A Keleti szárny első emeletén, jól elrejtve az idegenek szeme elől, a folyosó jobb oldalán hatalmas festmény található, amely egy szfinxet ábrázol. Fölötte a felirat: Veritas, Scientia, Sapientia. Csak a beavatottak tudják: a festmény takarja a Levitába vezető bejáratot. A szfinx pedig csak akkor enged be a kék ház klubhelyiségébe, ha rejtvényét helyesen megfejted.
Mindenki mással is hajlandó elbeszélgetni a varázslatos lény a maga tűnődő, éteri módján, de ha információkat akarsz kicsikarni belőle, jobb, ha még néhány legendás lények gondozása órát meglátogatsz, különben nem vetemednél erre.

Vajon feltűnt már bárkinek is, miért alszanak olykor éjjelente ezen a folyosón meggyötört levitás gólyák...?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=836263#post836263][b]Somogyi Zente Domokos - 2021.08.28. 19:38[/b][/url]

Zalán társaságában ér véget a mai nap érdemi része és tartok vissza a körlet felé. Tüske nincs velem, bizonyára még jókat alszik, így szabad kezeimben egyik jegyzetem egyike pihen, amit épp sikerült véletlen úgy írni a sietség miatt, hogy lassan írásszakértőt kelljen hívni. De nagyjából tudom is mi pihen ott, csak azért vettem elő, hogy felolvassak pár sort belőle, hogy derülhessen rajta. Néha mókás apróságokra lehet bukkanni, neki ugyan még nem most jön ez, nem is jövőre, inkább amolyan: muszáj hallanod, hogy majd akkor elhidd kategória. Vagy csak nekem vicces? Lehet. A jegyzetet végül visszateszem a táskába, hogy a rejtvényre koncentráljunk majd, ami lassan elénk kerül. Néha tényleg olyan izzasztó, hogy már szabály szerint gyomorgörcsöt tudok produkálni, hogy én bizony a folyosón fogok dekkolni, ameddig nem jön valaki okosabb. Most viszont ketten vagyunk, megoldjuk. Gondolom én.
Váratlanul toppan be elém egy diák és kissé kétségbeesve kapaszkodik mentségként a jelvényembe, amit legalább így, már év végére nem felejtek a másik taláromon, annak zsebében, vagy éppen az éjjeli szekrényemen , így legalább tudja, hogy engem kereshet, ha baj van. Annyira nincs, szegény éppen csak rossz folyosón fordult le és nem jó helyen keresi a navinés körletet, így visszább sétálva magyarázom el, hogy innen merre jut el a leghamarabb, Zalán nem vár meg, mármint nem ott, ahol összetalálkoztunk az eltévedt gólyával, de tudom, hogy hol fog. Így, amikor látom felcsillanni a reményt a diák szemében és elindul, gyorsan utána sietek.
- Bocsi, csak eltévedt. Szerintem a kastély néha átrendezi magát di… - torpanok meg, amikor melléérve látom, hogy ki csatlakozott még hozzánk. - ...rekt. Na mindegy – nézem mivel állok szemben, de nem hazudok, hogy nem frusztrál Augustine jelenléte – mert hiába nem beszélek vele egy szót se, az őt nevét, főleg mi kékek, nagyon is ismerjük. Közelebb lépek Zalánhoz, hogy a rejtvényen kattogjon az agyam, amikor a srác mozdul. Táskáján ránt egyet, amikor ficeg ott valami – bizonyára valami kulcstartó lenne, lehetne, de nem az. Kétszer nézek oda, mire harmadjára körvonalazódik, hogy mi is az.
- Ez nem lehet igaz – hol a srácra, hol Zalánra nézek, majd finoman oldalba bököm és próbálok szemmel, picit kézzel arra mutatni, hogy hova nézzen és mit. Remélem rosszul látom és nem az a toll ficcen ott, hanem csak egy kicsit hasonló. Ó Merlinre, ez semmi jót nem jelent.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=836358#post836358][b]Somogyi Zente Domokos - 2021.08.29. 23:15[/b][/url]

Egyszerre szeretném azt, hogy a kisdiák jöjjön vissza, hogy menni kell vele és azt, hogy itt legyek. Olyan vegyes az egész, mert mégse futhatok el, ha valaki kicsit problémásabb, elvégre a jelvényhez nem csak térképnek meg információs pultnak kell lennem, hanem… a rend őrének, vagy minek. Nyelek egyet, elengedem az egészet és próbálom azt képzelni, hogy a tag csak átlagos, nem fog harapni. Jó vicc, nem?
