- Bumszalagbőr!
- Doxitrágya!
- Tatuepét tessék! Friss a tatuepe!
- L-es békatojás!
- Itt olcsó a kadosszagyökér!

Néha akkor is muszáj kijönni a szabadba, ha az embernek nincs kedve a tömeghez és a zsivajhoz. Márpedig a piacon nem lehet másra számítani... de ha menni kell, hát menni kell. És van, amit magának kell beszereznie. A bestiáriumhoz, egy két állatnak, vagy néhány üveg irtószer és méreg alapanyaghoz... esetleg egy jó vacsoráért.
Ma pedig mindenhez vásárol, amihez csak lehet. Szereti egyszerre letudni ezeket a dolgokat. Ezért már most három nagy, dudorodó szövettáskával a vállain próbál előre nyomulni, és lehetőleg nem fellökni senkit sem. Ráadásul a fekete kis táskájára is vigyáznia kéne... mert hát hiába olyan kellemes és jó ez a kis falu, tolvajok bárhol lehetnek.
- Elnézést! Kérem... szeretnék átmenni... - adja tudtára egy öregasszonynak, hogy talán nem az út közepén kéne békapetét számolnia. Magában kicsit szitkozódik a dolog miatt, de csak átér, és már mehet is tovább. Aminek rettenetesen örül... a háta közepére sem kívánná most ezt a pár órát. De jól halad, ezért remélhetőleg hamarosan vége, vagy legalább a tömeg közepéből kivergődhet. Ki gondolná mégis, hogy ennyien laknak Bogolyfalván? Bár erős a gyanúja, hogy máshonnan is jöttek ám ide, nem csak a városból.
Ráadásul magassarkú van rajta. Egy pántos, fekete szandál. Meg ehhez egy fekete pettyes, és széles fekete vászonöves mini ruha, és egy hasonló, fekete szalagos és pettyes fehér kalap. Remekül néz ki benne, főleg a barna bőrén ékeskedő vörös rúzzsal, és a hosszú, kiengedett, hullámos fekete hajával... de lássuk be, nem piacra termett öltözet. És erre már ő is egy bő félórája ráébredt.
Habár legalább felvehette a nagy, fehér gyöngyökből álló nyakláncát valamihez. Ha már úgysem jár se randira, se sehová, legalább egy szimpla piacolásnak is megadja a módját.
Ha sikeresen végez, akkor pedig meg is ajándékozza magát majd valami finomsággal zárásképpen.

Nessa annyira el van foglalva azzal, hogy átverekedje magát a tömegen és végre levegőhöz is jusson, hogy észre sem veszi az ismerős arcot. Igaz, csak egyszer találkoztak, és hogyhogy nem, pont nem Bogolyfalván, de az igen csak kellemes - és túlontúl rövid - beszélgetés volt.
Ahogy meghallja a hangot - mert előbb azt hallja meg - máris hatalmasat dobban a szíve a bordáin. Legalábbis úgy érzi, mintha a bordáin dobbanna. Ugyanis van az a furcsa, különös hátborzongató érzés, ami azóta kísérti a férfit, amióta meglátta őt. A sötét haja, amely egy olyan férfira emlékeztette, aki nagyon nagy szerepet töltött be az életében... és a szemei... amik pedig arra a férfira, aki hihetetlenül fontos volt a számára, mégsem lett örökös része a mindennapjainak. Valahogy egészen különös ötvözete volt ő ennek a kettőnek... mégis teljesen más. Mindenben és mindenhogyan. És a hangja, ahogyan megszólalt... Nessa alig tudott szóhoz jutni. De aztán, ahogy az lenni szokott, megeredt a nyelve, és adta önmagát. Most sem történik ez másképpen.
Ahogy megtorpan és megfordul, majdnem leesik a kalapja a földre, hiszen elég széles a karimája, hogy bármibe és bárkibe beleakadjon - ám végül szerencsésen rajta marad. Nessának viszont kell pár másodperc, mire nagyokat nyelhet, és szélesen elmosolyodva megszólalhat.
- Mr. Everett! Micsoda kellemes meglepetés!
Nem tud nem végig nézni a férfin. Ugyanolyan laza, mint a legutóbb. Már csak az öltözékét tekintve is. És ugyanolyan kedves és segítőkész... de hát gyerekekkel dolgozik! Mi más is lehetne ez a férfi, ha nem egy csupa báj és törődés? Annyira idegen ez a nő számára.
