Minden RT játékra, ami a faluban vagy annak környékén játszódik.

Átlagos napnak tűnt eddig az ami éppen volt. Már ha lehet bármennyire is átlagos egy nap a varázslók között, a varázslók életét élve. Olívia egészen biztos volt benne, hogy nem csak hetek, de hónapok, és talán - de csak talán - évek kellenek majd hozzá, hogy belerázódjon. Viszont, hogy megszokja? Ahhoz biztosan nem! Ezerszer klasszabbnak tartotta a boszorkánylétet a sima mugli életnél. Habár az internet azért hiányzott neki. Sőt, az első pár napban egyenesen meglőve érezte magát, és minden baja volt. De úgy tűnt, annyi érdekesség van ebben a furcsa másik világban, hogy teljesen le tudják kötni a figyelmét.
Ezeken gondolkodva, elmélyülten maga elé meredve sétálgat Bogolyfalva utcáin. Ez egy olyan nap, ami még nem teljesen hideg, télies, ezért elég csak a bőrdzsekije, meg alatta egy hosszú ujjú, és farmer meg bakancs. A szürke fekete csíkos sálat azért csak a nyakába biggyesztette, mert nem akar máris a tanév kezdetén metálosan hörögve és hangosan köhécselve beülni órára.
Hogy mit csinál Bogolyfalván? Igazából nincs túl sok célja jelenleg. Csak úgy van. Elvan. Nem akart a kastélyban maradni, és ki tudja milyen tél köszönt rájuk. Jobb kihasználni a kis pillanatnyi jó időt, amíg még van. És ezt úgy gondolta így, hogy egyébként nem szerette a meleg és napsütéses napokat, és inkább a tél híve volt mindig. Hiszen mi is lehetne szebb a narancsos éjjeli égboltnál, a fehéren kavargó, sűrű hófelhőknél, és a fehér, lassan táncoló hózápornál, amely porcukorként behinti majd a tájat? Olívia szerint bizony a válasz erre az volt, hogy semmi.

Átlagos napnak tűnt eddig az ami éppen volt. Már ha lehet bármennyire is átlagos egy nap a varázslók között, a varázslók életét élve. Olívia egészen biztos volt benne, hogy nem csak hetek, de hónapok, és talán - de csak talán - évek kellenek majd hozzá, hogy belerázódjon. Viszont, hogy megszokja? Ahhoz biztosan nem! Ezerszer klasszabbnak tartotta a boszorkánylétet a sima mugli életnél. Habár az internet azért hiányzott neki. Sőt, az első pár napban egyenesen meglőve érezte magát, és minden baja volt. De úgy tűnt, annyi érdekesség van ebben a furcsa másik világban, hogy teljesen le tudják kötni a figyelmét.
Ezeken gondolkodva, elmélyülten maga elé meredve sétálgat Bogolyfalva utcáin. Ez egy olyan nap, ami még nem teljesen hideg, télies, ezért elég csak a bőrdzsekije, meg alatta egy hosszú ujjú, és farmer meg bakancs. A szürke fekete csíkos sálat azért csak a nyakába biggyesztette, mert nem akar máris a tanév kezdetén metálosan hörögve és hangosan köhécselve beülni órára.
Hogy mit csinál Bogolyfalván? Igazából nincs túl sok célja jelenleg. Csak úgy van. Elvan. Nem akart a kastélyban maradni, és ki tudja milyen tél köszönt rájuk. Jobb kihasználni a kis pillanatnyi jó időt, amíg még van. És ezt úgy gondolta így, hogy egyébként nem szerette a meleg és napsütéses napokat, és inkább a tél híve volt mindig. Hiszen mi is lehetne szebb a narancsos éjjeli égboltnál, a fehéren kavargó, sűrű hófelhőknél, és a fehér, lassan táncoló hózápornál, amely porcukorként behinti majd a tájat? Olívia szerint bizony a válasz erre az volt, hogy semmi.

