Lelkesen vágta bele magát már az első pillanattól fogva, hiszen sosem titkolta, hogy szeret még gyereknek lenni. Nem akar korán felnőni, eljön majd annak is bizonyára az ideje, de nem most. Főleg, hogy pár napja megpillantotta, hogy Rajzfilmhős nap készülődik az iskola falai közt. Nem is tétlenkedett, hamar kitalálta, kinek a bőrébe fog bújni – persze, azért előtte volt pár, másik ötlete is -, de végül úgy döntött, hogy Aranyhajként fogja róni aznap a folyosókat. A jelmez még a kölcsönzőben pihent ugyan, de minden más dolgot igyekezett beszerezni, egy aranyos kaméleont, persze nem élőt, virágokat a hajába, és egy serpenyőt is kért a manóktól, hogy teljesen hiteles legyen az a kép, melyet maga előtt látott. Amikor mindennel kész volt úgymond, már csak türelmetlenül várta a napot, persze, aludni azért nagyon is jól tudott, de a lelkesedése nem hagyott alább.
El is érkezik a nap, és ő már egész korán felkelt, hogy mindennel kész legyen. Hajához némi segítséget kér, mivel nemigen biztos még abban, hogy neki pálcával kelljen megoldani a dolgokat, de mire a művelet végére ér a segítség, haja mondhatni a földig ér, ő pedig rettentően nehéznek érzi újdonsült hajkoronáját, és már biztos abban, hogy magának nem szeretne ilyen hosszat sosem. A fonás után elhelyezi a virágokat is, majd kölcsönzött ruhájába belebújik, amelyért gyors elszaladt, majd mindenféle apróbb korrigálás után, némi tükörvizittel megspékelve, már indul is. Hajzuhataga vállán átvetve pihen, oldala mellett himbálózva, hogy mégse a porban húzza, vagy épp alkalmat adjon rá, hogy valaki meg is tiporja, ha épp nem figyel. Vagy épp ő ne lépjen rá, és essen hasra. Ahogy a népesebb részekhez ér, a kastély máris új képet mutat, hisz a megszokott diáksereg helyett, most egy hatalmas jelmezkavalkád várta. Megáll picit, hogy kibámészkodja magát, megcsodálja, hogy ki, és milyen alak bőrébe bújt – az most mellékes, hogy épp gonosz, vagy jó, vagy épp ijesztő az az alak -, de már száguldozik is tovább, kifelé a kastélyból. Ahogy emlékszik vissza a papírra, felrémlik neki a Rét, ahol a buli van, így, a benti ácsorgás helyett a napfényt választja. Menet közben óvatosan lóbálja kezét, melyben a serpenyője pihen, nem akar senkit sem leütni véletlen, vagy mert épp nem figyel rá, elég fájdalmas dolog lenne. Inkább ügyel, még akkor is, mikor kilép a szabadba, ahol gyors megigazítja copfját, hogy biztos ne lógjon lefele, és a Rét felé veszi az irányt.
Hamar oda is ér, ahol ismét jelmezbe bújt diákokat lát, és akik közül most normális ruháival tűnne ki. Integet az ismerős arcoknak, majd végül megáll, hogy egy italt töltve magának, belekortyolhasson. Szép az idő, igazán jó napot fogtak ki ismét, de mégis az árnyékosabb részre telepszik, pontosabban egy padra, és serpenyőjét az ölébe téve, leül, hogy ismerős arcot láthasson, és kalimpálhasson neki. Nem szeretne egész nap egyedül ücsörögni, de azért, nem mer mindenkihez odamenni még, csak úgy. Majd egyszer.