Hornyák Gábor



Mikor érkezik már meg...? Anya azt mondta, hogy úgy beszélték meg, itt fog várni rám, de nézzenek oda, nincs itt... Biztos valami fontosabb dolga van, fontosabb, mint én. Bár nem is tudom mit csodálkozom ezen, hisz mindig is ez volt, most sem lesz más. Már legalább tíz perce várok rá, és még csak nem is látom őt sehol. Eközben elment mellettem már jó pár ember, diák, de szerencsére nem igazán foglalkoztak velem. Itt ülök az egyetlen bőröndömön, fekete pulcsim kapucnija szinte teljesen eltakarja az arcom, még a hajam is a szemembe lóg. A kicsit, vagy akár nagyon félős embereknek talán ijesztőnek is tűnhetek.
Nem is akarok itt lenni. Haza akarok menni, semmi kedvem az egészhez... Jó volt nekem otthon, a szobámban, egyedül, ahol senki nem látott. De itt...? Itt közös szobában kell aludnom a többiekkel, órákra is együtt kell járnom velük, és még kajálni is közösen megyünk. Komolyan, mit egy csorda, vagy tudom is én mi... Otthon sokkal jobb lenne minden a magántanárral, anyu főztjével, a saját szobámmal... És Dórival. Csak azért jöttem ide, azért egyeztem bele, hogy az utolsó évemet itt fogom eltölteni, mert Dóri szerint jót tesz majd nekem, ha emberek között élek, és nem csak a szűk családi körömben. És én bízom benne. Ő az egyetlen ember, akiben meg tudok bízni, mert ő érdemelte ki ezt egyedül, senki más. Na jó, talán még a bátyám... És Bence szerint jó ez a hely, csak hozzá kell szokni, hogy sokan vagyunk együtt, viszont velem épp ez a baj. UTÁLOM az embereket, és nem tudok egyszerűen velük egy légtérben sok időt eltölteni...
De hol van már az a nyomorult... Esküszöm, ha öt percen belül nem jelenik meg, egyedül fogok elindulni, egyedül fogom megtalálni a... Levita tornyot. Asszem Levita, bár nem vagyok benne olyan biztos.
Gyere mááár Gábor... Szétfagyok...

Hornyák Gábor



Kezd hideg lenni, és én képek nagyon fázni. Talán tényleg elő kellett volna venni egy kabátot is. Anya megmondta, hogy így fázni fogok, mert már nincsenek húsz-harmincszázalékos fokok, és az idő is csalóka, meg fogok fázni. De én természetesen nem hallgattam rá... Szokás szerint. És megint igaza van, tényleg kellett volna az a kabát. Bár beteg úgysem leszek, eddig még sosem voltam az, és tuti biztos, hogy nem most fogom elkezdeni a betegeskedést. Viszont egyre jobban fázom. És az a.... khm szóval ő még mindig sehol. Ennyire nem ismeri az órát? Legközelebb, ha egyáltalán lesz legközelebb direkt legalább negyed órával korábbi időpontot fogok neki mondani, hogy biztosan ott legyen időben.
Nahát! Kit látnak szemeim? Csak nem a rokon száguld felém ilyen nagy sebességgel? Na végre... Azt hittem már sosem ér ide. Már épp készültem volna indulni, egyedül eltalálni a Levitáig, bár annak tuti eltévedés lett volna a vége. Felállok a bőröndömről, mikor mellém ér, s egyből elkövetem az első hibát. Ránézek, egyenesen a szemébe, pedig tudom, nem kéne. Mindig sikerül elfelejtenem, hogy ő is egy közülük, a fényes lények közül. Ökölbe szorul a kezem, alig bírom visszatartani, hogy né üssem meg. Rossz szokásom, de nem tehetek róla. Ha előttem áll egy közülük, akaratlanul is lendül néha a karom. Még Dóri is kapott néhányat, vagyis nagyon sokat az elmúlt évek alatt, de szerencsére már tudom magam néha türtőztetni, ahogy most is. Kezem gyorsan az arcom elé kapom, mert érzem, hogy kezdek vörösödni, és azt nagyon nem szeretem. Aah... Fényes lények... Miért vagytok ilyen szépek...?
- He-helló...! - köszönök egy kis fáziskéséssel, közben pedig kezem elveszem az arcomtól, és a földet kezdem bámulni. Bármit, csak nehogy megint ránézzek...
- Csak húsz perce... kábé. Jól... De, fázom... Nagyon - felelek sorban a kérdésekre, egyre halkabban, s valószínűleg az utolsó szót már alig lehetett hallani.
- Mindenki él, jól van, boldogok... Mit akarsz még tudni? - nem tudom mit mondhatnék, mert nem tudom mi érdekli őt, és az igazat megvallva nem is nagyon akarok beszélgetni. Közben elindulunk, szép lassan, én pedig a pulcsim újjával kezdek el játszani.

