Botond

Az a jó a szerdai napban, hogy olyankor Nath-nek nincsenek délután órái, tehát nyugodtan grasszálhat fel és alá a kastélyban, ahogy épp az esze szolgál. Most éppen az jutott eszébe, hogy milyen jó is lenne kiülni egy kicsit valahová, mert bár nem volt már az az eget verő jó idő, mégis vágyott a friss levegőre. Mivel a konyhát már pár nappal ezelőtt sikeresen megtalálta, így nem is volt kérdéses, hogy csak úgy közlekedhet, hogy az egyik kezében egy kakaós csiga, a másikban pedig egy virslis bukta van. Tulajdonképpen olyan reménytelenül sokat evett, hogy a manók is csak tátott szájjal figyelték, mégsem volt rajta egy deka zsír sem. Hát igen, ezek a növésben lévő fiúk...
Letelepedett hát a szökőkút szélére, hogy nyugalomban falatozhasson. Lassan már beilleszkedett az Eridon világába, annyira nem volt más, mint a Roxfort, hiszen iskola ez is, meg az is. Mindenhol volt valami, amivel rendet lehetett bontani, ez pedig Nathanielnek bőven elég volt a boldogsághoz, na meg az, hogy ha nem kellett a testvérében huzamosabb ideig együtt lennie. Már pedig ha itt kint sétált, akkor jó messze volt tőle, ráadásul még azt is leshette, hogy mások mit művelnek.
Mikor végzett a kakaós csigával a kezét belenyomta a vízbe, majd megtörölközött a nadrágjában, és hümmögve megcsodálta a másik kezében tartott péksüteményt. Nagyon jól néz ki, azt meg kell hagyni. Hátravetette hát a haját, és némi mérlegelés után nagyot harapott, és elkezdte bámulni az eget. Hova is menjen ez után? Lehet, hogy a falut kéne újra meglátogatni, vagy szétnézni, hogy itt azok a... fú, mik is? Ja! A Rellonosok hol laknak, és hasonlítanak-e a Mardekárosokra, mert ha igen, akkor vicces őket bosszantani. Igen, ez jó lesz.

Gil

Nath már a lépcsőn lefelé azzal szórakozott, hogy nyújtogatta kezét-lábát, nem sokat törődve azzal, hogy bizony igen különös látvány volt, amint megpróbált botlás nélkül közlekedni ezzel a módszerrel. Haja most a szokásostól eltérően egy hajgumival volt összefogva, mert akár testedzés, akár pyromágia lesz a dologból, ez egy hasznos és szükséges dizájnváltás, hiszen nem jó úgy futni, hogy tapad rá a haja, na meg attól se lenne túl boldog, ha a már eleve lángvörös lobonc tényleg égni kezdene. Ruhája is egyszerű volt, sötét színű melegítő nadrág és egy hozzá tartozó pulóver, meg tornacsuka. Nem volt még mindig igazán hideg, noha az angliai időjáráshoz képest Nath már jócskán észrevette a különbséget, de ez leginkább abban merült ki, hogy itt nem esett napszámra az eső. Furcsa egyébként, eddig azt hitte, hogy itt novemberben már hó lesz.
- Na, akkor hova menjünk? - nézett a mellette haladó Gilre. - A Fénylő Lelkek Udvara jó lesz, vagy van valami más terved? - érdeklődött további nyújtások közepette. Érdekes módon egyébként valahogy Gil szinte magasabbnak tűnt nála, pedig még mindig kisebb volt, de Nathaniel sokkal tömöttebb izomzattal rendelkezett, ami tömzsibbnek mutatta őt a valóságnál. Nem bánta egyébként, nem volt egy izompacsirta, de így volt olyan erős, amilyen szeretett volna lenni, így aztán sohasem vitte túlzásba a testedzést, pusztán csak szinten tartás volt az egész. Nem vágyott sosem olyan igazi kockahasra.
Mikor aztán leértek, Nath megállt a fal mellett, és bemelegítésként megpróbálta elérni a plafont - ami nyilván nem ment -, aztán kiballagott a szökőkút mellé.
- Mi legyen? - érdeklődött a másik fiúra nézve. Fussunk pár kört, vagy..? - pillogott rá kíváncsian, mert elképzelése sem volt róla, hogy Gil hogy szokott edzeni.

