Húgica <3

Békésen ültem a könyvtárban. Szeretem azt a helyet, olyan békés. Elhelyezkedtem az egyik piros fotelkában és belemélyedtem  Aprilynne Pike Destined című könyvébe. Tamani és Laurel elsöprő párost alkotnak. Éppen az egyik kedvenc részemnél tartok, mikor az egyik elsős levitás vágtat be a könyvtárba. Komolyan mondom, úgy nézett ki, mintha legalább tíz troll elől menekült volna. Legnagyobb meglepetésemre oda állt elém és egy szuszra előadta a mondandóját, majd se szó se beszéd el is ment. Enyhén leesett az állam meglepetésemben. Valaki vár a Fénylő Lelkek Udvarában. Valaki, aki fontos nekem. De, hát ki lenne az? A húgocskám még nem jött haza, a szüleim meg csak nem fognak üzengetni nekem ilyen módon. Azonban, hogy ki küldte a gyereket csak egyféle képpen tudhatom meg, el kell mennem oda. Így hát, kikecmeregtem a fotelből, visszaraktam a könyvet a helyére, köszöntem a HVH néninek és kisétáltam a könyvtárból. Elég gyorsan sikerült oda érnem, ugyanis a bennem levő kíváncsiság tüze hajtott egyre csak előre. Mikor oda értem egy pillanatra megálltam, hogy kicsit kifújam magam és gyönyörködtem a látványban. Az üde zöld fák ágai barátságosan hajoltak le, mintha csak meg akarnák simítani az arcomat. A távolban halk víz csobogás hallatszott. Elkezdtem tüzetesen vizsgálni az embereket. Kerestem azt a titokzatos illetőt, aki az üzenetet küldte. De, hiába meresztgettem a szemeimet, nem láttam senkit, aki olyan lett volna. Pár diák lézengett ugyan, de egyiket sem ismertem annyira, hogy azt gondoljam na ő az, aki ezt az egészet kitervelte. Átvert az illető? Sokszor hallottam már róla, hogy az elsősök megtréfálják az idősebb diákokat, de utána mindig azt kívánják, bár ne teték volna. Kezdett bennem egyre jobban felgyülemleni a düh. Már éppen indultam volna, hogy megkeressem a diákot és megtanítsam kesztyűbe dudálni, mikor a hátam mögül egy ismerős hang szólalt meg. Az én hangom pontos mása. Ez nem lehet! Megfordultam és már a karomban is tartottam, az én egyetlen drága ki húgomat.
-Szia Húgi! Ez aztán tényleg meglepetés volt, nagyon hiányoztál. Remélem pocsékul érezted magad, magad, mert többet biztos, hogy nem engedlek el! Csak vicceltem!-tetem hozzá nevetve, mikor kaptam egy szemrehányó pillantást Kattől. Remélem tudja melyik filmből idéztem neki. Kiskorom egyik klasszikusából, az Apád, anyád idejöjjön-ből, ami pont a két lotti történetét dolgozza fel. Találó a helyzetünkre. Mintha csak tükörbe néznék. Egyforma haj és szemek, ízlés, testtartás...
-Mesélj, milyen volt London? Ja, majd elfelejtetem, hogy ne hagyd abba ezt a jóü szokásod, hogy írsz nekem, mert a leveleid annyira izgalmasak, amikor írsz az új tájakról, emberekről és élményekről...-miközben beszéltem, elkezdtünk egy kicsit sétálni a parkban. El se hittem. Újra itt van mellettem a Húgom. Annyira hiányzott, el sem tudom mondani! Egy kicsit csöndben voltam, hogy Katat is hagyjam szóhoz jutni. Hajlamos vagyok rá,hogy belefojtsam másokba a szót, a túlzott beszélési kényszeremmel. Így hát vártam, hogy a tesóm meséljen...