- Ó! A csomagok... - pillant is az említett hatalmas szövettáskákra. - Nem olyan sok ez, elboldogulok...
De azért ha Tom... - akarom mondani Mr.Everett, hiszen még nem nagyon vannak olyan viszonyban, hogy csak úgy tegezzék egymást - kissé nyomást gyakorol rá, biztosan mosolyogva enged, és átad néhány dolgot a férfinak. De elég zavarban van most ahhoz, hogy csak ott álldogáljon tovább a tömeg közepén, ahol megtorpant, és pislogjon a másikra, mintha csak ő is arra várna, hogy elkezdje az előkészítőt. Agyilag pillanatnyilag nem is érzi magát okosabbnak.
- Én is örülök...
Néhány pillanat csönd. Kicsit talán kínos. Talán nem.
- Na és... mi járatban van erre? Az iskolának vásárolgat? Vagy csak ebédhez? Ó, mennyi eper! Most vette? Tudja hová tenni? - látja meg a férfinél azt a sok gyümölcsöt amit úgy feltankolt, mintha csak a világvégéig akarná kihúzni vele. De túl sok helyet nem lát az elpakolására, ezért, mivel nála van egy szakajtóra való szatyor és más hasonló, szívesen felajánlja neki, ha szükséges.

Egy kissé furcsa mosolyt kap, amit nem tud mire vélni. Most tényleg örül a férfi, hogy örül, vagy csak udvariasságból mondja ezt? Habár abban a rövid kis időben, amíg beszélgettek anno, nem úgy ismerte meg, hogy olyan lenne, aki megjátssza önmagát. Habár kicsit... mégis mintha azt tenné. Na persze nem rossz értelemben. Csak mintha olyan különös szomorúság volna folyton a szemében. Nem tudja a nő, hogy mit kezdjen ezzel. Nem tudja, hogy mitől lehet. De valahogy ösztönösen jön tőle a dolog, hogy segíteni szeretne.
- Na jól van... rendben... köszönöm.
Csak beadja a derekát, és ha az összes táskát nem is adja oda, mégis csak hagyja, hogy segítsen neki cipekedni a férfi. Kissé furcsa érzés ez. Nagyon régen nem tette hasonlót egy férfi sem. Megszokta már, hogy egyedül van, és mindent magának kell csinálni, elérnie, véghezvinnie. Talán ettől lett még a szokásosnál is makacsabb, vehemensebb és határozottabb. De ugyanakkor óvatosabb is. Nem volt túl sok szerencséje a másik nemmel az utóbbi időben. A gimis kapcsolata után csak egy könnyebb, inkább futó kalandja volt... aztán jött Patrick. Nos igen. Őt nem igazán tudta kiheverni. Pedig Edward sokkal csúnyábbat tett vele... elérte, hogy szeresse, aztán csodálatos élettel kecsegtetett a számára, végül pedig olyan csúnyán végezte ki, amilyen csúnyán csak lehet. Két évig nem is volt senkije. Egészen tavalyig. Az megint egy kemény időszaka volt... a bátyjával, Abival is akadtak ezáltal gondok. Tudta, hogy annak, ami akkor volt, nincs sok esélye... és nem is tudta, hogy mi is pontosan, amibe belecsöppent. De szerette minden pillanatát... és az, hogy egyik pillanatról a másikra véget ért, jobban fájt, mintha karót döftek volna a szívébe. A legrosszabb pedig az volt, hogy nem sírt. És ha a fájdalmak közepette Nessa túl erős ahhoz, hogy sírjon... akkor nagy a baj. Ám mégis csak nagy levegőt vett... és most itt van. Ennyi csalódás után... ennyi fájdalom után. Annak ellenére, ami gyerekkorában is történt.
Ha a férfi kimondaná a gondolatait, Nessa magában igazat adna neki. Ő maga is tragédiát érzett az életében... kicsivel talán többet is, mint amennyit mások tudtak vagy láttak.
A mosolya gondolataiba mélyedvén lassan olvad le az arcáról néhány másodpercre. Hogy aztán Mr. Everett hangját újra meghallva ismét megjelenjen ott.
- Mindenki szabadságon, csak maga dolgozik. - mondja, nem is kérdésként, hanem egy mosolygó kijelentésként, miközben lassan megindul a férfi nyomában. - Biztos, hogy nem Baako a vezeték neve véletlenül? - viccelődik egy kissé. Ám Tom tovább beszél, Nessa pedig hirtelen elneveti magát a hallottakon. Jólesik neki a dolog. Régen nevetett már őszintén. A nevetés után aztán komolyabban néz a férfira, ám a mosolya ezúttal ragaszkodónak tűnik.