Hok Olívia

 A patika előtt parkoló motorom mellett álldogálok, szerencsére nem a géppel van konkrétan baj, csak meg kell abrakolnom a vasparipát. Igen, igen ehhez is ért egy méregkeverő gyógyítónő. Blas tanított meg rá, hogyan kell gondját viselni ennek a kezes jószágnak, hogy úgy doromboljon mint múlt éjjel Selva, amikor a mellkasomra fekve, összegömbölyödve aludta az igazak álmát. Meg persze majd fel kell töltenem az elsősegély csomagot melyet legutóbb Fruzsina ápolásakor dézsmáltam meg. De az várhat, első a szolgálat, vagyis az etetés. Ha nem megy a szekér nem jut el oda a segély ahová igyekeznie kell. Az idő kellemes, ezért ma fekete kötényruha, alatta borvörös harisnya és ugyanolyan színű vékony pulóver van rajtam, csizmám, mint viseletem, szintén fekete és térdem alá érő bőr, hajam fonatkoszorúja pedig körbeöleli fejem.

Ahogyan gondolataiba mélyedve sétálgat, szinte semminek sem sikerül behatolnia a tudatába a külvilágtól. Kissé talán zombi effektusban van ilyenkor. Persze ez nem azt jelenti, hogy annyira elbambul, hogy orra esik, azért az ilyesféle dolgokra csak odafigyel, de ráadásul még a füles is a fülében van, amiben szokás szerint bömböl a zene, így az életveszélyes helyzeteken kívül nem is igazán figyel oda semmire.
Szeret így magába zárkózni. Persze azért úgy, hogy közben figyelgeti a külvilágot. Mondjuk az embereke,t és kitalálja, hogy ki micsoda, mit fog csinálni, mit dolgozik, hová megy és milyen lehet az élete. Mint odahaza, Londonban. Csak ott Peterrel közösen is csinálhatták ezt. Rá kellett ébrednie, hogy sokkal jobban hiányzik neki a fiú, mint eddig bármikor.
Ezen a pontot siklik át kék pillantása a patika előtti részen. És hát van, ami azért még akkor is eljut az ember tudatáig, ha nagyon máshol jár. A kedvenc zenéje, mondjuk. A számára legfinomabbnak ítélt étel illata. Vagy az a valaki, akit egész nap látni szerettünk volna, de nem számítottunk rá, hogy fogjuk is.
Na hát ez is hasonló volt. Csak itt a középpontban nem más állt, mint egy motor.
Olívia önkéntelenül is megtorpant, és egy pillanatig még a csinosan öltözött nőt sem vette észre mellette, csak a járgányt bámulta. Talán még a szája is elnyílt egy pillanatra.
Aztán végre észre veszi a nőt, és kissé zavarba jőve pillant rá. Csinos, valóban, és vagánynak tűnik. Illik a motorhoz. Mindig is felnézett magában az ilyen nőkre, mert szabadabbnak, vadabbnak, és elérhetetlenebbnek tűntek számára az átlagnál. És ez neki sokat jelentett.
Bamba fejet vághatott az imént, ezért úgy dönt, jobb ha nem sétál csak el úgy, mint egy kuka, ha már itt bámulja egy ideje a csinos kis vasparipát. Kiveszi hát fülhallgatóit füléből, és az ismeretlen - eddig legalábbis - nőre pillant.
- Elnézést... ha kicsit furcsa vagyok... de ez egy király motor! - mondja, bár nem érzi, hogy nagyon magyarázkodnia kéne, de valami mégis erre készteti. Ki tudja, talán épp a motor látványa.

Hok Olívia

 A fenevad gyomra tele, engem pedig a büszkeség tölt el, ahogy végignézek a járgányon, az örökségemen, melyet két olyan szerettem is magáénak mondhatott, akik már nem lehetnek velem. Kezem az első nyergen pihen, amikor megérzem, hogy néznek. Hatodik érzéknek hívják ezt a varázstalanok és én úgy hiszem igazuk lehet. Talán a tudatalattink többet érzékel mint mi, s ezt efféle furcsa érzékcsalódásokkal adja tudtunkra. Minden esetre nem adok nagy jelentőséget mindaddig a dolognak, míg a figyelő szempár nyelve meg nem ered. - Köszönöm, jó ezt egy ilyen megrögzötten seprűpárti környezetben hallani - mondom, miközben megfordulok és rápillantok a dicsérő szavak gazdájára. Egy fiatal lány az, vagány, sötét tónusaival kamasz önmagamra emlékeztet, bár én inkább a fűzős romantigoth voltam, pontosítok, mindig is az maradok, csak manapság a praktikuma miatt csak akkor veszek fel fűzőt ha az alkalom úgy kívánja.