- Nem, dehogy! - vágom rá azonnal, de talán egy árnyalattal magasabb hangon. Komolyan, inkább szellem, de ez itt és most. Túl egyszerű és igazából… valahol mégis annyira tipikus. Ki más, ha nem egy ilyen alak?
- Nemérdekelmostarejtvény. Nézd már – hadarom és sziszegem összeszorított fogaim közül, mintha csak vigyorogni akarnék és finoman mutatni arra, hogy ne a srácot, csak azt az átkozott táskát nézze. De nem. A rohadt szfinx most a fontos. Hát kiabálnom kellene? Remek, hogy kitalálta, akkor sem érdekel most a bejutás. Sóhajtok egy nagyot, olyat lemondóan, hogy vagy én mutatok rosszul, a kommunikáció a rossz, vagy nem tudom. Lehet kerek perec ki kéne mondanom? Logika, Zente, logika.
- AZ – nem kiabálok, de suttogásom nyomatéka megfelel annak. Kit érdekel a helytelen válasz, szinte már legyintek a szfinx felé, hogy adjon még öt percet. Most mi lesz? Augustine lép közbe, löki be a választ, de egyikünk sem lép be rajta, így megint csak sértett szóval sürget minket a portré, hogy betérünk-e vagy sem. Arra nem jön válasz. Zalán böki ki végre, vagyis kérdez, én meg jelenleg csak biodíszlet vagyok. Találta. Ahha. Mondjuk lehet van benne valami, mert megeshet, hogy elejtette és… de akkor miért van ott? Miért nem dobta ki? Nem hiszem, hogy neki ekkora érték lenne, bár ki tudja, lehet tetszik neki. Akkor viszont gáz van.
- A becses megtaláló jutalmat érdemel – az én tenyerem is izzad, de igyekszem valami falként állni a kettő között, hogy semmi ne fajuljon el. Hátha. Egy kicsi esély akad rá, nem? - Égre-földre kerestük, szóval, az nagyon szuper lenne, ha vissza is kapná a tulajdonos. Szóval… - most mi legyen? Nyúljak oda vagy Zalán? Rá is pillantok, jelenleg azonban kapaszkodik a táska szíjába. Így én lépek egy kicsit előrébb és nyújtom a kezem. Tudom, hogy tervez valamit, annyira érzem, de akkor kapjam én az elsőt. - Kérlek – teszem hozzá, hátha, valahol mélyen, egy haloványan meghatja. Vagy ha betegre röhögi magát, akkor már lesz idő visszaszerezni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=837358#post837358][b]Somogyi Zente Domokos - 2021.09.26. 19:44[/b][/url]

Annyira nem akartam sosem ilyen helyzetbe kerülni, ennek sóhaj keretében adok hangot. Azonban azt nagyon is jól tudtam, hogy nem kerülhetem el, amint rám tették a jelvényt. A bátyámra jobban illene, bármelyikre, de én kerültem képbe. Azt hiszem, ez a legnagyobb öröme most Augustine-nek, mert én nem vagyok egyik bátyám sem. Nemhogy nem verekedtem sosem, de átkozódni sem, így aztán most ha itt lenne bármelyik, lehet a fejét fogná, hogy mibe kevertem bele magam. Igen, lehetne rosszabb is, de most jelenleg ez a legrosszabb hely a világon számomra. A fejem rázom meg lágyan, hogy nem ilyenre gondoltam. Az ég óvjon attól, hogy a hajához érjek, még a végén tényleg megadnám azt az okot, amit olyan kényesen ügyelve harap el és mégis, mindent értek belőle.