- Maga remek pedagógus... ha lenne gyerekem, csak magára bíznám. Látszik, hogy törődik velük. - mondja, kissé talán bóknak szánva, ami furcsa lehet egy nőtől. Aztán egy kis szünet és tétovázás után folytatja.
- Talán... ideiglenesen... be tudok fogadni egy-két apróságot... - vonja meg a vállát, nem is igazán nézve a férfira. Mintha csak zavarban lenne már ettől a kijelentésétől is.
- Igaz, sokat dolgozom... de esténként volna hol aludniuk, figyelnék rájuk... és mindig annyi ételt főzök, hogy egy hadseregnek is elég lehetne! - nevet fel röviden és halkan. Azt már nem teszi hozzá, hogy milyen magányos is. Főleg mióta a barátainak is annyi dolga akadt, hogy alig látja őket. Nincs más most neki, csak az állatai. Ők pedig nagyon unalmas beszédpartnerek tudnak lenni néha.
- De ha buta ötlet, ne is foglalkozzon vele, csak... csak felmerült bennem. Nem számít. - visszakozik is nyomban, és meg is ragadja az alkalmat, hogy elterelje a szót. Mielőtt még őt hinné a férfi ki tudja minek, hogy csak így magához venne pár ismeretlen gyereket. Nem mintha a saját "gyerekeivel", azaz diákmunkásaival nem volna ugyanígy. Bármikor nála aludhatnak, süt nekik sütit, vigyáz rájuk, és még tanul is velük hogyha kell. Afféle anyapótlék volt mindig mindenkinek.
- Az eper az jó, nagyon jó, biztosan örülni fognak neki, én is nagyon szeretem...
Na ez nem a legjobb terelésre sikeredett, ezért nyomban a kérdésre tér.
- Munka, főleg. - mosolyog, még mindig nem nézve a varázslóra. - Egy két hozzávaló gyógyszerekhez meg irtószerekhez... de ugyanúgy a vacsorához is. Hagymalevest főzök, és hozzá rakott tésztát... szereti?
Na, ezt a kérdést aztán végképp nem kellett volna feltennie. Elég kétértelműre sikeredik. De ha már kimondta, nem tudja meg nem történtté tenni. Esetleg ha a mellette sétáló férfi úgy tesz, mintha nem hallotta volna.

A választ hallva, habár mosolya nem lankad le a nőnek, mégis kb négy és fél centit felszökik a szemöldöke.
Tudja ő, hogy a férfi nem szándékosan mondta azt, amit mondott, és hogy ha mégis, nem úgy érthette, ahogyan érthető... de elég furcsán jött ki, annyi szent. De ha már így alakult, kíváncsi rá, hogy Tom erre mikor jön rá. És látszólag elég hamar. Így már arra kíváncsi, hogy hogyan próbálja kimenteni magát az elhangzottak miatt.
És nem valami jól, ami azt illeti. Nessa szemöldöke viszont ahogyan felszökött, úgy lesz egyre szélesebb a vigyora is... majd a mondat végén hangosan felnevet. Nem a férfin, hanem csak azon, mennyire kedves és furcsán zavart. Vajon az ő társasága miatt ilyen, vagy minden nővel így viselkedik? Ezt azért nem volna rossz tudni. Nem is tudja miért.
- Zavarba? Na de mivel, kedves Mr. Everett? - kérdezi széles vigyorral arcán. De nem ez volt az utolsó, amit ma nevettetőt a férfitől hall, abban biztos. És, hogy ez mennyire válik valóra, azonnal ki is derül a folytatásban. Annyira kiderül, hogy Nessa meg is torpan, hiszen meg kell állnia a nevetéstől. Próbálja rövidre fogni, és nem görnyedezni itt a tömeg közepén, lehetőleg nem túl hangosan, hogy ne figyeljen fel mindenki rájuk... de azért mégis csak sikerül.
Végül, még mindig nevetgélve, felpillant a férfira.
- Nem is szólnék másnak, ha gyereket vállalnék, ne aggódjon. Nem kell ehhez a tényhez jobban ismernem magát. - mondja aztán szelídebbé váló mosollyal arcán, majd egy kis kacsintás is belefér, és ha a férfi is megtorpant vele, Nessa már megy is tovább, kicsit lehagyva őt. Hadd rágódjon a sokat sejtető, különös válaszon. De hát ő kezdte!