Nem is tudja, miért elegyedik szóba egy idegennel, de a motor valahogy megereszti a nyelvét. Ráadásul a nő is felé fordul, rá pillant, és egészen kedvesen szól vissza. Még egy apró félmosoly is felvillan Olívia arcán egy pillanatra a választ hallva.
- Ja, hát igen. - csúszik ki csak úgy a száján. A seprű. - Én nem nagyon ismerem még a kvi... kviddicset. - gondolja végig gyorsan a nevét a játéknak, aztán végül csak jól mondja.
- De a motorokat jobban. Hány lóerős? Honnan van? Nem látom a márkáját... - dönti oldalra a fejét, hogy úgy szemlélje, elsőre pedig nem ismerte fel. Nem megy közelebb, mert habár kissé furcsán közvetlen, azért nem akar tolakodó lenni.

Hok Olívia
 
 Elmosolyodom a lány szavain. Nos igen a repüljünk seprűn és üldözzünk labdákat játék nem az én zsánerem, akkor már inkább nézőként egy kézimeccs, vagy ha nekem kell űznöm valamilyen sportot, akkor az az íjászat vagy a korcsolya lenne. - Az unokabátyám rakta össze a két kezével és 750 köbcentis az én drágaságom - mesélem némi nosztalgiával egybeolvadt büszkeséggel. - Talán a legjobban egy régi BMV R75-ösre hasonlít - folytatom paripám bemutatását, mintha egy arab telivér lenne.

- Tényleg? - képed el egészen látványosan a nő szavait hallva Olívia. - Az unokabátyád ilyen klassz dolgokat csinál? Elnézést... - kap észbe. - Báty... bátyja. - javítja ki magát.
- Bocsánat, mindig elfelejtem, hogy van ez a magázás dolog a magyar nyelvben, ami fura... persze tök jó, csak kicsit nehéz néha. - próbál mosolyogni egyet saját bénázásán. Aztán gyorsan ismét a motorra tereli vissza a szót, hogy kevésbé legyen égő, hogy csak így letegezett egy felnőttet, aki ki tudja, lehet, hogy pont valami tanár.
- De a motor... a motor az nagyon király! - ismétli kicsit önmagát zavarában. A magyarázatra aztán kissé jobban megszemléli még ismét a járgányt.
- Aha, tényleg... - mélázik el egy kicsit. - Ez... ez valami varázs motor? - pillant vissza a nőre, miközben hangot ad gondolatainak.

Hok Olívia

 Híve vagyok a magázódásnak, mert azt gondolom ezzel adják meg egymásnak a felek a kellő tiszteletet, ezt a magyarban könnyű el is különíteni, ám más nyelvekkel nem ilyen egyszerű a helyzet. Általában hamar megengedem, hogy tegezzenek, de azért nem elsőre és nem mindenkinek. Minden esetre elengedem a fülem mögött a lány nyelvbotlását, s inkább arra figyelek amit utána mond. - Sajnos már elhunyt, de róla, Charonusról, mindig eszembe jut - nézek kicsit nehéz szívvel a gépre. - Nem, nincs megbűvölve, teljesen hagyományos - magyarázom és felötlik bennem, hogy lehet nem ártana azzá tennem, bár az valahol talán szentségtörés volna.

