A kastélytól körülbelül 5 perc járóútra található egy hatalmas terület, mely a diákok körében igen kedvelt sportnak, a kviddicsnek ad helyet. Ez a nyilvános pálya, ellentétben a házak behatolásgátlóval és mindenféle titkosító bűbájjal kezelt csarnokaival szemben. Több méter magasban találhatóak a karikák a pálya két végén, három-három darab. A fűtenger, mely valaha itt nőtt mára már maximum egy kisebb tónak nevezhető, mivel a szorgos diákok fürge lábai letaposták a szálakat. Körben a pálya szélén hatalmas pódiumok találhatók, az egyik oldalon az Eridon és a Navine „páholya” található, a másikon a Levitáé és a Relloné. A szurkoló nebulók kényelmét fapadok szolgálják, s a leghátsó sorok fölött hátul kifeszítve zászlókon a házak jelképállatai a megfelelő színben. A lelátó téliesíthető is szükség esetén, bűbájjal kezelt üveglap húzható az emelvények fölé.
Az öltözők a házak lelátóinak oldalán találhatók, azonban nem a fenti magaslatokban, hanem lent a földön, innen indulnak el az elszánt csapattagok a mérkőzésekre, ekkor még felvillanyozódva a siker reményétől. A pálya kastély felőli szélétől néhány méterre található egy kisebb ház, melybe belépve észrevehető, hogy tértágító bűbájjal kezelt. Seprűk és ütők különböző márkáiból találhatók használt és öreg darabok, azon diákoknak, akik esetleg csak kedvtelésből játszanak, vagy nincs saját seprűjük. Fel kellene már frissíteni mindkét eszközből az állományt!
Továbbá találhatók még itt különböző segédeszközök az edzésekhez, amelyek a kapitányok fantáziájára vannak bízva!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=658616#post658616][b]Hercegh Kriszpin - 2017.02.05. 23:10[/b][/url]

Hosszú, de meglehetősen eredményes napot tudhatok magam mögött. Mikor elteszem a helyére az utolsó iratot is azok közül, amiket át kellett nézzek, karjaimat széttárom és nyújtózom egy hatalmasat az asztalom mögött. Mint aki most ébredt. Igazság szerint csak nagyon elültem magam és jól esik megmozgatni a tagjaimat. Kellemes sóhajjal engedem le kezeimet és pillantok ki az ablakomon. A szürke tájra pislogva egy különös jelenségre leszek figyelmes.
Mintha fényes kis gömbök cikáznának a kviddicspályánál. Esti edzést tartanak? Nem, akkor az egész pályát világítaná ki, nem csak a labdákat. Hunyorogva próbálom kivenni, mit látok. Érdekes, mintha egyedül lenne ott valaki. Mivel amúgy is kívánok most egy kis mozgást, úgy döntök, megnézem magamnak, mi történik odalenn. Felkapom a kabátom, sálam és már ballagok is ki az irodámból.
Néhány perc és a pályánál vagyok. Innen már kivehető, hogy az a bizonyos fénygömb egy megbűvölt gurkó. Ahogy pedig sejtettem, tényleg egy maga játszik valaki. Viszont nem diákról van szó. Még nem lépek a zöld gyepre, mikor már felismerem az alakot. Mosolyom erősödik, így haladok felé, zsebre tett kézzel. Azonban ahogy a pálya szélére érek, elbizonytalanodom. Feldúltnak látszik. Mintha nem is kedvtelésből űzné ezt a furcsa, sötétedés utáni sportot, hanem... egyfajta dühlevezetésnek. Ebben a dologban pedig sok-sok furcsa tényező akad. A legfőbb furcsaság, hogy Béres Bárciánról beszélünk. Megállok. Szeretném megszólítani, csak tartok tőle, elvétené az ütést és a labda eltalálná. Nem kéne megzavarnom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=658624#post658624][b]Hercegh Kriszpin - 2017.02.05. 23:54[/b][/url]