De a beszélgetés közben folytatódik. Ő pedig kissé elrendezgeti magán nála maradt csomagjait.
- Lehet, nem tudom. - válaszol közben. - Az Everett nem tudom jelent e valamit egyébként. Maga tudja? A Baako annyit tesz afrikaiul: elsőszülött. Gondolom valami olyasfajta törzsből érkeztünk, ahol első varázslók voltunk, vagy valami lényege lehet. - mosolyog továbbra is. - A Nomusa egyébként azt jelenti, rokonszenvező... vagy valami ilyesmi, az Eshe pedig életet. Különös, egyébként a Nessa név is jelent egy külön dolgot, pedig az csak a becenevem. Latni-Amerikaiul annyit tesz... tiszta, vagy jerkebárány... nem tudom, ez gondolom valami szentségre utal, de az semmiképp sem vagyok. - nevet fel röviden. Majd Tomra hunyorog.
- A Tom úgy tudom ikreket jelent.
Elhallgat, mert ráébred, hogy annyi felesleges információt hordott össze, amennyit csak össze lehet. Ha látszódna a nagy kalaptól, bizonyára észrevehető lenne, hogy egy kissé elpirult.
- De elnézést, összevissza hadoválok mindenféle sületlenségről. - pironkodik kissé. - Inkább beszéljünk a gyerekekről... de mindenféle törvénytelen dolgot kizárva persze. - próbálja tréfával oldani a saját feszültségét.
- Bármikor szívesen elmegyek önökhöz, csak egyeztessünk időpontot. Egyébként ők is eljöhetnek hozzám, de akkor én már egy afféle két-három alkalmas dolgot mondanék önnek, amit beiktathatnánk... először én megyek el önökhöz, és felcsigázom a kedélyeket. - sandít oldalvást a férfira, az újonnan jött témának hála ismét feltörő önbizalommal.
- Aztán ők jöhetnének el hozzám, megmutatnék nekik egy egyszerűbb kezelést, aztán hátul ellehetnének egy kicsit az állatokkal. Vannak most kis murmáncok is. Egy harmadik alkalommal pedig, ha lenne az is... eljöhetnének velem valamiféle terepmunkára. Mondjuk megnéznénk az öreg Mogg néninél, hogy hogyan lehet felfedezni, ha doxy van a függönyben. A néni állandóan elfelejt permetezni, aztán járhatok hozzá kiirtani egész tömeg kolóniákat. - csóválja a fejét lemondóan.
- Na, mit szól hozzá?
És ekkor szóba jön az örökbefogadás. Nessa kissé elszomorodva pillant maga elé. Úgy tűnik lassan elhagyják a piacteret is. Mára úgyis elég volt neki ennyi a vásárlásból.
- Én is gondolkoztam már rajta. Tudja... mindjárt harminc leszek. - vallja be a korát, holott ez nőknél többnyire nem szokás. De Nessa sosem úgy volt ezzel sem, mint a többség. - A nagyszüleim mindig azzal nyaggatnak, hogy találjak már egy rendes férfit, de eddig nem nagyon volt szerencsém. A gyerekeket viszont nagyon szeretem... így... jobb híján állatokkal veszem körbe magam. A rendelőben és otthon is... de az mégis másképpen jó. - enged meg egy szomorkás mosolyt a férfi felé.
- Beszéljünk inkább a vacsorámról. - próbál vidámabb lenni. Ha már felhozta ezt az idióta és sokértelmű kérdést... na de... azért ha vacsoráról lenne szó, ő nem egy egész minihadseregre gondolna... inkább a férfival kettesben...
Elszégyelli magát a gondolattól. Tom biztosan jó indokkal van egyedül, és még ő sem heverte ki egészen a tavaly történteket. Erre meg ilyesmiken jár az agya? Jó, hogy nem képzeli már el... és ebben a pillanatban, hogy ide jut a gondolatmenetében, pillantása automatikusan a férfi ajkaira vándorol. Majd a nyakára és a mellkasára, aztán a hasára... és úgy kapja el a tekintetét, mintha parazsat fújt volna az arcába a szél. Még meg is botlik útközben, majdnem sikerül elesnie.
- Ó, elnézést! Elnézést, nem figyeltem oda... csak a vacsora... tudja... nem is tudom mit mondott... azaz, hogy... tudom, a gyerekek vagy hadsereg vagy...