Várkonyi tanár úr
Jelmez, Smink


Az egyetlen jó nap az évben az a mai. A Halloween a kedvenc ünnepem, ilyenkor én is kicsit vidámabb vagyok a szokásosnál. A sok töklámpás, és az egyéb ijesztő dekoráció... Egyszerűen nagyszerű. Ma még jobban el is viseltem a fényesek jelenlétét, mint máskor. A tanórák elég gyorsan elteltek, én pedig a szobámban félrevonultam, hogy még az utolsó simításokat elvégezzem a jelmezemen. Igen, jól hallottátok, jelmez. Szándékomban áll elmenni arra a bálra, vagy mire. Vagyis... Inkább csak a kíváncsiság miatt mennék. Biztos sokan lesznek ott, nagyon sokan, és ez kicsit, na jó nagyon zavar. De Dóri szerint jót tesz nekem, ha emberek között vagyok. Meg hát Halloween van emberek! Ki nem hagynám. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a dekoráció, remélem eléggé félelmetes lesz. Vacsorázni nem megyek le a Nagyterembe, mert nem vagyok éhes, helyette inkább dolgozom még a jelnezen, bár sok mindent nem kell rajta csinálni, és a sminket is felteszem. Így legalább nem fog nagyon látszani az arcom, ami plusz pont, így talán lesz merszem bemenni.
Lassú léptekkel tartok a nagyterem felé, végig a padlót bámulva, egyszer sem nézek fel, és szerencsére nem is megyek neki senkinek, és semminek. A Nagyterem ajtajához érve azonban megtorpanok. Mi van, ha itt is ugyanaz lesz, mint Pécsett az általánosban? Ott is egyszer voltam ilyen Halloween-i bulin, és akkor is katasztrófa volt az egész este. Az ajtófélfának támaszkodom, innen nézek be, de beljebb menni nem tudok... Egyszerűen nem merek. Talán vissza kéne fordulnom, vissza kéne mennem a szobámba, úgyis mindenki itt van...

Várkonyi tanár úr



Nem, nem, nem, nem!! Ez nekem nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy akárcsak egy lépést is megtegyek, be a Nagyterembe. Nem is tudom mit képzeltem. Olyan hülye vagyok, maradtam volna a Levita toronyban... Úgyis szinte mindenki itt van, én meg egyedül lehetnék ott. EGYEDÜL. És nem tömegben. Nem... Én erre nem vagyok képes. Bocsi Dóri, de ez nekem nem megy. Túl sok itt az ember. A csuklyát még jobban a fejemre húzom, hogy még inkább ne látszódjon az arcom, s már fordulnék is meg, azonban valaki letarol, nekemjön, én pedig elesem. Vagyis csak esnék, ha az illető nem fogna meg. Szinte már görcsösen szorítom, úgy kapaszkodom a férfi karjában, mintha alattam valami mélységesen mély szakadék tátongana, s az lenne az egyetlen, mi visszatartana a zuhanástól.
Pár másodpercbe beletelik, mire eljut az agyamig, hogy mit is csinálok, és talán el kéne engednem az ismeretlen karját. Ezt is teszem, s még két apró lépést is hátrálok a tanerőtől, de nem nézek fel rá, jó szokásomhoz híven csak a padlót bámulom, s idegességemben a jelmezem újjának szélét szorongatom. Mintha valami rosszat tettem volna, és rajta kapott volna ez a tanár, s most a kivégzésemre várnék. Akarom mondani a büntetésemre. És én tényleg úgy érzem magam, pedig semmi okom nem lenne rá.
- Nem, j-j-jól vagyok... - megint az a fránya dadogás. Mióta itt vagyok egyre többször dadogok, talán a hirtelen környezetváltozás, és a sok ember miatt. Vagy nem tudom, de azt tudom, hogy már elég rég dadogtam ennyit, mint most az elmúlt néhány napban.
-  Én... Én Kiara vagyok... - egy tanár... Miért pont egy tanárral sikerül összetalalkoznom már rögtön a bál elején... Nem maradtam volna sokáig, de így talán kénytelen leszek még egy ideig eltűrni az embereket magam körül, mert azért egy tanárt faképnél hagyni illetlenség lenne.