Gil

Éppen a feje fölött voltak megint a karjai, mikor az orvul jött megjegyzés elérte, és a mély levegő, amit csak az imént vett, nagy fuldoklásba fordult, ahogy méltatlankodva felhördült.
- Nem bírnám?? - villámlott a szeme Gilre, de persze tudta, hogy az csak játszik, így ehhez mérten ő meg túljátszotta a szerepét, mutatva, hogy mennyire nagyon mérges éppen. Igaz, annyira nem csípte, ha valaki azt mondta neki, hogy nem tud bizonyos dolgokat megtenni, de ez a szobatársától már rég nem számított igazi sértésnek, sokkal inkább valami megszokott kis rítusnak kettejük között, amivel elütik az időt.
Ennek lett aztán az az eredménye, hogy Nath lendületből vetette magát Gil után, és próbálta elkapni, mint a róka a fürge tapsifülest, de míg eleinte komolyan kergette, utána inkább már csak nevetve loholt utána, míg a végén már egymás mellett futottak, kényelmes tempóra váltva. Jót tett a fiúnak ez a testmozgás, élvezetét lelte mindenféle erőkifejtésben, így ebben is. Néha, ha valami érdekeset látott, mint például egy nagy madarat az erdő felett, vagy titokban smároló párocskát, akkor mutogatott is egy sort, futás közben röviden elemezve a látottakat, olyan formán, hogy "Jééé, mekkora madár, és mi lóg a kezéből? Izé, van ennek keze? Hülyén hangzik, hogy mi lóg a lábából...", vagy csak tömören közölve, hogy "Valakinek ma kapása van".
Végül visszaértek az udvarba, és miután a nagy loholással és az utolsó sprinttel ráhozták a frászt egy feltehetőleg navinés elsősre, megállt ismét a szökőkút mellett, és nevetős arccal nézett szobatársára.
- Na, ki nem bírja a tempót, Ravaszdi? - vigyorgott, a fiú szokásos álcájára utalva, aztán leült egy kicsit a szökőkút szélére, hogy kifújja magát kicsit. Nem tartott túl sokáig, mire normalizálódott a légzése, hiszen ő sem egyszer futotta már körbe a kastélyt, így nem sokára már unatkozni kezdett, és más elfoglaltság után nézett.
- Azt mondták, hogy év végére bármilyen körülmények között tüzet tudok majd gyújtani, ha rendesen gyakorlom. Menő, nem? - nézett fel, és a tenyerén máris ott világított az apró láng. Szerette csak úgy nézegetni, akkor is, ha épp nem volt szüksége rá. Ráadásul bármennyire is kiakadt elsőre attól, hogy hirtelen gazdivá lépett elő, mégis csak segítette őt a kis lény a gyakorlásban.