Zihálva sikerül kiegyenesednie, és csak egy zavar pillantással tud ismét bele nézni a kék szempárba, miközben megigazítja a félre csúszott kalapját.
- A lényeg, hogy bármikor szívesen látom! És mindig csinálok a hagymaleveshez fokhagymás pirított kenyérkockákat... nekem jobban ízlik, mint a sima pirítós... meg füstölt reszelt sajtot is hozzá... a tészta meg tejszínesen... Bogoly lakósor 9.es a címem...
Ezt meg minek mondta el? Ismét kezdi egyre rosszabbul érezni magát. Gyorsan el is fordul, és még mindig levegő után kapkodva kissé elkezdi legyezni magát.
- Huh... huh, milyen meleg lett itt... talán... kellene keresni valami árnyékos helyet... nem gondolja?- kezd el forgolódni. Teljes mértékben fogalma sincsen, hogy mi baja van.

Remek a beszélgetés, ez tény. Régen szórakozott már ilyen jól, és talán hosszú idő után most nevet először igazán őszintén.
Ez valahol őt is meglepi. Valahol pedig kissé megijeszti. A leendő leszármazottjáról szóló megjegyzésre csak mosolyog. Tudja, ha egyszer születne gyereke - amelyre egyre kevésbé lát esélyt - akkor a férfinál biztosan jó helye lenne, ebben nem is kételkedik.
De mielőtt tovább gondolhatna bármit is ezzel kapcsolatban, szerencsére a nevekről kezdenek el beszélgetni. Nem egy túl nagy eszmecsere, inkább csak afféle "említsük meg" dolog, hogy oldják a hangulatot. Nem mintha eddig nem lett volna eléggé oldott.
- Hm... ezt így még végig se gondoltam. Vág az esze Mr Everett. Ez egészen jól hangzik. - mosolyog Tomra. - Az ikrek pedig... van egy fia, igaz? - kérdezi kissé visszavéve a vigyorgásból, mert érzi, hogy ez a téma a férfi számára sem túl vidám.
- Mintha említette volna, de nem vagyok benne biztos, ne haragudjon. - vallja be. - Tudja napjában vagy harminc-negyven emberrel biztosan találkozok csak a rendelőben, és valamiért ellenállhatatlan vágyat érez mindenki, hogy megossza velem az egész életét. - nyom el egy bátorító mosolyt, ha kínos téma volna, amibe belevágtak.
- Főleg az idősebbek... tudja milyenek. "Szép napot, hölgyem, miben segíthetek? Ó, milyen aranyos kis krup! Mi a panasza?" - fog bele, majd elkezdi utánozni egy öregasszony hangját. - "Jajj hát kedveském, szegénynek fájhat a foga, de hát az én derekam sem a régi már! Tudja a fiam..." ésatöbbi ésatöbbi. - pillant Tomra. Majd közelebb hajol hozzá, és kissé cinkosan odasúgja neki.
- Azt hiszem én is ilyen leszek. - vigyorog.
Közben a gyerekekre terelődik ismét a szó, de egy jóval kellemesebb témában.
- Igen, én is így gondoltam. És ne is mondja! Érdekli egyáltalán a mai tizenéveseket, hogy mi lehet egy bestiáriumban? - kérdezi sokat sejtő pillantást vetve a mellette sétáló férfira. - Vagy csak a saját hormonjaik?
Aztán akarva akaratlanul is elszomorodik kissé, és egy ideig nem mond semmit. Eljön az igazi... de mi van akkor, ha talán már eljött, csak elszalasztotta? Ha elsétált mellette az utcán? Vagy az volt megírva, hogy Patrick legyen az, akivel sosem sikerült semmi, vagy Edward akinek meg kellett őt csalnia az esküvője napján? Esetleg az a férfi, akivel biztos, hogy az ég világon semmi esélye semmire... akkor mi van? És mi van, ha az igazinak nem ő az igazi? Vagy az igazi nem is ezen a bolygón él, és talán nem is ebben a naprendszerben? Vagy az igazi is őt keresi, csak éppen nagyon rossz helyen kutatnak egymás után? Talán sosem találják meg egymást. Talán nincs is olyan, hogy igazi. Inkább csak fellángolás, vagy jó esetben szerelem, ami kivételesen talán nem fáj. Milyen lehet, ha nem fáj? Milyen lehet, ha a férfi, mint Patrick, képes rá, hogy időben lépjen? Hogy nem megy a huzavona évekig, nem hagyja cserben, nem bukkan fel hirtelen majd rohan el éppen az esküvője napján... az esküvőjéén, amely olyan lett, amilyen. Így volt megírva, biztosan. De miért? Milyen lenne, ha a férfi nem szerencsejátékozna, és nem várná el a nőtől, hogy csak ő tegyen egy kapcsolatért, mint Edward? Milyen volna, ha szeretné is, nem csak kihasználná? Milyen lehetne... ha viszonoznák, és nem érzelmek nélkül néznék végig a szenvedését és az önnön magával vívott magányos gyötrődését?