A lehetőségeimet mérlegelem éppen, amikor már hamarosan nincs is mit mérlegelnem, hiszen a férfi észrevesz. Az élet így oldja meg mindig önmagát. Hiába azonban a gazdasági igazgató döbbent, zavart tekintete, barátságosan rámosolygok, amint rám pillant. Mikor nekiáll szedelődzködni, elgondolkozva figyelem őt tovább. Mondanám, hogy miattam nem kell ám befejeznie, azonban mire ezt közölném, már nagyjából megvan az elpakolással.
Kissé összevonom szemöldököm, ahogy felém indul. Nagyon különös a viselkedése, a kisugárzása. Mintha nem önmaga lenne. Vagy éppen önmaga, csak éppen egy szélsőséges lelki állapotban, amilyet viszont még nem láttam tőle. Egyedül talán csak a múltkori vitánál az igazgatóiban. Azonban ez a mostani sokkal erősebb.
- Nem akartalak megzavarni - mosolygok az engem megszólító Bárciánra.
- Csak érdekelt, mi ez a fény - biccentek fejemmel egy kicsit a lecsatolt dobozra, amelyben a labdák pihennek. Mosolyom aztán elhalványodik, barátságos kifejezésem azonban megmarad. Nem csak megmarad, de elmélyül. Fürkészőn, nyílt tekintettel figyelem az előttem állót.
- Jól vagy? - kérdezem meg csöndesen, törődőn. Amilyen indulatosnak tetszett az imént, most olyannyira áradóan kedves és szeretetteljes. Kissé arra emlékeztet, mint amikor valakit valami szörnyűség ér és próbálja egyedül elrendezni magában, aztán amint betoppan valaki a képbe, megőrül az illetőnek és annak, hogy van, akihez esetleg fordulhat. Egy ilyen helyzetet feltételezek az elérzékenyült, ragaszkodó tekintet mögött, ami mintha kapaszkodna belém.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=658783#post658783][b]Hercegh Kriszpin - 2017.02.07. 18:48[/b][/url]

Megfordulok, amikor megkerül engem és bár nem állok fel mellé az alsó lépcsőfokra, egyik lábamat ráteszem, a kezeimet meg karba. Így pislogok felfelé a férfira, aki amúgy is magasabb nálam valamivel, hát még így. Ha tudnám, mi jár a fejében, megerősíteném benne, hogy jól döntött. Az őszinteségből nálam nem sülhet ki rossz. De azt is el tudom fogadni feleletül, ha az illető nem akar beszélni róla és ezt közli velem. Tiszta sor. Lenne. Most nem ezzel állunk szemben. Figyelek tehát.
Meghallva a kérdésbe burkolt magyarázatot, karjaimat leveszem összefonottságukból. Egyik kezemmel a nézőtér körlátjába kapaszkodok, a másikat zsebre vágom. Közben elgondolkozva figyelem őt.
- Várj csak, azt mondod, hogy az erődnek ilyen fokú hatása van rád? - térek rá az alapokra, hiszen én még ezzel sem voltam tisztában. A nyugalmat árasztó képességét már ismertette velem, azt viszont nem hittem, hogy ez őt magát is ennyire befolyásolja. Sejtettem, hogy békésebb természetű tőle, azonban azt nem, hogy csak főzet segítségével tapasztalhat meg jelentősebb érzelmeket. Márpedig most nagyon így tűnik.
- Bájital nélkül sokkal gyengébben éled meg ezeket? - kérdezek tovább, kissé közelebb húzódva, miközben próbálom elképzelni ezt a helyzetet. Ezt az élményt. Meglehet, nem sokban különbözik attól, mint mikor jó a kedvem és történik valami, ami teljesen elrontja. Vagy éppen fordítva. A heves természetemnek köszönhetően -amit sokan nem is feltételeznének rólam- pedig ég és föld a két állapot. Mintha más ember lennék. Pedig ugyanaz vagyok, csak nagy lángon égve. Ilyesmi lehet Bárciánnal is, csak nála ezt egy készítménnyel lehet elérni.
- Mint például? - mosolyodom el érdeklődön a meglepetéssel kapcsolatban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=658905#post658905][b]Hercegh Kriszpin - 2017.02.08. 19:53[/b][/url]