Gil

Szó szerint nyelvet nyújtott a fiúra a választ hallva, mert jó kedve volt, és ilyenkor nem álltak tőle messze az ilyen gyerekes megnyilvánulások sem. Őt mondjuk nem zavarta, ha valaki kinevette érte, hiszen eleve csak olyan előtt viselkedett így, akiben úgy érezte, bízhat. Különben is, miután rendszeresen hagyja, hogy egy kis vörös lányka befonja a haját, már igazán nem is számíthatunk másra tőle.
Aztán a szó legszorosabb értelmében a tűzzel kezdett játszani, Gil pedig szinte rögtön utánozta a mutatványt.
- És a te lángod mikorra fog égetni? – kérdezett vissza Nath a szobatársára vigyorogva. Tudta, hogy ő illúziókkal machinál, így még ha el is tudná hitetni az emberekkel, hogy például felgyújtott egy kukát, az a valóságban sohasem égne el ettől. Persze ettől nem nézte volna le azt, amire a fiú képes volt, sőt, bizonyos szempontból talán jobb is volt az illúziómágia, mint az elemi. Aztán figyelte a fiú zsonglórködését, és elismerően méregette a repkedő lángokat.
- Ez ügyes kis mutatvány, legközelebb meggyújthatom én azokat az izéket? - mutatott vigyorogva a fiú kezében lengő eszközökre, amiknek a végén volt a lángcsóva. Nagyon tetszett neki a mutatvány, úgyhogy kedvtelve nézegette még, míg Gil újra meg nem szólalt.
- Hát, engem nem zavar, hogy veleszületett képességem van – vonta meg a vállát Nath. – Valószínűleg ha nem az lenne, akkor nem is vettem volna a fáradtságot, hogy megtanuljak bármi különlegeset a kötelezőkön kívül – tette még hozzá, mert az ő szemében az, hogy például Gil is teljesen önszántából vágott bele egy ennyire melós tanulnivalóba, igencsak elismerésre méltó tettnek számított, ő ugyanis teljességgel lusta lett volna hozzá. Így viszont muszáj foglalkozni a pyromágiával, amiről viszont tudta, hogy csak a hasznára lehet még.
Aztán Gil kérdésére bólintott egyet.
- Persze, hiszen megígértem – mondta. Nem igazán zavarta, hogy Gil rajta gyakorolna, és nem izgatta, ha megtudja, hogyan érez mindenféle dolgokkal kapcsolatban. Nem igazán voltak neki takargatni való titkai és ritkán szégyellte magát bármiért is annyira, hogy nem szerette volna, ha mások is tudnak róla, na meg Gilben bízott is, úgyhogy mindenféle különösebb filozofálás nélkül képes volt felvállalni a kísérleti nyúl szerepét. Gil viszont vallott az aggodalmáról, Nathaniel pedig hirtelen nagyon szeretett volna valami bíztatót mondani de nem igazán volt a szavak embere, hát félt, hogy ha elkezdi bíztatni, abból nem lesz semmi jó. Így inkább csak egy mosollyal biccentett felé.
- Majd helyrepofozlak én, ne félj! – mondta, aztán felkelt a szökőkút széléről és nyújtózott egy nagyot. – Hogyan csináljuk? – nézett aztán újra Gilre várakozóan. Kíváncsi volt, hogy mivel fog a másik előállni, meg úgy általában is eléggé érdekelte ez az egész kísérletezgetés, mert neki sem jött éppen rosszul, ha megtanulja, hogy mikre lehet számítani egy illúziómágustól.

Gil

Jót röhögött Gil visszavágásán, és megállapította magában, hogy sokkal szórakoztatóbb a fiúval lenni, mióta ő is beszólogat, és nem csak hallgatja Nathanielt, mint eleinte. A fiú élvezte az ilyen szócsatákat, mert nem volt tétjük, de roppant jól lehetett rajta vidulni.
- Nem fogom, nyugi - vigyorgott aztán Gil felháborodását látva, hiszen ő csak piszkálódásnak szánta, amit mondott. - És mit jelent a poi? Mármint eléggé furcsa szó, van jelentése? - érdeklődött inkább félrebillentett fejjel. - Majd egyszer megtanítod ezt nekem? - jutott hirtelen eszébe az ötlet, hiszen ő ezt tulajdonképpen bármiféle sérülés nélkül is képes lenne megcsinálni, hála a képességének, úgyhogy nyugodtan bénázhatna.
Ugyan nem tudta, hogy pontosan mivel is néz szembe, ha Gil használja rajta az illúziómágiát, hiszen eddig igen keveset láthatott belőle, ráadásul teljesen más dolog, ha koncentráltan kapja, mintha csak szórakozásból.
- Más módszerem is van arra, hogy helyre lendítselek - nyugtázta, hogy Gil nem szeretné, ha újfent pofonokat osztogatna, viszont a srác valószínűleg teljességgel tisztában lehetett azzal, hogy mire is gondol Nath.
Aztán rátértek az újabb napirendi pontokra, Nathaniel pedig bólintott párat.
- Nekem teljesen megfelel így - egyezett bele. - Kíváncsi vagyok hogy megy ez - vigyorgott, aztán megpróbált kellő komolyságot erőltetni magára, és elhelyezkedett a tető alatt a kőpadon úgy, hogy Gilbert nagyjából szemben ülhessen le, megkönnyítve ezzel a szemkontaktust. Nath kezdte őt először nézni, csak úgy bámult rá mindenféle cél nélkül, amíg Gil el nem kezdte a varázslást. Nem zavarta őt az, hogy ennyire kitartóan kellett nézniük egymást hozzá, hiszen eleve nehezen jött zavarba, a szobatársától meg pláne. Volt benne némi izgalom és kíváncsiság, ami miatt újra meg újra a füle mögé tűrte egy kósza tincsét, ami kiszabadult a hajgumiból, na meg fészkelődött is eleget, de végül rávette magát, hogy erőnek erejével nyugton maradjon.

