Nagy bátorságról susognak a fák
 A főnix dala kíséri útját.
 A bölcsesség friss patakja csordogál
 Mellette egy szfinx emelt fővel áll.
 Szerényen hajlik meg virág és az ág
 Egy unikornis mezőn vágtat át.
 Ravaszan sötétlik az éjjeli táj
 S ezüst tó fölött smaragd sárkány száll.

Hornyák Gábor



Mikor érkezik már meg...? Anya azt mondta, hogy úgy beszélték meg, itt fog várni rám, de nézzenek oda, nincs itt... Biztos valami fontosabb dolga van, fontosabb, mint én. Bár nem is tudom mit csodálkozom ezen, hisz mindig is ez volt, most sem lesz más. Már legalább tíz perce várok rá, és még csak nem is látom őt sehol. Eközben elment mellettem már jó pár ember, diák, de szerencsére nem igazán foglalkoztak velem. Itt ülök az egyetlen bőröndömön, fekete pulcsim kapucnija szinte teljesen eltakarja az arcom, még a hajam is a szemembe lóg. A kicsit, vagy akár nagyon félős embereknek talán ijesztőnek is tűnhetek.
Nem is akarok itt lenni. Haza akarok menni, semmi kedvem az egészhez... Jó volt nekem otthon, a szobámban, egyedül, ahol senki nem látott. De itt...? Itt közös szobában kell aludnom a többiekkel, órákra is együtt kell járnom velük, és még kajálni is közösen megyünk. Komolyan, mit egy csorda, vagy tudom is én mi... Otthon sokkal jobb lenne minden a magántanárral, anyu főztjével, a saját szobámmal... És Dórival. Csak azért jöttem ide, azért egyeztem bele, hogy az utolsó évemet itt fogom eltölteni, mert Dóri szerint jót tesz majd nekem, ha emberek között élek, és nem csak a szűk családi körömben. És én bízom benne. Ő az egyetlen ember, akiben meg tudok bízni, mert ő érdemelte ki ezt egyedül, senki más. Na jó, talán még a bátyám... És Bence szerint jó ez a hely, csak hozzá kell szokni, hogy sokan vagyunk együtt, viszont velem épp ez a baj. UTÁLOM az embereket, és nem tudok egyszerűen velük egy légtérben sok időt eltölteni...
De hol van már az a nyomorult... Esküszöm, ha öt percen belül nem jelenik meg, egyedül fogok elindulni, egyedül fogom megtalálni a... Levita tornyot. Asszem Levita, bár nem vagyok benne olyan biztos.
Gyere mááár Gábor... Szétfagyok...

Hornyák Gábor



Mikor érkezik már meg...? Anya azt mondta, hogy úgy beszélték meg, itt fog várni rám, de nézzenek oda, nincs itt... Biztos valami fontosabb dolga van, fontosabb, mint én. Bár nem is tudom mit csodálkozom ezen, hisz mindig is ez volt, most sem lesz más. Már legalább tíz perce várok rá, és még csak nem is látom őt sehol. Eközben elment mellettem már jó pár ember, diák, de szerencsére nem igazán foglalkoztak velem. Itt ülök az egyetlen bőröndömön, fekete pulcsim kapucnija szinte teljesen eltakarja az arcom, még a hajam is a szemembe lóg. A kicsit, vagy akár nagyon félős embereknek talán ijesztőnek is tűnhetek.
Nem is akarok itt lenni. Haza akarok menni, semmi kedvem az egészhez... Jó volt nekem otthon, a szobámban, egyedül, ahol senki nem látott. De itt...? Itt közös szobában kell aludnom a többiekkel, órákra is együtt kell járnom velük, és még kajálni is közösen megyünk. Komolyan, mit egy csorda, vagy tudom is én mi... Otthon sokkal jobb lenne minden a magántanárral, anyu főztjével, a saját szobámmal... És Dórival. Csak azért jöttem ide, azért egyeztem bele, hogy az utolsó évemet itt fogom eltölteni, mert Dóri szerint jót tesz majd nekem, ha emberek között élek, és nem csak a szűk családi körömben. És én bízom benne. Ő az egyetlen ember, akiben meg tudok bízni, mert ő érdemelte ki ezt egyedül, senki más. Na jó, talán még a bátyám... És Bence szerint jó ez a hely, csak hozzá kell szokni, hogy sokan vagyunk együtt, viszont velem épp ez a baj. UTÁLOM az embereket, és nem tudok egyszerűen velük egy légtérben sok időt eltölteni...
De hol van már az a nyomorult... Esküszöm, ha öt percen belül nem jelenik meg, egyedül fogok elindulni, egyedül fogom megtalálni a... Levita tornyot. Asszem Levita, bár nem vagyok benne olyan biztos.
Gyere mááár Gábor... Szétfagyok...