Sejtettem mindezt a nyugalmával kapcsolatban és egyáltalán nem lep meg az sem, amit az életveszélyes helyzetekről mond. Talán már akkor eszembe jutott ez az összefüggés, amikor először említette az extrém sportokhoz való vonzódását. Vannak, akik folyamatosan hatalmas fordulatszámmal léteznek és így ez a tevékenység beillik a képbe. Viszont az olyan békés lelkeknél, mint a gazdasági igazgató, más oka van. Az, hogy érezni akarnak. Nagyot akarnak érezni. Hajhásszák ennek a lehetőségét. Világos.
Nem találom gondnak, hogy csak most tudtam meg ezt, ahhoz képest, mennyi időt töltünk együtt. Úgysem lehet egy embert teljesen ismerni. Minden, amit fokozatosan megtudsz róla, az csak egy része. Mind értékes és mind különleges. Minek kéne hát válogatni, mit ismerünk meg előbb és mit később? Mindennek eljön a maga ideje.
Mikor a férfi lehuppan elém, maradok egyik kezemmel a korlátba kapaszkodva valahol a vállam magasságában, csak éppen felé fordulok. Már nem kell felfelé nézzek rá. Annyira. Sőt egyáltalán nem kell megerőltessem magam, hogy ránézzek, hiszen olyan közel áll, hogy nehezen tudnék másra nézni. Bár nem is akarok. Egy pillanatra azért körbetekintek, hiszen ebből a közelségből úgy veszem, valamit mindenképpen bizalmasan szeretne velem közölni. Szerencsére nincs itt senki más.
Ami következik, arra viszont nem számítok. Vallomása után nyalok egy aprót a számon és pislogok párat, miközben próbálom magamban helyretenni a hallottakat. Vajon úgy érti ezt, ahogyan gondolom? A tekintete, a hangsúlya, a közelsége... mind ezt támasztja alá. Zavartan elmosolyodok, talán még nevetek is egy aprót. Bár ez inkább csak szusszanás. Lesütöm a szemem és halkan torkot köszörülök. Ezt nem hittem. De a bájital elfogyasztása előtt valószínűleg ő se. Azt mondta, meglepetés a számára. Nekem is az. Ráadásul nyilvánvalóan nem is kellemetlen. Hogy is lenne az? Kellemes meglepetés, ez kétségtelen. A többi már más kérdés.
Visszaemelem rá a tekintetem. Vonásaim kedvesek és közvetlenek, de nem másak, mint eddig. Nem húzódom el tőle, de nem is közeledem felé. Nem mondok semmit, hiszen nem is tudnék mit. Csak valami olcsó visszakérdezésre futná tőlem, viszont azt könnyedén félreérthetné. Nem akarom, hogy félreértsen. Amilyen hízelgő és jóleső, egyben olyan nehéz a helyzet. Ha képes volnék is viszonozni az érzéseit, váratlanul ért ez most.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=659378#post659378][b]Hercegh Kriszpin - 2017.02.11. 23:17[/b][/url]

Valahogy abban reménykedek, hogy folytatja, hogy mond még valamit. Hogy nem riasztja el a zavarom és hogy kapok még időt feldolgozni ezt. Legalább annyira, hogy válaszolni tudjak. Így ami neki kínos hallgatásnak tűnik, az számomra csak néhány pillanat, hiszen nagyon sok mindent gondolok át közben. Mikor aztán bocsánatot kér, szinte megálljt intően emelem fel a kezem, hogy ezt ne csinálja. Közben a fejemet is megrázom. Mégis mit sajnál? Hogy elmondta, mit érez? Hogy őszinte volt? Ne. Ezt ne.
Noha máskor azonnal tudom, mi a teendő, miként kell cselekedni, és nem is hezitálok egy percig sem, most kissé elveszett vagyok. Sok minden jönne reflexből, de nem akarok rontani a helyzeten. Kezemet leveszem a korlátról, zsebre teszem, aztán kiveszem onnan. Nem tudom eldönteni, hogy legyen. Inkább megtörzsölöm a tarkóm. Bár aztán azzal is felhagyok.
- Nem. Nem, nem, nem - ismételgetem lágyan, közelebb lépve, mert már most szeretném leállítani az önostorozását és gátat szabni a szégyenérzetének. Viszont más egyebet nem tudok mondani. Bármi, ami elhagyná a számat, az vagy félreérthető lenne, hamis bíztatás; vagy pedig olyan szöveg, aminél még az egyenes elutasítást is szívesen hallják a legtöbben. Mint a "köszönöm, kedves tőled, hogy elmondtad" vagy a "megtisztelő, amit érzel irántam". Mind igaz. Mind mélyen igaz, és pontosan ez van most bennem, azonban üres frázisnak hathat és csak bántja azt, aki ilyen sebezhető éppen.
Hiába próbálok tehát okos, illendő vagy praktikus lenni, ez nem a helyzet, amiben képes lennék rá. Úgyhogy nem fogom vissza az ösztöneimet. Nem beszélem tovább le magam arról, amit a legszívesebben tennék. Szóval a sok "nem" és a fejrázások után odalépek Bárciánhoz és megölelem. Ki tudja, ezzel talán csak nehezítek a jelenünkön, de inkább teszem azt, mint belemenjek valami hideg, semmilyen, egyezményesen fátylat borító lezárásba, hogy aztán kínos mosollyal kívánjunk egymásnak további szép estét, mintha mi sem történt volna és ezzel valami megváltozzon köztünk. Inkább szorosan megölelem őt. Így mondom el némán azt, ami szavakban elcsépeltnek hatna. Azt, hogy ne hülyéskedjen ezzel a mentegetőzéssel, és hogy nagyon kedvelem őt. Igazából a barátomnak tekintem, hiába ismerem mindössze csak néhány hónapja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=659677#post659677][b]Hercegh Kriszpin - 2017.02.12. 21:22[/b][/url]