Gil

- Ahha... - bólintott Nath a magyarázatot hallva. Nem sokat tudott a maorikról, csak valami olyan kép élt róluk a fejében, hogy bennszülöttek lehetnek, de még ebben sem volt egészen biztos. - Mindenesetre nagyon látványos. Kicsit olyan macskásan érzem magam, ahogy követem a szememmel a lengő labdákat. Vagyis poikat - nevetett.
- Majd akkor jól a lábadra lépek! - nyújtott nyelvet újfent Nath, megadva a gyanúját annak, hogy túl keveset aludt, és azért viselkedik ennyire gyerekesen, de ki tudja.
- Nem igazán irigyellek érte - motyogta aztán Nathaniel némi öniróniával, miközben leültek, Gil pedig a varázslathoz helyezkedett.
Elég sokáig ültek ott az után is, hogy Gil már újra a szemébe nézett, és közben Nath lassan de biztosan elkezdett fázni már csak attól a ténytől is, hogy sűrűbbé váltak a felhők az égen, és szürkébb lett a világ. Nagyon tudtak rá egyébként hatni a színek, a hangulatok, és sokszor fizikailag is megnyilvánultak a benyomásai. Most, ahogy az első esőcseppek a bőréhez értek, kirázta a hideg, pedig annyira nem voltak vészesen hidegek. Összébb húzta magát, de közben már kezdett kicsit mérges lenni, mert bár azt mondta Gilnek, hogy bátran gyakorolhat rajta, arról nem volt szó, hogy kint kell majd zuhanyoznia miatta, miközben a fiú csak nézi őt, és nem történik semmi. Viszont nem akart túlságosan erőszakosan szólni rá, úgyhogy először csak megköszörülte a torkát, de aztán mégis a témára tért.
- Nem szeretnéd amúgy elkezdeni? Meg fogunk ázni... - közölte a vörös hajú meglehetősen rosszalló hangon, miközben igyekezett letörölni az arcáról pár esőcseppet, amit oda sodort a szél. - Inkább menjünk akkor be, oké? - kérdezte, mert nagyon nem akart megfázni, abban nincsen semmi jó. Bár azért kíváncsi lett volna rá, hogy Gil vajon hajlandó lenne-e neki citromos teát kotyvasztani, meg könyvhalmokat szállítani ha ágynak dől miatta.

Gil

Elképzelése sem volt, hogy mi tarthat ennyi ideig, de már kezdte nagyon frusztrálni a helyzet hiszen nem tudhatta, hogy mikor fog elkezdődni az illúzió, de az eső meg határozottan zavarta. Mocorgott egy kicsit, és igyekezett beljebb húzódni a falhoz, mert ha nem is érte közvetlenül az eső, annyira szerette volna elkerülni, amennyire csak lehetett. Nem tartozott a kedvenc természeti jelenségei közé, az már biztos.
- Nem, de ha megfázok te fogod játszani a jóságos nővérkét - morgott vissza halkan Nath, egy szúrós tekintettel is megspékelve a dolgot. Nem igazán tudta, hogy miért nem lehet ezt bent folytatni, most igazán felesleges volt a kötözködés.
Ennek ellenére maradt a helyén, hiszen megígérte, hogy segít, és ő mindig tartja magát az adott szavához. Folytatta Gillel a farkasszemezést, egyre csak várva, hogy majd csak lesz valami, míg nem valami távolról odakúszó finom illattól megkordult a hasa. Úgy gondolta, hogy ez biztos valami szellőzőn át, vagy az ajtón keresztül szivárog ki a konyháról, ez pedig csak azt jelentheti, hogy odalent éppen szalonnát sütnek, míg ő itt ücsörög és nem csinál semmit.
- Hallod Gil, a konyhában sokkal jobb idő van, tudtad? - jegyezte meg, kissé megnyomva a mondat végét, hogy a szobatársának mindenképp leessen, hogy éppen arra céloz, hogy jó lenne ott folytatni ezt az egészet. Azonban mivel még mindig nem kapott engedélyt a távozásra, egyszer csak megunta a dolgot, és elkapta Gil csuklóját, azzal a leghatározottabb céllal, hogy most bevonszolja magával a kastélyba ha kell, de ő szalonnát akar enni. Közben meg nézhetik egymást amennyit csak szeretnék, és az egész este is ott van előttük a gyakorlásra. Viszont ahogy felkelt a kőpadról, egy pillanat alatt eltűnt az eső nedves érzése és a szalonnaillat is, és minden visszatért az eredeti állapotba. Döbbenten engedte el Gil karját, nagyokat pislogva rá, míg igyekezett napirendre térni a történtek felett.
- Azta - összegezte a megfigyeléseit a fiú illúzióiról, miközben visszahuppant a padra. - Hát ez nem semmi - ámuldozott, hiszen az ilyen típusú illúzió eddig ismeretlen volt számára. Be is ugrott neki, hogy így aztán bármit el lehetne vele hitetni, mert nem tudja észrevenni, hogy mikor kerül a mágia hatása alá.