Kiara

Igen, tudom, hogy mit beszéltünk meg a szüleivel, és azt is tudom, hogy elkésem, de nem értem, hogy ez miért olyan megelepő, hisz a rokona vagyok, csak ismer engem, és tudja, hogy nem vagyok valami pontos kisfiú. De igyekszem, sietek, már lassan futok is, teszem az egyik lábamat a másik után, egyik, másik, egyik, másik és közben kapkodom a levegő után, borzalmas ez az asztma. De ez még semmi, mert közben el is tévedem. Visszatolatok a helyes útra és elindul a sötét erdőn keresztül, a havas hegycsúcsokon át, az éhes farkasok völgyén át egyenesen a....várjunk csak! Hol vagyok? Újratervezés!
Nos, megtaláltam a helyes utat, egyenesen megy 3,14 métert, majd lefordulok balra, utána jobbra a következő elágazásnál és mindeközben megpróbálok nem átlépni a sebességhatárt. Pár perc alatt megérkezem az iskola kapuja elé, és megtalálom Kiarát -mondjuk nem nehéz észrevenni, nincs rajta kívül ms aki egy bőröndön ülne-, és közelebb lépek hozzá. Majd kis mosolykát varázsolva arcocskámra, köszöntöm az ifjú leányzót.
-Hello!-köszöntöm Kiarát.-Régóta vársz rám? Hogy utaztál? Nem fázol?-teszem fel a kérdéseket a leányzónak, majd intek neki, hogy kövessen a kastély felé, közben a bőröndjét elvarázsolom, így az már a lány ágya mellett van, és nem kell cipelnie.
-Mi újság van otthon?-teszem fel a nay kérdést, hisz már régóta nem hallottam hírt az otthoniakról, a szünetben se mentem haza, így gőzöm sincs, hogy mik történhetnek otthon. És szépen lassan elindulunk a kastély felé -azért megyünk lassan, hogy beszélgethessek kis rokonommal-, és figyelmesen hallgatom őt.

Hornyák Gábor



Kezd hideg lenni, és én képek nagyon fázni. Talán tényleg elő kellett volna venni egy kabátot is. Anya megmondta, hogy így fázni fogok, mert már nincsenek húsz-harmincszázalékos fokok, és az idő is csalóka, meg fogok fázni. De én természetesen nem hallgattam rá... Szokás szerint. És megint igaza van, tényleg kellett volna az a kabát. Bár beteg úgysem leszek, eddig még sosem voltam az, és tuti biztos, hogy nem most fogom elkezdeni a betegeskedést. Viszont egyre jobban fázom. És az a.... khm szóval ő még mindig sehol. Ennyire nem ismeri az órát? Legközelebb, ha egyáltalán lesz legközelebb direkt legalább negyed órával korábbi időpontot fogok neki mondani, hogy biztosan ott legyen időben.
Nahát! Kit látnak szemeim? Csak nem a rokon száguld felém ilyen nagy sebességgel? Na végre... Azt hittem már sosem ér ide. Már épp készültem volna indulni, egyedül eltalálni a Levitáig, bár annak tuti eltévedés lett volna a vége. Felállok a bőröndömről, mikor mellém ér, s egyből elkövetem az első hibát. Ránézek, egyenesen a szemébe, pedig tudom, nem kéne. Mindig sikerül elfelejtenem, hogy ő is egy közülük, a fényes lények közül. Ökölbe szorul a kezem, alig bírom visszatartani, hogy né üssem meg. Rossz szokásom, de nem tehetek róla. Ha előttem áll egy közülük, akaratlanul is lendül néha a karom. Még Dóri is kapott néhányat, vagyis nagyon sokat az elmúlt évek alatt, de szerencsére már tudom magam néha türtőztetni, ahogy most is. Kezem gyorsan az arcom elé kapom, mert érzem, hogy kezdek vörösödni, és azt nagyon nem szeretem. Aah... Fényes lények... Miért vagytok ilyen szépek...?
- He-helló...! - köszönök egy kis fáziskéséssel, közben pedig kezem elveszem az arcomtól, és a földet kezdem bámulni. Bármit, csak nehogy megint ránézzek...
- Csak húsz perce... kábé. Jól... De, fázom... Nagyon - felelek sorban a kérdésekre, egyre halkabban, s valószínűleg az utolsó szót már alig lehetett hallani.
- Mindenki él, jól van, boldogok... Mit akarsz még tudni? - nem tudom mit mondhatnék, mert nem tudom mi érdekli őt, és az igazat megvallva nem is nagyon akarok beszélgetni. Közben elindulunk, szép lassan, én pedig a pulcsim újjával kezdek el játszani.