- Nem, nem, dehogy nézlek annak. Félreértesz – szusszanok egy nagyot. Okot, persze. Biztos adok, csak én nem hiszem majd annak. - Nyilván Zalánnak is van valami a megtaláló számára, de öhm, akár oszthatok ki pár pontot is, ha szükséges. Mást nagyon nem tudok adni – bár szinte borítékolhatom, hogy ezzel akkor sem hatom meg, ha ezer pontot vésetnék a neve mellé. Amúgy sem adhatok, javasolni maximum, de az is valami – lenne, ha nem róla lenne szó. Egyelőre elengedem a dolgot, Zalán lép úgy is, de hát… várható volt, hogy ezzel nem oldjuk fel a szívét és lelkét. Ó nem, egyre jobban fog szórakozni rajtunk. A szfinx türelme is véges, hiszen nyitott ajtó előtt ácsorgunk, neki pedig biztos nincs erre ideje, azonban egyelőre eszem ágában sincs belépni.
- Nem hiszem, hogy ez pótolható – motyogom inkább magamnak, mint neki, majd nyelek egy nagyot. Prefektus vagyok, olyan, akinek szavát ugyan nem rettegik, mégis muszáj lenne valamit tenni. Mit tudnék hát? Megbékíteni? Őt? Halálomig próbálhatnám.
- Nagyon köszönjük azt, hogy előre engedsz. De előbb szeretnénk ezt az egész félreértést megoldani. Neked… bizonyára nem ér sokat a holmi, de szívesen hozok neked bagolytollat akár – ezzel egyetemben nyújtom kezem a hátizsák felé. Komolyan. Ha unja, ha nem, legyen vége, én pedig éppen az életem teszem kockára. A barátokért bármit, mondani szokás, hát itt most nagyon is teszem. Az, hogy elérem-e a tollat, megragadhatom, egyelőre vágyálom, ha Augustine tényleg unja, akkor talán hagyja is. Nem remélek sokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=837832#post837832][b]Somogyi Zente Domokos - 2021.10.07. 21:41[/b][/url]

Egy szerencsétleneknek járó mosollyal vonok vállat, azt mutatva, ezt én sem gondoltam komolyan. Mindent megteszek, amit tudok. Még az is átfut a fejemben, hogy egyszeriben lelopom, míg a srác menőzik és dumál, majd eltűnök és később visszaadom. Bár lehet, hogy miután ez megtörténne, el kéne mennem a temetőbe parcellát nézni.
- Én mindent értek, nagyon is jól. A logika is ezt mondja, csakhogy, neki szüksége van rá. Ha visszaadod is jobban fog vigyázni – de igazából már hallani lehet, hogy nem tudok mit tenni, elengedtem a dolgot. Mondhatok én bármit, ha térdelnék is előtte, akkor sem lenne esélyem, csak végképp megaláznám magam. Ha eddig nem tettem meg. Épp mégis szóra nyitom az ajkaim, amikor látom, hogy Zalán motoz valamit. Csak nem…? Igyekszem feltűnéstől mentesen felé pillantani és elkapni, ahogy ajkai formálják azt az egy, végzetes szót. Nagyra nyílnak a szemeim és már tiltakoznék, ne, ne, meg ne próbálja. Azonban, erre már nincs idő. Pár pillanat múlva elszabadul a pokol.
- Ne! - kiáltok fel, körülbelül akkor, amikor elhangzik a varázsige. Augustine taszít rajtam egyet, lábaim akadnak össze, majd veszítem el a talajt és igencsak kényelmetlen csattanok a padlóra, nem egészen a fenekemre, inkább oldalvást, a combom kapja a legtöbbet. A szakadás és a táskából kiömlő, leömlő hangok közepette zihálok párat és igyekszem a leghamarabb talpra szökkenni. Kezemet támasztom a padlóra, kicsit szerencsétlenkedek, miközben remélem, hogy Zalán lesz a gyorsabb.
- Oda be, oda be, o… ohh nem, ez nem – nekem nem itt a helyem. Mégis, pár pillanatra földbe gyökeredzik a lábam. Felkiáltok, amint a karját kapja el és rántja ki, szinte biztos, hogy eltört, de ha nem, akkor sem kellemes. Ekkor végre tudok mozdulni, mert felfogom, mit kiabált felém. Ide a HV kell.
