem kezdek sebesen kutatni, hogy rájöjjek, honnan kéne tudnom, ki ez a csaj. Ellenben nem könnyítem meg a helyzetét; jómagam a legkevésbé sem érzem kínosnak a szitut, elég sokszor előfordul. Példának okáért a csapat legfrissebb tagjaitól a negyedik edzésen is megkérdeztem, hogy „és te, mégis mi a fittyfenét akarsz itt, he?”
A lány fölött elnézve keresem Tom tekintetét, hogy poharammal hadonászva mutatóujjal egyszer a szőkére, aztán magamra mutogassak, és hangtalanul formáljam a szavakat: „ő és én... tudod?”.
 - Nem? F*ck, kár. – Ezt már hangosan kimondva húzom el a számat; nem rossz, nem rossz, na, hát ha igen lett volna a válasz, lehet, most gyorsan úgy teszek, mintha érdekelne is, talán összejön még egy kör. Bár egy lánnyal kétszer, az már kapcsolat, úúúgyhogy...
 - Ritka szar az arc- és névmemóriám, rá se ránts; valami buliban találkoztunk, igaz? Rosszabb a helyzet, ha még ittam is. Kezdjük elölről, ígérem, most már menni fog – ejtek meg egy vigyort, közben valamelyest elfordulok a srácoktól, a korlátnak dőlök csípőmmel, könyökkel azon támaszkodom. – Szia, Aiden vagyok. Bár ez gondolom nem újdonság – húzom el számat, nyújtom a kezem. Karizmatikus én is ON, level over kilencezer; remélhetőleg nem a besérülős típus a nő.