Alíz

  Miután az első pár napomat azzal töltöttem, hogy felfedezzem a Levita ház minden apró zugát, ma reggel a szokásos fehér teámat szürcsölgetve úgy döntöttem, hogy ki megyek kicsit a szabadba. Hallottam már a kastély körüli vidékről, és mivel életem javát egy intézmény ódon falai közé zárva töltöttem, így nehezen viselem hosszútávon a bezártságot, szükségem van egy kis friss levegőre. Társaság híján egyedül indultam útnak. Bármennyire szeretnék barátokat szerezni, ezt azért mégsem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra megoldani. ~ Bár lehetséges, hogy létezik ilyen varázslat, elvégre ez egy mágustanoda... ~ merengek rajta útközben, de aztán hamar elvetem ezt az ideát; hisz' egy elbájolt idegen mégsem helyettesíthet egy igaz barátot. Habár a diákok kedvesek, a felsősök is nagyon segítőkészek, egyenlőre csak a formális üdvözlések talaján ragadtam meg, miután általában félmosollyal arcukon siettek tovább. A rét, amiről hallottam elég tágas, hisz' maga az égbolt a kupolája, és bár az évnek ebben a szakában nem borítja színes vadvirág takaró, a természet szépsége mégis mindig oly' magával ragadó, és meghitt. Csendes, és békés. ~ Ki tudja ? Talán a "kishúgom" is ott sétálgat valahol, álmodozva az édességboltról; ahogy szokott... ~ Szívem összeszorult, és megtorpantam egy pillanatra. El kell őt engednem, és a jelenre kell koncentrálnom, jól tudom. De néha elfog a gyengeség. Miközben gondolataimban elmerengtem, fel sem tűnt, hogy elértem a kijáratot. Ahogy kiléptem, mégsem a rét tárult elém, hanem egyfajta belső udvar. Ahogy körülnéztem, egyből megragadott a hely festői szépsége, és harmóniája. A szökőkútból halkan csobogó víz, szinte zene volt füleimnek. Egy pillanatra megszűnt a világ, és minden más homályossá vált, de ahogy lassan kitisztult a kép, rájöttem hogy nem vagyok egyedül. A szökőkút peremén ült egy lány, hosszú szőke hajfürtökkel, olyannak tűnt ebben a pillanatban, mint egy tündér. Lassan közelebb sétáltam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg létezik e, vagy csupán a képzeletem játszik velem...

Alíz

 Ahogy közelebb értem a szökőkúthoz, már végre tisztán láttam a lányt. Öltözéke lezser, és divatos, ami számomra nagyon szimpatikus. Arca kedves, de magabiztosságot sugall, tekintetéből vágyakozás látszik valaki, vagy valami után.
Bár előtte állok pár méterrel, látszólag nem vett észre. ~ Ennyire introvertált lenne, vagy csak a gondolataiba merült ? ~ Nem igazán tudom, hogy megszólítsam -e, nem szeretnék tolakodó lenni. Ránézésre idősebb mint én, talán másod-; vagy harmadéves lehet. Ha mégis észrevett, akkor pedig azért tart majd bunkónak, mert nem köszöntem neki. Micsoda dilemma. Kicsit igazítok a hajamon, majd határozott léptekkel megindulok felé. Tőle egy félméterre megállok, mert eszem ágába sincs halálra ijeszteni. Aztán veszek egy mély levegőt, és ráköszönök.
  - Szia. Nem akarlak zavarni, csak láttam, hogy egyedül vagy itt, és gondoltam rád köszönök... *közlöm a lehető legkedvesebb mosollyal arcomon. Aztán zsebre vágott kézzel várom a reakcióját. A bőrdzsekim zsebében nyugtalanul babrálok az üveggolyóimmal. Míg arcomon az érdektelenség álarca, mára már megszokott védelmi mechanizmussá vált.