Majdnem átesek a küszöbön és finomnak nem mondható szavakkal tessékelem arrébb a hirtelen odatömörülő bámészkodókat. Toporzékolva forgok körbe, majd torpanok meg a csodaóra előtt: ezek szerint nincs messze. Csatt. A hideg fut végig a hátamon, ahogy visszafordítom tekintetem arra, mit művel épp Augustine vele. Elsápadok, talán menten el is ájulnék, ha egy lennék a tömegből. És a legfőbb, egy sem lép oda. Egy sem, csak bámulnak. Hirtelen engem is harag önt el, megragadom hát a mellettem sápadozó levitást.
- Ha nem akarsz életed végéig WC-t pucolni mágia nélkül, most azonnal elmész Keserű professzorért a prefektusi csellengőbe. Ne bámulj így, mozdulj! - kiabálok szerencsétlennel és úgy tolok rajta, ahogy nem kéne. De remegek, valahol a sírás határán. Még utána kiáltom hogy merre menjen, majd reszketeg lépésekkel indulok vissza. Ha itthagyom Zalánt, megöli. Ebben biztos vagyok.
- Hagyd… hagyd békén – olyan vékony a hangom talán, mint egy kislánynak. Sőt. Nem merek varázsolni, mert egy pajzs jól jönne, de tudom, most képtelen lennék rá. Csak pár percek kell nyerjek, ha meg nem hozza a tanárt… akkor bajban leszek. - Elég! - kiáltok, de ez sem ér semmit. Zalán bátor volt, én pedig prefektusként mindjárt összecsinálom magam. Ekkor, végképp nem gondolkodva, már azt sem tudva mire jó ez, Augustine mögé kerülve próbálok a hátára szinte, a gyilkos karra akaszkodni. Miért nem segít senki? Talán a srác is érzi, hogy harmatgyenge a szorításom, inkább ölelem magamhoz a végtagot és sírás közeli állapotban bámulok rá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=838210#post838210][b]Somogyi Zente Domokos - 2021.10.17. 12:31[/b][/url]

Tehetetlennek érzem magam és az az egészben a szörnyű, hogy az érzés most nem is csal. Nem vagyok még köszönőviszonyban sem azzal a súlycsoporttal, ami Augustine-t jelenti. Sem erő, sem tudás, bár őszintén, a mágia részt a srác kihagyja. Azt kell mondani, hogy egy mágiával teli helyen bőven elég meglepetést tud okozni a nyers erő, hiszen senki sem számol vele. Kényelmesebb pálca mögé bújni, átkokkal dobálózni messziről, aztán valaki mégis ott terem és…
Sikoltozhatnék mint egy kislány, ámbár megpróbálom megtenni a lehetetlent: kezembe venni a történet végső fejezetét és elirányítani valakit a Házvezető felé. Nekem kellene menni, viszont tudom, hogy azzal iszonyatosan sok időt adok a srácnak, hogy Zalánt addig üsse, míg komolyabb baja nem lesz. Vagy rosszabb. Most minden iszonyatos forgatókönyv lepereg, mire eldöntöm, most az egyszer hangom felemelve, szó szerint utasítok valakit, hogy azt tegye, amit én akarok. Nem kérek, nem közlök, megjegyeztem az arcát és ha nem úgy lesz, marad az eszemből valami, meghálálom vagy épp honorálom amit kell. Viszont az biztos, hogy itt kell maradnom. Muszáj. Torkomban dübörög a szívem, a gyomrom kavarog a látványtól. Nemigen láttam még verekedést, verést, bármi komolyabb erőszakot. A vért látom villanni, amelytől az émelygés erősebb. Remek. Taktikai hányás?
Végül aztán korántsem gyomortartalmammal akarom megállítani a srácot. Magam sem tudom miért így, inkább tűnik ölelésnek az, amit művelek, de megteszem. Sípol a tüdőm vagy én magam vinnyogok, nem tudhatni. Az biztos, hogy az utolsó ütés abbamarad, megakad. Már megérte… Zalán is végre levegőt kap, bár az arca, amit látok pár pillanatig, semmi jót nem ígér, sőt. Ha lehet, még sápadtabb leszek, mint eddig, mégis jobban sarkall arra, hogy ne eresszem Augustine-t. Egy lökést érezni, nem tudom, hogy a fiú akar ledobni vagy éppen az aligha hallható bűbáj az oka, de lejjebb csusszanok. A lábam mégis az égbe emelkedik pár pillanatra, mert ugyan a pajzsbűbáj nem lök minket a terem másik végébe, most végképp enyém a figyelem. Nyekergek valamit, talán káromkodás, talán ima, ahogy lerázza a karjaimat magáról. Ujjaim görcsösen marják a levegőt, amolyan utolsó próbálkozásként, mintha én is az öklöm akarnám használni. Felordítok végül, vagy épp ez a sikítás, ahogy a másiké érkezik arcomba. A fájdalom, mint az üvegen végigfutó, pókhálószerű repedések, úgy futnak végig arcomon. Hátratántorodok szédelegve, ahogy arcom elé kapom kezem. Érzem, hogy valami meleg csordogál ki orromból és levegőért kapkodok. Vérzik. Ő pedig jön.