Kiara

Ez egy jó nap is lehetne, de nem az. Lassan itt a tél, hull az elsárgult levél, jelezvén, hogy esni fog a hó majd egyszer, de most még csak hűvös szelek fújnak. Szegény kis rokonomnak pedig ilyen zord sötét időben kell várnia rám, de nem sokáig, hisz egy kis séta után megérkezem hozzá. És csak most veszem észre, hogy milyen hamar megnőtt az a kis törékeny gyermek, akit láttam utoljára, mikor náluk jártam. Ki gondolta volna, hogy egyszer egy ilyen nagy lány lesz belőle. Na, de ilyenkor mit is kéne csinálnom, öleljem meg vagy valami? Áh, inkább nem, hisz látszik rajta, hogy most nem szívesen ölelgetne meg, ezért inkább elindulunk szépen a kastély felé, és hallgatom a válaszait.
-Nem vagy valami bőbeszédű! Rossz kedved van?-teszem fel a kérdést, és belehúzok egy kicsit, nem akarm, hogy megfaggyon itt nekem szegény leányka. Remélhetőleg felveszi a tempót, és nem marad le.
-Értem, és hogy vannak a szüleid? A tesóddal mizu? Vele is már rég találkoztam!-teszem fel a kérdést, hogy egy kicsit többet tudjak meg az otthoniakról, mert Kiara nem sokat beszél, olyan mintha mérges lenne rám. Jó, megértem, hogy várnia kellett rám, de szinte már-már kezdek félni tőle, még a végén leharapja a fejemet. És közben lassan elérkezünk a kastélyhoz.
-Amúgy, olvasgattál valamit a suliról vagy a Levitáról? Van valami kérdésed ezzel kapcsolatban? A suli történetéről ne kérdezz, meg a Levitáról se, de bármi más jöhet! De csak óvatosan, még a végén azt fogják hinni, hogy kivételezzek veled!-nevetek. Az utolsó mondatott csak viccnek szántam, bár gondolom, hogy nem sikerül megnevetettnem a rokont.
-Amúgy, ha van valami gond vagy bármi, akkor nyugodtan keress meg, szólj nekem! Oké?-kacsintok az unokahúgomra.

Hornyák Gábor


Valóban látszik már, hogy nemsokára itt a tél, a legkedvencebb évszakom, már csak néhány hét választ el a hidegtől, a hótól, és a hidegtől. Nekem a kellemes hőmérséklet húsz fok alatt van, nem vagyok az a tipikus fázós típus. Persze ehhez el kell telnie néhány napnak, míg a szervezetem is hozzászokik a hűvösebb időjáráshoz. Ezért van az, hogy most is fázom, pedig az egyik legvastagabb pulcsim van rajtam. Próbálom felvenni rokonom által diktált tempót, de még így is két lépéssel lemaradva mögötte követem, ennél közelebb senkit nem is engedek magamhoz. Még Dórit sem. Közben végig bakancsom orrát figyelem, egy pillanatra sem nézek fel, mintha olyan érdekes lenne, vagy lenne rajta valami.
- É-én... Nem, nincs... Én csak... - Csak mindig ilyen vagyok, ha nem tűnt volna fel. Ennyire nem ismer...? Pedig a rokonom, vagy mi a szösz. Jó, igaz, nem hibáztathatom, hisz már rég látott, és akkor sem olyan sokáig. De mindegy is.
- Minden rendben van velük. Élik a mindennapjaikat, ahogy eddig is. A bátyám meg... Ő meg jelenleg kint van... Izé, asszem Finnországban valami aurori munka miatt - hiányzik is egy kicsit a hülye feje. Mióta eljött ebbe az iskolába tanulni - ami valljuk be, elég rég volt, hisz már végzett is -, alig láttam, és alig tudtam vele beszélgetni. Ő az egyetlen, aki igazán megért a családban, de néha még Ő is annyit tud értetlenkedni...
- Öhm... Nem igazán... De a bátyám elég sokat mesélt róla. Az iskoláról, a Levitáról, és a többi házról is - válaszolok kérdésére, majd egy kósza pillantást vetem a már mellettem haladó Gáborra. Fogalmam sincs, hogy mikor, és hogyan kerültem mellé, és ez meglep. Ilyen gyorsan mentem volna? Vagy esetleg ő lassított be? Az utóbbi kicsit ésszerűbben hangzik számomra.
- A konyha... Milyen a konyha? - kérdezek rá végül a számomra egyik legfontosabb kérdésre, közben pedig most először, huzamosabb ideig elidőzik szemem a rokonomon. Imádok főzni, remélem ezt ő is tudja. De egy jó konyha nélkül semmit nem ér ez a tudás, és szeretet. Bár valószínűleg  jó nagy, és szép konyhája van ennek a hatalmas kastélynak, hisz ennyi gyereket ellátni nem kis feladat lehet.