Várkonyi tanár úr



Én tiszta hülye vagyok. Mégis hogy képzeltem, hogy hihettem azt, hogy szépen el fogok vegyülni a tömegben, teljesen el fogok tűnni, és senki nem fog hozzám szólni. Úgy terveztem, hogy körbenézek, hogy mik vannak itt, és lelépek. De persze, hogy terveimet  keresztülhúzza egy tanár. Igaz, nem szándékosan, hanem néhány neveletlen diák segítségével, de sikerült neki, Úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna azon, hogy ne eresszem el.  Egyáltalán nem vagyok vicces kedvemben - bár belegondolva, mikor is vagyok én olyan kedvemben? Soha. - Így a tanár úr vicceskedő megjegyzésére sem mosolyodom el, pedig egy normális ember talán még nevetne is, de én nem. Arcizmaim még csak meg se rezdülnek, ha nem a padlót nézném, és nem húztam volna a fejemre teljesen a csuklyát, akkor arcomon semmiféle érzelmet nem fedezne fel az előttem álló férfi.
- I-Igen... Igen, köszönöm az j-jól esne... - hangom halk, és remegős, alig hallható, de mellette még bólintok is, ebből, ha a szavamat nem is hallotta Várkonyi tanár úr, de ki tudja találni a kérdéseire adott válaszom.
Miért ilyen kedves velem? Jó, tudom, hogy tanár, és kötelessége nem bunkónak lenni a diákokkal, de akkor is. Simán megtehetné, hogy elmegy, nem foglalkozik az ilyen szerencsétlenségekkel, mint amilyen én vagyok, és az este további részében jól szórakozik, amit, ha velem marad, nem fog tudni megtenni.Még mindig ideges vagyok, és ez valószínűleg nem is fog változni, egészen addig, míg az ágyam biztonságot nyújtó kényelmében nem leszek. Egyszer nézek körül, hogy megnézzem, hányan, és kik jöttek el, bár közülük senkit nem ismerek, de azok a jelmezek... Mindenki nagyon jól kitett magáért, és mindenki olyan szép... csak én vagyok ilyen ronda. Idegesen húzogatom a kapucnim szélét, mintha nem lenne így is eléggé a fejemen, vagy mintha attól tartanék, valaki bármelyik pillanatban leszedi rólam.
- De... Nem kell értem fáradnia... Menjen sz-szórakozni, é-én megleszek e-e-egyedül is... - most nézek fel először a tanárra, de ez sem tart tovább néhány másodpercnél, s máris ismét a padlót tanulmányozom.