- Elég, e.. elég… megkaptad.. meg – amit akart, nem? Megkapta az átkozott. Ahogy megragad, úgy kapaszkodok karjába, hátha le tudom addig fogni, míg végre ide nem ér valaki. De legalább velem foglalkozik. Az önfeláldozó barom szerepe jól áll nekem, míg végül győz az ősi ösztön: megpróbálok kifordulni a fogásból, bár ez inkább tűnik vergődésnek. Ha megütném… halál fia lennék, így csak eltolni, ellökni próbálom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=838484#post838484][b]Somogyi Zente Domokos - 2021.10.23. 18:55[/b][/url]

Patthelyzet. Nekem. Neki nem, mert Augustine olyan helyzetben van, ahol csak nyerhet. Zalánnak nincs már ereje támadni, már ha tud, legalább pálcával, nekem meg lelkierőm nincs hozzá. Ennyi testvér mellett az ember elhiszi, hogy nincs semmi gond és erős, kitartó, amiben lehet, abban ügyes, mert eddig ez volt neki mondva. Most meg… semmit sem ér. Semmit. Erre kell rájönnöm, hogy az ilyen alakok semmit sem érek és értem soha. Nem is tudom, hogy hogyan jutott eszébe Keserű profnak az, hogy rám aggassza ezt a vacakot, nem valaki olyanra, aki nem tojuk be, ha valaki hangosabban szól hozzá. Mondjuk, a kiabálással nem lett volna semmi gond, el se sírtam volna magam, ellenben azzal, ami történt, történik… Foghatom a fájdalomra, amely arcomban lüktet, orromat csavarja, hogy szemeimbe könnyek szöknek. Megérzem a fémes ízt, ahogy eléri a számat, időm nincs azonban törölgetni. Augustine megragad, hiába próbálok kifordulni, hiába gyakoroltam, hogy egyensúlyom maradjon, nem lehet a fizika törvényeit megkerülni: úgy tud velem bábozni akár, ahogy tud. Erősebb, hiába van tudomásom arról, hogy velem egy évfolyamon, ez meg sem látszik. Nyilván éveket ismétel, fenét se érdekli ez most, amikor azt akarom, hogy lehető legmesszebb legyen tőlem. Hiába.
A gyomromba érkező ütésre nyögök fájdalmasat és húzom magam összébb. Kezem odatéve, a másikkal a számat befogva próbálok nem sikítani és legyűrni a hányingerrel együtt jövő bármit is. Pont az kell még, hogy lehányom és akkor kitekeri a nyakam, ha eddig nem akarta megtenni. Felemelem végül a kezem, védekezni kívánok, mikor Zalán hangja csattan fel. Oldalra sandítok, el a kínzó mellett, ahol látom, hogy sikerült felülnie és megint a pálcával próbálkozik. Haloványan rázom meg a fejem, hogy ez mennyire rossz ötlet, hangot azonban csak annyit tudok adni, hogy nyöszörgök. Elég volt mindenből, remélem ezt gondolja a másik is – bár ez is olyan, mint a „fegyelmezésem”. Semmit se ér. Hirtelen rántja ki a talajt alólam, annyival, hogy Zalán felé lök. Próbálom megtartani az egyensúlyom, de ebben nem vagyok jó, így csak tompítani tudom, hogy félig rá, félig a földre esek. És még mindig néznek minket… Már nem is az zavar, hogy én szégyenülök meg, hanem, hogy ennyire tesznek arra, mi történik. Feljebb küzdöm magam, még mindig kissé nyekeregve, ahogy felpillantok Zalánra.
