Alíz
Miután az első pár napomat azzal töltöttem, hogy felfedezzem a Levita ház minden apró zugát, ma reggel a szokásos fehér teámat szürcsölgetve úgy döntöttem, hogy ki megyek kicsit a szabadba. Hallottam már a kastély körüli vidékről, és mivel életem javát egy intézmény ódon falai közé zárva töltöttem, így nehezen viselem hosszútávon a bezártságot, szükségem van egy kis friss levegőre. Társaság híján egyedül indultam útnak. Bármennyire szeretnék barátokat szerezni, ezt azért mégsem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra megoldani. ~ Bár lehetséges, hogy létezik ilyen varázslat, elvégre ez egy mágustanoda... ~ merengek rajta útközben, de aztán hamar elvetem ezt az ideát; hisz' egy elbájolt idegen mégsem helyettesíthet egy igaz barátot. Habár a diákok kedvesek, a felsősök is nagyon segítőkészek, egyenlőre csak a formális üdvözlések talaján ragadtam meg, miután általában félmosollyal arcukon siettek tovább. A rét, amiről hallottam elég tágas, hisz' maga az égbolt a kupolája, és bár az évnek ebben a szakában nem borítja színes vadvirág takaró, a természet szépsége mégis mindig oly' magával ragadó, és meghitt. Csendes, és békés. ~ Ki tudja ? Talán a "kishúgom" is ott sétálgat valahol, álmodozva az édességboltról; ahogy szokott... ~ Szívem összeszorult, és megtorpantam egy pillanatra. El kell őt engednem, és a jelenre kell koncentrálnom, jól tudom. De néha elfog a gyengeség. Miközben gondolataimban elmerengtem, fel sem tűnt, hogy elértem a kijáratot. Ahogy kiléptem, mégsem a rét tárult elém, hanem egyfajta belső udvar. Ahogy körülnéztem, egyből megragadott a hely festői szépsége, és harmóniája. A szökőkútból halkan csobogó víz, szinte zene volt füleimnek. Egy pillanatra megszűnt a világ, és minden más homályossá vált, de ahogy lassan kitisztult a kép, rájöttem hogy nem vagyok egyedül. A szökőkút peremén ült egy lány, hosszú szőke hajfürtökkel, olyannak tűnt ebben a pillanatban, mint egy tündér. Lassan közelebb sétáltam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg létezik e, vagy csupán a képzeletem játszik velem...