Gil

Nem akarta nagyon megszorítani Gilbert karját, de a harag miatt könnyen képes túlzásokba esni, innen jött az ötlet, hogy csak úgy magával rángatja. Miután azonban rájött, hogy ez egy merőben felesleges lépés lenne, hiszen valójában csak az illúziók zavarták meg, egy pár pillanatig még zavartan pislogott, immár újra a padon ülve.
- Hát nagyon valódinak tűnt, igazából végig azt hittem, hogy még nem kezdted el az egészet. Főleg, mert esőben tényleg jobban érezni itt a konyháról érkező illatokat - számolt be a tapasztalatiról Nath, amik nem túl meglepő módon igen csak pontosak voltak, már ami az iskola körül terjengő ételillatot illette.
Közben Gil is helyezkedett, Nath pedig tűnődve figyelte ezt, miközben azon gondolkodott, hogy vajon mennyire lehet veszélyes rá nézve ez a mágia. Nyilvánvalóan észre sem vette, hogy manipulálták, ami eléggé rémisztő tény, de az viszont jó, hogy most már van róla valamilyen tapasztalata.
- Annyira nyugodtan ültél az esőben, hogy kénytelen voltam ezt feltételezni... - válaszolt aztán Nath hasonló hangon, mint az imént Gil. - De tulajdonképpen ez az én hibám, mert mérgeskedés helyett végig kellett volna gondolnom, hogy mi történik - összegezte, amit megtanult ebből a helyzetből. Sajnos éppen az egyszerű gondolkodása és az indulatai miatt vált nagyon is sebezhetővé bármivel szemben, ami az elméjével machinált.
- Ú, lesz savanyú uborka is hozzá? - vidult fel rögtön az ígéretet hallva. Néha még mindig nagyon gyerek volt, és amúgy is könnyen ki lehetett zökkenteni, ha valaki kaját emlegetett. Még jó, hogy ennyit mozgott, meg nem is volt az a hízós fajta, különben már gurulna. - De aztán ne illúzió szalonnát kapjak, oké? - vigyorgott rá Gilre, bár nem feltételezte, hogy direkt átvágná ilyesmivel.
Mivel a másik fiú előre volt fordulva, volt rá lehetősége, hogy észrevétlen készüljön fel arra, aminek az ötlete az előbb felrémlett benne. Ezek után úgy érezte, hogy ő sem maradhat bemutató nélkül, főleg, hogy Gil ennyire király dolgot művelt, úgyhogy lehunyta pár pillanatra a szemét, és elkezdett koncentrálni. Sokat gyakorolta a tűzmágiát, mert ezt nagyon élvezte csinálni, de sajnos csak a következő évben fogják tanulni a tűz formálását, így kénytelen lesz azzal beérni, ami már most is jól megy - avagy a tűzgyújtással. Jól haladt, lassan már szinte semmilyen éghető anyagra nem volt szüksége a lángokhoz, de azért még nem ártott valami, ami képes fellobbanni. Ez úttal az udvar kövére rakódott, apró foltokban feltűnő száraz füvet választotta, amiken először csak pislákolni kezdett a tűz, utána viszont felcsapott, és innen már képes volt a kövön is végigfuttatni, hogy összefüggő falat alkosson. Jobb híján a színével játszott, egészen világostól sárgától indítva, végig haladva a színskálán a zöldig, ami a tengerparti uszadékok lángját idézte, aztán nem egyszerre színezte, hanem darabonként, amitől olyan lett az egész, mint egy földre hullott, lobogó szivárvány. Lassan altatta el a lángokat, mikor már úgy érezte, hogy fárad, ami nem tartott tulajdonképpen sokáig, hiszen még gyakorlatlan volt, de szerette volna megmutatni Gilnek, hogy ő is tud azért valamit, még ha az egyelőre nem is több vásári mutatványnál. Miután elaludt a tűz, a pálcájával Wassert intve lelocsolta a fűfoltokat, a biztonság kedvéért, aztán Gilre nézett, hiszen eddig mindvégig a tüzet kellett figyelnie, mert a gyújtogatás még nem ment erőteljes koncentráció nélkül.