Ez valószínű. Mármint hogy nincs ki mind a négy kerekem. A jelen igazolja. Ami meg még rosszabb, hogy bizonyos helyzetekben talán túlságosan magamból indulok ki. Abból, hogy nekem mi esne jól. Hogy én mire vágynék. Aztán pedig eszerint cselekszem. Márpedig, ha én ilyen vallomást tennék valakinek, az egyik legutolsó, amit látni szeretnék tőle, az a kimért, visszafogott, túlillendő viselkedés. Abból csak arra következtetnék, hogy ez most már így lesz. Hogy ezzel elszakadt valami és már soha nem lesz velem olyan közvetlen, mint régen. Nem mondom, az, hogy megölel, szintén egyfajta kín, de egy egészen másféle. Amolyan fájdalmas öröm. És legalább ott van benne a megnyugtató gesztus, hogy ettől még nem fog kerülni engem. Nem fog távolságot tartani. Nem fogom kerülni őt és nem fogok távolságot tartani. Ezt akartam csak tudtára adni. Az más kérdés, hogy nagyon jól esik. Ölelkezős ember vagyok. Az olasz vér.
- Mi lenne, ha inkább játszanánk egyet? - bökök a fejemmel a labdás láda felé, előállva egy újabb remek, meglepő ötlettel. Most komolyan el akar köszönni, felballagni a szobájába és álmatlanul feküdni a sok érzéstől, ami a bájital miatt kavarog benne? Vagy inkább kiadná dühét, örömét, bánatát némi repkedéssel vagy akár csak passzolgatással, hogy aztán a kimerültségtől már ne legyen ereje ostobaságokon törni azt a szép, párnára nyugtatott fejét?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=659926#post659926][b]Hercegh Kriszpin - 2017.02.13. 23:37[/b][/url]

Szerintem semmi baj nincs a diákokkal és velünk se. Nekem sokkal furcsább, amikor valaki teljesen összeszedetten és az elvárásoknak megfelelően cselekszik, mintha legalábbis egy könyv lapjáról ugrott volna le. Ugyanis a valóságban ilyen ritkán van. Nem mondom, fontosak az ilyen képek, amik rögzültek bennünk azzal kapcsolatban, miként cselekedhetnénk bizonyos helyzetekben, hiszen nem alaptalanok, ám ahány féle ember, annyi féle mód és megélés. De most nem fűzöm tovább ezt a gondolatmenetet. A lényeg, hogy nekem tetszik az, amilyenek vagyunk. Nem véletlen vagyunk olyanok.
Örülök, hogy kap az ötleten. Szélesen elvigyorodom és követve a példáját, én is magamhoz veszek egy seprűt, majd amíg ő a fényekkel bíbelődik, én a labdákról gondoskodom. Igazából szerintem nekünk elég most a kvaff. Amint a hónom alá kaptám, a seprűt meg a lábam közé, felemelkedem pár méter magasba és innen figyelem barátom ügyködését.
- Biztos készen állsz? - kérdezem tőle, viszonozva a kihívó hangnemét, amit egyébként egy kviddicspálya meg is követel. Közben pedig hanyagul játszom a kvaffal, feldobva kicsit, aztán elkapva újra és újra.
- Az én karikáim, a te karikáid - mutatok először a hátam mögé, aztán a pálya másik végébe, egyszerűen felosztva a térfeleket, majd repülök is középre, hogy onnan induljunk.
- Meddig menjünk? 50-ig? 100-ig? - teszem fel végső, nagy kérdésem.