Little Sis <3

-Húha, kaphatok autogrammot?-nevetek fel-Miről szólt a film?-Nézek rá nevetve, elképzelem, ahogy leszólítják az utcán, mint valami Hollywoodi sztárt. Rémlik, hogy a levelében említett valami menedzsert. Dave, szép név. Ám, amikor a húgom elvörösödik és lassabban kezd beszélni, érzem, hogy itt valami nem stimmel. Hűha, a húgom szerelmes, de aranyos! Adrian, szép név. Kat a kezembe nyom egy képet. Helyes a pasi jegyzem meg magamnak, miközben nézegetem a képet. Ezt a megjegyzést inkább megtartom magamnak, nem akarom Katet zavarba hozni még ennél is jobban. Bár, a pasinak azt tudnia kell, ha csak egy ujjal is bántani meri a húgomat, akkor nem lesz képes semmilyen varázslat sem megvédeni a haragom elől, ami utol éri. Végül is, mire valók a nővérek. Ahogyan sétálgatunk, egy patak mellett megyünk el. A víz pajkosan, játékosan csobog lefelé a medrében. Hirtelen a húgom megáll és szembe fordul velem. Érdeklődve hallgatom, miközben a tenyerembe helyez egy kicsi kék dobozt.
-Köszönöm.-mondom, miközben nézegetem a kicsi dobozt. Nagyon kíváncsi vagyok, vajon mi lehet benne, így amikor Kat mondja, hogy bontsam ki azonnal munkához is látok. Egy ezüst karkötő tűnik fel a dobozból, a közepén egy kék medállal. Vajon mit tudhat? Hirtelen eszembe jut, hogy hányszor kívántam azt, bár láthatnám akkor is a szeretteimet, mikor itt vagyok a suliban egyedül. Lehet, hogy működne? Csak egyféleképpen tudhatom meg. Anyára gondolok, arra, hogy mennyire jó volna látni. Hirtelen a medálban ezüstös köd jelenik meg körbe-körbe, míg egy asszony képe nem jelenik meg. Egy színházban énekel. Én ismerem ezt a számot! Az Óra, a Ghost musicalből, amit éppen anya próbál, a nyári szünetben lesz a bemutató, amikor hazamegyek, apa is haza jön Peruból, ahol eddig az ősi indián kultúrákat kutatta. Úgy örültünk, mikor megtudtuk, hogy anya kapta a női főszerepet. Az asszony pedig nem más, mint a főszereplő, az anyukám, Kovács Elisabeth. Működik, ezt nem hiszem el. Teljesen felvillanyozódtam.
-Látod, amit én látok?-nyomom az orra alá a medált. Anyának gyönyörűen szólt a hangja.  Szuper lesz ez a musical. Alig várom! Azután apára gondolok. Hirtelen ismét ezüstös fonál kúszik be, elmosódik anya és a színház képe, hirtelen egy sivatag jelenik meg homok buckákkal. Egy körben férfiak állnak, a közepén, pedig valaki éppen eligazítást tart az ásatásokkal kapcsolatban. Halkan kuncogok, ugyanis, apu mindig ugyanígy magyaráz nekem is otthon, bármiről legyen szó, hogy miért nem szabad a tűzbe nyúlni, vagy, miért jó a protectus varázslat. Jól esik, látni apát, már nagyon várom a szünetet, mert rég láttam apát meg anyát, bár levelezünk, de az nem ugyanaz, most viszont, bármikor láthatom őket! Vajon a karácsonyi ajándékokat is ki lehet lesni? Biztos nem, van olyan varázslat benne, meg aztán nem is arra van. Most már a húgomat is láthatom Londonban. Ez óriási.
-El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok!-ölelem meg Katet.
-Tényleg, nektek van nyári szünetetek?-mert, ha van és nincs más dolga, akkor ő is eljöhet megnézni anyut. Biztos élvezné, ennél technikásabb musical még nem született a világon, ráadásul ő még nem is látta anyut élőben. Milyen jó lenne, ismét együtt lenne a család. A tanítóm is megígérte, hogy beugrik. Izgalmas nyári szünet elé nézünk, csak a vizsgákat éljük túl. Még egy utolsó pillantást vetek apára, majd hagyom, hogy a kép kifakuljon, mintha csak a szél elfújná. De, most sárga lesz a medál színe, az előbbi kék helyett. Biztos, jelzi az érzelmeket is. Még jobb. Bár a vizsgák réme ott lebeg a fejünk fölött, most nem akarok ezzel foglalkozni, felkészültem, tudom az anyagot, most csak lazítani szeretnék és örülni, hogy itt van a tesóm, majd ráérek még aggódni...