Gil

- Ő egy nagyon cuki hasmacska - vigyorgott Nath a megnevezést hallva. A maga részéről teljesen igazat adott Gilnek a megállapítását illetően, elvégre biztos volt benne, hogy ha az említett állatka nem csak rajzolt lenne, akkor egymás ellen próbálnák kienni a vagyonából az iskolát. Így viszont sajnos csak rá maradt ez a feladat, mert ahogy Gilt elnézte, ebben nem igen számíthatott a hathatós segítségére.
Aztán Nathanielen volt a sor, hogy megpróbálja valamivel lenyűgözni szobatársát, és ő igyekezett is, képességeihez mérten, hogy valami szépet alkosson. Élvezte, mikor a tűzzel foglalkozhatott, valahogy annyira természetesnek tűnt számára, hogy noha csak nemrég kezdett hozzá a tanuláshoz, mégis úgy érezte, hogy már időtlen idők óta ezzel foglalkozik, és csak mostanában értette meg, hogy mit is jelent az, ha valakinek van egy vele született képessége. Ő mindeddig azt hitte, hogy nincs benne semmi különleges, maximum a különlegesen nagy lustasága, és igazából ez nem is zavarta, mégis, ahogy most megismerte ezt a fajta erőt, rájött, hogy nem biztos, hogy csak egy tucatdiák, aki nagy nehezen elvégzi majd az iskolát, aztán elmegy a minisztériumba aktát tologatni éhbérért. Neki soha nem volt semmije, mások levetett ruhájába öltözött, olyan ágyban feküdt, amiben előtte oly sok más gyerek is, és nem is emlékszik rá, hogy valaha lett volna saját játéka gyerekkorában, de most még ha nem is fogalmazta meg magában ennyire tisztán, érezte, hogy kapott egy lehetőséget, hogy ne ágrólszakadt csövesként végezze az Abszolút valamelyik eldugott szegletében. Eddig sosem gondolt a jövőre, nem érdekelte mi lesz, ezért nem is tanult, csak élt a mának, most viszont történt valami, amitől fontossá vált, hogy mi lesz majd, fél év, egy év, öt év múlva, valami, amiért megérte igyekezni, hogy jó legyen benne.
- Sokat gyakorlok - válaszolt egy halvány mosollyal a dicséretre, ami nagyon jól esett neki, főleg ahogy már ránézhetett Gilre, és látta az arcán, hogy tényleg tetszik neki, amit látott. Lesz ez még jobb is - ígérte magában, társát figyelve, és megfogadva, hogy megtanul minél látványosabb dolgokat alkotni, csak hogy lássa ezt az arckifejezést. Aztán ahogy Gil a szavakat kereste, és végül megmutatta neki, hogy mire is gondol, újra Nathanielen volt az ámulás sora. Kerekre nyílt szemmel nézte az égen úszó gyönyörű tüneményeket, amik olyan lassan mozogtak, mint a tenger majdnem szélcsendkor, és elmosolyodott.
- Ez gyönyörű - mondta ki a gondolatát, ahogy az eget bámulta egyre, míg nem végül eltűnt a fodrozódó fény, és elkezdett ülepedni köztük a csend. Nath egy darabig még mozdulatlanul ült, aztán Gilre nézett, mint akinek új ötlete támadt.
- Most az jutott eszembe, hogy ha kombinálnánk, amit tudunk, akkor mennyire látványos dolgokat lehetne létrehozni. - Bár tisztában volt vele, hogy Gil gond nélkül megismétli, amit ő csinált az előbb, csak épp nem égetne, ettől függetlenül felmerült benne a gondolat, hogy ha Gilbert esőt, szelet, havat idézne, míg ő igazi lángokat, az nagyon menő lenne. - Még egy cirkuszban is felléphetnénk! - röhögött egy jót, mert megjelent a képzeletében, hogy flitteres ruhában mászkálnak a porondon.