- Ó, sajnálom...
Az előbbi hibázásának zavara a tegeződést-magázódást illetően egy pillanat alatt eltűnik. Habár igazából valahol nem hibás ezért, hiszen őt csak az édesanyja taníthatta a nyelvre régen, és egymás között soha nem magázódtak, ahogyan Peterrel sem, amikor már a fiú is megtanulta. De azért az alapokat később elsajátította, csak nem olyan könnyű ezt itt most alkalmazni is.
Ám egy családtag elvesztésének gondolata mindig sokkal erősebb, mint egy apró nyelvi hibán való rágódás, így Olívia megpróbálva sajnálkozó arcot vágni fejezi ki szavakban is sajnálatát az unokabátyt illetően. Habár nem tudja mennyire állhattak közel egymáshoz a nővel, de szemlátomást egy motor az egyik hagyatéka, úgyhogy biztosan eléggé. Inkább meg is próbál kevésbé szomorú témára térni ezután.
- Charonus? - kérdez vissza a nevet hallva. - A motor neve? Klassz. - mosolyodik el haloványan. A válaszra, hogy nincs megbűvölve, magában kissé sajnálkozik. Érdekelte volna, milyen lehet az, de a járgány még önmagában is elég szuperül néz ki azon túl is.
Olívia ekkor észreveszi, hogy még mindig nagyjából az út közepén ácsorog, és rádöbben, hogy a motor imádata teljesen lekötötte itt, ráadásul egy vadidegennel, és kissé elfogja a kellemetlenség érzése.
- Öhm... elnézést, hogy eddig feltartott...tam. - sikerül végül a magázódást megtartania éppen időben észbe kapva. Időbe fog telni, amíg ezt megtanulja.
- Nem akartam zavarni, csak hát a motor... - mosolyog a nőre. Szívesen maradna még és beszélgetne, de lehet, hogy a motor gazdájának éppen fontos dolga lenne, ő meg itt trécselget vele, amit ráadásul nem is nagyon szokott csinálni másokkal.

Hok Olívia

 Biccent a szavakra, melyekkel a lány érzéseit kifejezi. De neki is jobban esik hogy a névre terelődött a szó. Kicsit ironikus egy hagyatékot pont a holtak révészéről elnevezni, de ez náluk már csak így megy, ahogy Temit a legkeserűbb növényről az ürömről elnevezni is náluk nem furcsa. - Nem tartasz fel, ha így volna már tudtodra adtam volna - közlöm nemes egyszerűséggel a tényt - Gyere közelebb és akkor jobban megnézheted magadnak! - hívom át az út túloldaláról Charonus csodálóját - Mióta szereted ennyire a motorokat? Neked is van netán? - érdeklődöm, mert kíváncsivá tett, hogy egy ilyen fiatal lány miképp vonzódhat az ilyen jó vágású vasszörnyekhez.

Olívia rossz érzéseit, hogy... mondjuk ki, talán kissé bunkó volt, amiért csak így leállt beszélgetni valakivel, akinek dolga is lehet, egy csapásra eloszlatja a nő.
Egy egészen hálás mosoly jelenik meg az arcán egy pillanatra, csak, hogy utána átvegye helyét ismét a rá annyira jellemző egyszínűség.
- Tényleg? Megnézhetem?
Persze ezek inkább csak költői kérdések voltak, mert már indul is, hogy közelebbről is megvizsgálhassa, és habár taperolni nem kezdi a járművet, azért elég közel sétál hozzá most már, hogy nyíltan megbámulhassa minden kis szegletét. Csodálatos motor.
- Áh, nekem nincs... - válaszol közben a kérdésekre, amik elhangzanak. - De már egészen kicsi koromban is szerettem őket... nem biztos, hogy meg tudnám tartani, mert elég nehezek, de egyszer talán kipróbálom... majd ha lesz pénzem, meg ilyenek... meg van ami előtte fontosabb... de tök jó lenne...
Olívia egész kerek mondatokban beszél. Ilyen sincs minden nap. Úgy tűnik jót tehet neki az iskola valamennyire. Ha még itt is röhögnek rajta néhányan a külseje miatt. De azt már megszokta.

Hok Olívia

 Közelebb merészkedve a lány felel kérdéseimre miközben igen hozzáértő ábrándos-vágyódó szemmel nézegeti életem legmegbízhatóbb pasiját, aki mindig stabil és megbízható. Furcsa, de nekem nem esik nehezemre, hogy lelket lássak a több ember számára lelketlenbe. A Nagy Szellem Ataksak nagyi szerint mindenben ott lakozik. És én szinte látni vélem ezt, így a motor fémszerkezetében én egy jó kiállású férfit energiáját érzem. - Legelőször én csak utas voltam, később az unokatestvéreim tanítottak meg vezetni - mesélem ahogy helyt adok a nézelődőnek - Ha szeretnéd elviszlek egy körre...Kedves?...- ajánlom fel neki egyúttal tudakolva meg nevét, s eltérő színű szemeimmel fürkészni kezdem. Van benne valami visszahúzódás, amit öltözete és kisugárzása lázadásával palástol, legalábbis ezt olvasom ki belőle.