Milyen lenne, ha a férfi nem csak egy jó vacsorát látna, ha a szemébe néz?
Apropó vacsora... Tomra pillant szomorkás tekintettel.
- Én azt hiszem már nem hiszek ebben, Mr. Everett.
Talán sokkal szomorúbbra sikeredett ez a kijelentés, mint azt valóban akarta. És ráadásul ezek után történik meg, hogy olyan különös érzése támad. Mintha csak az univerzum akarna valamit üzenni neki ezáltal. Hogy annyira hívogatónak érzi a férfi ajkait... talán van valami ebben a különös vonzásban. Van valami vibrálás, valami láthatatlan elektromosság, valami szikrázó, pattogó mágnes közöttük. Vagy talán csak túl régóta nem csókolta meg senki, és azt sem tudja már, milyen érzés lehet. És ekkor megbotlik.
Nem tudja hirtelen, hogy sírjon vagy nevessen magán ügyetlenségében, így inkább csak zavart lesz, és próbál a lehető legnormálisabban vigyorogni. Amitől nagyjából úgy festhet egy pillanatig mint Joker, abban a mugli filmben.
- Nos, hát... igen, talán. - nyugtázza a férfi szavait a cipőt illetően. - Tudom, jobb választás lett volna egy katonai surranó, de azt sajnos kölcsönadtam az auror kommandósaimnak.
Egy kis szünet, és tücsökciripelés - ami persze nem történik meg, de Nessa lelki füleivel szinte hallja.
- Ez nem volt valami jó vicc. - vallja be kissé pironkodva. Nem is tudja, honnan jött ez az ostoba poén. Inkább legyezni kezdi magát, és tényleg eléggé kimelegszik. De egyáltalán nem a naptól. Hé, emberek! Nessa ízig vérig bredasdorpi, ami annyit tesz, hogy ő akkor érzi igazán jól magát, ha negyven fok van árnyékban. Most mégis itt piheg, mint a Hókirálynő a szaunában?
- Igen, valóban... talán innom kéne...
Tom felé fordul, és egy kissé zavart, de az előbbinél jóval szelídebb és klasszikusabb mosolyt sikerült megengednie magának.
- Egyszer becsöngethetne.
Na, ez meg nem is lehetne kétértelműbb.
- Vagyis... tudja, sokat vagyok otthon egyedül mostanában, nem árt egy kis társaság. Talán nem leszek ilyen szétszórt és ügyefogyott sem legközelebb. - jegyzi meg egy kis egészséges önkritikával fűszerezve.
- Ó, nahát! Valóban? Ilyen közel? - derül fel az arca szemmel láthatóan. - Nem is gondoltam volna... rendben, köszönöm ha elkísér...
Aztán, ha végre ismét elindulnak egy ideig csak hallgat a nő. Majd, hogy megtörje a csendet és a kínosabbnál kínosabb gondolatait, csak megszólal. Csak, hogy beszéljenek valamiről. Meg hát igazából érdekli is. Csak hát na.
- Na és, hogy érzi magát Bogolyfalván? Hogyhogy ide költözött egyébként, merre lakott azelőtt? - érdeklődik. - Vagyis laktak. A fiával, gondolom. - teszi hozzá. A feleséget tapintatosan nem említi, hiszen látja, hogy a férfi egyedül van valamiért. És bármi is ennek az oka, bizonyosan nem vidám. Még ha egy egyszerű és könnyen lezajló válásról is van szó. De él a gyanúperrel, hogy ez nem így van. Hiszen a férfinél lakik a fiú, ha jól gondolja. Akkor pedig nem sok lehetőség maradt a dolgot illetően.
- Maga angol, igaz?
~Mi a franc? Patrick angol volt, Edward is angol volt, és még Ő is... mit akarok, délutáni teát?~
- A Roxfortba járt? Mindig erről álmodott, hogy egy napon gyerekekkel foglalkozzon? - mosolyog kedvesen és biztatóan. Kissé legalább le is nyugodott végre valahára.