Egy gyönyörű, új udvar készült el, amely oszlopaival félig még a kastélyban található, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert ez a Fénylő Lelkek Udvara.
Egy kis boltíves ajtó nyílik erre a területre a folyosó végén, ki a rét egy részére. Ahogy átsétálsz a boltív alatt, egy szökőkutat pillanthatsz meg, melynek vize hihetetlenül tiszta, és az alján érmek találhatók. A szökőkút közepén egy bölcs varázslószobor üldögél, aki váratlan pillanatokban és helyzetekben szólal meg, végtelen tudásának igazságával árasztva el a diákokat, persze csupán a megsegítés szándékával.
Egy pad is található a fal mentén, ahová leülve egy esős napon hallgathatod az andalító kopogást anélkül, hogy megáznál. Az oszlopok, melyek a kis udvart díszítik végig vannak futtatva rúnákkal, melyekből szintén nagy bölcsességek olvashatók ki, amennyiben valaki ért hozzájuk, és a megfejtésükhöz.
Az egész helyiség nagyon impozáns, nyugtató hatású, még a víz is halkan csordogál csak a varázsló előre emelt pálcájából. A tégla mélybordó, ahogy mindenfelé, s a fedett rész alól kisétálva kis sövénykerítés vezet tovább a rétre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=834612#post834612][b]Návay Fanni - 2021.07.20. 16:16[/b][/url]

Sok idő eltelt, mire megszoktam, hogy nem vagy itt.
Egy ideig még számon tartottam a napokat: hogy hány napja van távol, és nagyjából mikor érhet majd haza, de aztán ezek a gondolatok elmaradtak. Ahogy Ő is, úgy én is messze jártam. Fizikailag persze nem, úgy itt voltam, hiszen beültem az óráimra, lementem a Nagyterembe ebédelni, este pedig az Eridon-toronyban hajtottam álomra a fejem, de mégis... fejben a szokásosnál is többször kapcsoltam át valahova teljesen máshova. Kívülről talán fel sem tűnhetett senkinek a változás, hiszen a kreatív írás órákon használt noteszembe bújtam, ahogy mindig, amikor egy új történeten dolgoztam, csak most a feladataim mellett leveleket is írtam. Ahogy megkaptam egyet, már fogalmaztam is a választ, és ez így ment hosszú hetekig. Mígnem ma reggel előbukkant egy nem várt papírmadár a táskám zsebéből. A szívem nagyot dobbant ahogy a kezembe vettem, és ösztönösen körbetekintettem a folyosón, hátha megpillantok egy gitártokot vagy a gazdája fején ugrabugráló göndör tincset, de Marci nem volt sehol. Ahogy kihajtottam a madarat, újabb meglepetés ért, hiszen nem a már jól ismert kézírással, hanem egy másikkal találtam szembe magam. A találkozó időpontja közelebbi volt, minthogy arról - és az ismeretlen kézírásról - Marcit levélben megkérdezhettem volna, így izgatottan, de kissé értetlenül folytattam a napom hátralevő részét.
Az utolsó órám után egyenesen a szobámba szaladtam, hogy megszabaduljak a tankönyvektől, és a maradék kevéske időben lecseréljem az iskolai egyenruhát valami kényelmesebb, nyári öltözetre.
Alig várom, hogy végre láthassam őt, de a kisördög a vállamon nem hagy meg a teljes boldogságban: mi van, ha valaki szórakozik velem? Még Kristóf arca is megjelenik előttem, ahogy önelégült vigyorral az arcán vár a találkozó helyszínén, vagy épp fel sem bukkan, ezzel is megpróbálva szöget verni Marci és közém. A távolságot a Fénylő lelkek udvaráig már szinte futólépésben teszem meg, és csak a közelben lassítok le, hogy óvatosan körülkémlelhessek. Azonban aggodalomra semmi ok, a rossz gondolatok azonnal el is tűnnek, mintha sose léteztek volna, ahogy meglátom azokat a bizonyos göndör fürtöket. Széles mosoly ül ki az arcomra, ahogy még mindig a szökőkút árnyékában megbújva - mint az egérre vadászó macska - némán osonok a háttal álló felé, majd az utolsó pár métert futva megtéve egy örömteli (vagy épp harci?) kiáltással a hátára ugrom.
- Elképesztően hiányoztál! - Egyszerre nevetek és a futástól levegőért kapkodok, miközben finoman átkulcsolom a nyakán a karomat.