Hornyák Gábor


Valóban látszik már, hogy nemsokára itt a tél, a legkedvencebb évszakom, már csak néhány hét választ el a hidegtől, a hótól, és a hidegtől. Nekem a kellemes hőmérséklet húsz fok alatt van, nem vagyok az a tipikus fázós típus. Persze ehhez el kell telnie néhány napnak, míg a szervezetem is hozzászokik a hűvösebb időjáráshoz. Ezért van az, hogy most is fázom, pedig az egyik legvastagabb pulcsim van rajtam. Próbálom felvenni rokonom által diktált tempót, de még így is két lépéssel lemaradva mögötte követem, ennél közelebb senkit nem is engedek magamhoz. Még Dórit sem. Közben végig bakancsom orrát figyelem, egy pillanatra sem nézek fel, mintha olyan érdekes lenne, vagy lenne rajta valami.
- É-én... Nem, nincs... Én csak... - Csak mindig ilyen vagyok, ha nem tűnt volna fel. Ennyire nem ismer...? Pedig a rokonom, vagy mi a szösz. Jó, igaz, nem hibáztathatom, hisz már rég látott, és akkor sem olyan sokáig. De mindegy is.
- Minden rendben van velük. Élik a mindennapjaikat, ahogy eddig is. A bátyám meg... Ő meg jelenleg kint van... Izé, asszem Finnországban valami aurori munka miatt - hiányzik is egy kicsit a hülye feje. Mióta eljött ebbe az iskolába tanulni - ami valljuk be, elég rég volt, hisz már végzett is -, alig láttam, és alig tudtam vele beszélgetni. Ő az egyetlen, aki igazán megért a családban, de néha még Ő is annyit tud értetlenkedni...
- Öhm... Nem igazán... De a bátyám elég sokat mesélt róla. Az iskoláról, a Levitáról, és a többi házról is - válaszolok kérdésére, majd egy kósza pillantást vetem a már mellettem haladó Gáborra. Fogalmam sincs, hogy mikor, és hogyan kerültem mellé, és ez meglep. Ilyen gyorsan mentem volna? Vagy esetleg ő lassított be? Az utóbbi kicsit ésszerűbben hangzik számomra.
- A konyha... Milyen a konyha? - kérdezek rá végül a számomra egyik legfontosabb kérdésre, közben pedig most először, huzamosabb ideig elidőzik szemem a rokonomon. Imádok főzni, remélem ezt ő is tudja. De egy jó konyha nélkül semmit nem ér ez a tudás, és szeretet. Bár valószínűleg  jó nagy, és szép konyhája van ennek a hatalmas kastélynak, hisz ennyi gyereket ellátni nem kis feladat lehet.

Ombozi Zsigmond



Szép tél eleji idő van... Egész nap nem sütött a nap, még esett is, és hideg van. Tökéletes. Így estére már szerencsére az eső elállt, így az nem akadályozza meg terveim. Délelőtt kivételesen minden órára bementem. Nem viccelek, tényleg mindegyiken ott voltam, bár nem csodálom, ha nem tűnt fel nekik a jelenlétem, hisz most is, mint mindig a terem egyik félreeső zugában, a leghátsó padok egyikében ültem, és csak csendes szemlélője voltam az órának. Vagyis olyan voltam, mint mindig is.
De az óráknak már rég vége, én pedig nem tudtam ott maradni a szobámban, nem volt kedvem elviselni a szobatársaimat. Ezért felvettem a kabátom, az egyetlen, hosszú, fekete kabátom, és elindultam a falu felé. Minden gond nélkül eljutottam idáig, s mire leértem, még az eső is elállt. Kicsit talán túl sok ember volt kint az utcákon, ami eléggé frusztrált, ezért egy kicsit nyugodtabb helyet keresve a tavacskánál kötöttem ki. Ott is voltam, egészen mostanáig, de még mindig nem akarok visszamenni. Most már biztos nincsenek az utcákon emberek, hisz későre jár már, ilyenkor a normális emberek már rég otthon ülnek a jó melegben, nem pedig kint a fagyos időben. És tényleg nincs itt senki, csak én. Egyedül vagyok, hallgatom a szökőkút vizének csobogását, és a szél susogását, leszegett fejjel, s közben azon gondolkozom, hogy miért is vagyok itt. Nem csak itt a téren, hanem en bloc itt a kastélyban. Miért is egyeztem bele, hogy eljövök ide, hisz nyilvánvaló, hogy nem tartozom közéjük. Nem olyan vagyok mint ők... Ők olyan... Olyan szépek, és tökéletesek. Én meg...
Összerezzenek, mikor meghallom a kérdést, majd megállok, fejem lassan a hang irányába fordítom, aztán körbenézek, hogy vajon kinek is szólhatott. Mert biztos nem nekem. Miért is szólna hozzám bárki is? De nincs szerencsém, ugyanis rajtunk kívül nincs senki a téren, így nyilvánvaló, hogy hozzám intézte azt a kérdést.
- Én... Nem, nincs... Én nem cigizek - felelek halkan, alig hallgatóan, közben pedig az acélbetétes bakancsom orrát bámulom, majd egy apró kavicsot félre is rúgok.