- Hát, én még sosem ültem motoron... - vallja be a lány, ahogyan hirtelen jött beszélgető partnere elmeséli, hogy először ő is csak utas volt, aztán lett csak sofőr. - Vagyis... egyszer talán, félig... nagyon régen.
Hogy milyen lehet az a félig motoron ülés, azt talán csak az isten tudja.
És ekkor jön egy kijelentés, amire már Olívia is felkapja a fejét, és felcsillannak kék szemei is.
- Tényleg? Komolyan?
El sem akarja hinni. És ugyanakkor balgaság egy idegen motorjára felülni... de a megérzései nem súgnak semmi rosszat, és ez egy kihagyhatatlan lehetőségnek hangzik, amire aztán tényleg nem számított.
- Ó, jaj, igen... Olívia. - esik le neki a döbbenete és öröme közben a célzás, és nyújtja is a kezét a motoros nő felé.
- Levita ház, első évfolyam. - darálja is utána szinte automatikusan. Annyit kellett mostanában ezt elmondani, na meg leírnia a házi dolgozatokra, hogy szinte ez a három dolog, hogy név, ház, évfolyam, már eggyé forrtak össze a fejében.
- Nagyon örvendek!
Talán idén még nem is volt ennyire diplomatikusan kedves.

Hok Olívia

 Látom meglepte ajánlatom. Megértem, hiszen egy idegen nem sűrűn szokta felajánlani, hogy elvisz egy körre magával valakit, de ártó szándék bennem nincsen. Sosem volt, nem is lesz, legalábbis a hozzá hasonló lányok iránt egyáltalán. - Komolyan, gyere fel ide, a hátsó ülésre, kapaszkodj meg jó erősen a fogantyúba és a lábad úgy támaszd meg, hogy ne érjen a kipufogóhoz, mert az forró lesz- vezetem elé vasparipámat, majd megvárom míg elrendezkedik, s közben mindkettőnkre bukósisak, könyök, térd és gerincprotektor bűbájt vetek frissen visszakapott pálcám, Poena segítségével. A varázslat hatása láthatatlan és érezni sem igazán lehet, de a védelem melyet biztosít elengedhetetlen. Ezután magam is elhelyezkedem előtte és hátra szólok vállam felett. - Lassan fogok menni míg ki nem érünk a faluból, ott aztán kicsit beletaposok. Ha bármi gond van, csak érintsd meg a vállam és azonnal megállunk! Rendben?! - sorolom az intelmeket, majd életet lehelek Charonusba, s révészem hátán óvatosan kigurulunk az úttestre.

- Azta! Köszönöm! - vigyorog OLívia olyan szélesen, ahogyan idén még talán nem is tette. És ráadásul egy számára idegen - legalábbis eddig - embernek köszönhetően lett ilyen jó kedve. Ki hitte volna?
Az instrukcióknak megfelelően felmászik a motorra, majd elhelyezkedik. Látszik rajta, hogy el sem hiszi, hogy ez történik.
- Hú, de király!
Aztán valami történik a pálcával. Mármint a nő varázspálcájával. A nevét még egyelőre nem tudhatta meg.
- Ez mi volt? Vagy mi történt? Valami védő varázs? - érdeklődik, és hát a gondolatai azért csak szülnek valami megállapítást, ha ne is tudja mi volt ez.
- Wah, oké! - lelkendezik ezután, és jól megkapaszkodik. - Mehet!

Hok Olívia

 Kérdésére a bűbájjal kapcsolatban csak bólintok, nem kell ezt ragozni, védtelenül senki nem ül nyeregbe, csak az, aki vakmerőn-botoran vállalja annak veszélyét, hogy adott esetben felcsavarodhat a következő fára, és abba ugyebár csúnyán bele is lehet halni többek közt. De mi nem ilyenek vagyunk, rajtunk ott a védelem és már gurulunk is kifelé a bolt elől. Az úton benn a faluban olyan harminccal araszolok, a kanyaroknál finoman döntök, hiszen azért mögöttem ül utasom, kinek első motorozós élménye rajtam áll vagy bukik. Egy életre bele lehet szeretni ebbe a szabadságba, melyet a gép adhat, de örökre el is mehet a kedv, ha negatív érzések társulnak hozzá. Ezért ügyelek minden mozdulatra.

Olívia pedig már azt is élvezi, amikor még csak harminccal megyegetnek a faluban. Neki már ez is tök jó, és még mindig el sem hiszi, hogy ez történik. Amikor kilépett ma a kastély kapuján, gondolta ugyan, hogy valami biztosan lesz, hiszen mióta a varázsvilágban van, valami mindig lett. Legalább olyasmi, hogy talált valami öníró pennát, vagy furcsa állatokat látott, vagy pedig egyszerűen csak hallgatta, hogyan angolnaszemekről és denevérszárnyakról beszélgetnek nagy komolyan emberek a gyógyfüves előtt.
Most viszont egy motoron ül! Erre végképp nem számított! A szél belekap a hajába, és az sem számít, hogy kicsit csípős már így a levegő. Teljesen szabadnak érzi magát, és az előtte ülő nőt egy kissé ezáltal a szívébe is zárta, még ha még mindig ismeretlenek is egymásnak.
Ha begyorsítanak, talán még "huhú"-zik is egyet, ami nála szintén ritka. Úgy tűnik ez a nap több mint jó fordulatot vett hirtelen, méghozzá a lehető legváratlanabbat. Ennél már csak az lett volna durvább, ha valami sárkányháton repülhetne az égen.

Hok Olívia

 A motorozás nagyon jól sikerül, teszünk egy nagy kört a falu körül, majd visszatérünk a patikám elé. A lány fel van villanyozva, teljesen odavan és én ennek szívből örülök. Jól esik jót tenni másokkal, örömet szerezni, még ha csak egy kis vasparipázgatásról is van szó. Sosem gondoltam volna, hogy ma ilyen kellemesen telik majd el a napom. Persze a teendőimmel kicsit lemaradtam, de mire való a varázslat, ha nem az ilyen nüansznyi tennivaló torlódások leapasztására. Így mosolyogva és annak ígéretével válok el frissen szerzett ismerősömtől, hogy megismételjük a mai napot. Amikor elfelé sétál eszembe jut, hogy esetleg majd később, ha szeretné megtaníthatom vezetni is és az én egyetlen Charonusomon gyakorolhatja tudományát. De ezt egyelőre nem fogom az orrára kötni, majd csak akkor, ha már kicsit jobban megismertük egymást.

//Köszönöm a játékot //

Olívia úgy érzi magát, mintha megint csak ötéves lenne. Na jó, talán hat. Legalább annyira örül, mintha csak ő kapott volna egy motort. Nem ijed meg a gyorsaságtól sem, sőt, még az eddigieknél is szabadabbnak érzi magát.
Végül amikor végeznek, és visszatérnek, nem győz hálálkodni, és most már a mosolya sem hervad le az arcáról. Újdonsült ismerőse talán nem is sejti, hogy ez tőle mennyire nem gyakori, és hogy ezzel az úgymond "aprósággal" bearanyozta a láyny napját, és bizony, legalább egy fél órát nem tudja majd levakarni a vigyort az arcáról.
Dícséri még egy kicsit a motort, na meg azért a vezetőjét is, hogy mennyire jó fej meg ilyenek, de nem akarja tovább feltartani, ezért inkább elköszön tőle, felvetve egy ötletet, hogy szívesen meghívná egy vajsörre ezért cserébe valamikor, ha megint összefutnak. Habár furcsa dolog ez egy felnőtt nő és egy gyakorlatilag még kislány között, de Olívia emlékszik még azért rá, hogy mit tanított az édesanyja. Ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el, de azért viszonozd a kedvességet.
Végül úgy sétál vissza a kastély felé Bogolyfalvából, hogy szinte el is felejti, hogy valaha is voltak gondjai. Egyvalamiben pedig már most holtbiztos: idővel biztosan venni fog egy motort.

//Én is nagyon köszönöm //