- Megvagy azért…? - mert a jól az már nem kérdés, hogy nincs meg. Össze kell szednem magam, de mire bármit is tehetnék, szinte félredob Augustine, mint a szemetet. Most már kezdek mérges lenni, már ha tudok. Egyszerre tudnék sírni és üvölteni. Innen küzdöm fel magam végül állásba, kicsit dölöngélve, de még megy.
- Hagyd azt a pálcát… és minket is – lépnék felé, de ekkor látom, hogy mozdul a tömeg. Először önjelölt hősök jutnak az eszembe, de nem, végül az járul elénk, akiért küldtem. Felsóhajtok, meg tudnám ölelni a férfit, még ha a pillantása olyan, hogy legszívesebben inkább sírnék. Nagyot nyelek, ahogy visszacsosszanok Zalán mellé és egy ideig nézi némán Augustine-t. Most nem olyan nagy a szája? Végül, ha már – elég keveset érő – prefektus vagyok, a házvezetőnk elébe járulok.
- Egy… egy vitából alakult ki ez. Zalán egy dolga került hozzá – mutatok itt a francia felé. - Majd miután vissza akarta szerezni… nos, nekiesett. Sajnálom… nem tudtam megakadályozni – hajtom le a fejem és megtörlöm az arcom pulóveren ujjába. Gyönyörű. Nagyon sarkos ez a magyarázat, tudom, de most nincsre több erőm. Ez látszik is, ahogy végül lehuppanok a fenekemre Zalán mellé és onnan nézek fel a férfire.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=839472#post839472][b]Somogyi Zente Domokos - 2021.11.28. 00:28[/b][/url]

Augustine kezében mozdul a pálca és én ekkor hiszem azt, hogy vége, hogy akkor most jön a pont a mondat végére. Minek is értene a szóból, bármiből, nem az a fajta. Ha nem mi lennénk, hanem valami random páros, vélhetőleg akkor is élvezné, csak most mi lettünk kiemelve a tömegből. Mi. Miért? Az eddigi években is akadtak összezörrenések, megjegyzések, de egyik sem fajul el ennyire. Sőt, megkockáztatom, nekem semmi gondom nem lenne belőle, ha szépen kimaradok és meghúzom magam. Csakhogy, akkor, abban a pillanatban köptem volna szemközt magam. Nem tudom, hogy prefektustársaim közül van-e még valaki a tömegben, annyira nem néztem és nem is akarom, mert tekintetem végig a támadón pihen, de ha akad és nem tesz semmit, szégyellje magát. És akkor ilyen finoman fogalmazva elég ennyi is. A többi bámészkodóról nem is beszélve. Ha lenne görény jellemem, jól megjegyeznék minden arcot, nevet és aztán… aztán mit tennék? Bosszú? Ugyan…
- Nem, ennek most van vé… - elharapom a mondatot, amint megérkezik a nem túl vidám házvezetőnk és azonnal intézkedni kezd. Egy részem hálás, hogy sikerült idehozni, a másik pedig pánikban úszik és fájdalomban. Arcom lüktet, ahol az ütés ért, de nem foglalkozom vele, most nem lehet. Magyarázkodásom végén, ami igencsak orrhangú, hanyag mozdulattal törlöm meg az orrom, ezzel pulóverem gyönyörűen összemaszatolva. Zalán erőtlen hangja hallatán nyögök fel fájdalmasan, mintha megint rúgtak volna belém egyet.
- Dehogy a tiéd… - lököm felé. Nem, nem az övé. Egyrészt Augustine hibája, mert ő lépte meg azt, amelyet épeszű ember nem. A másik az enyém, hogy ha már „hatalmat” és felelősséget kaptam, akkor igencsak tudnom kellene élni vele. Erre mit teszek? Csak nyekegek, semmitérő szavakat használok.
- Senki se esett neked! Csak vissza akarta venni, ami az övé – kissé hangosabban szólok közbe. Nekiesni, hogyne. A táska lett a cél, az pedig nem érez semmit. Persze, azt sem kellett volna, mégsem egy ütés vagy rúgás érte. Egyszerűen feldühít az, ami a fiú száján ömlik ki, mégsem azzal foglalkozom. Csak horkantok egyet végül, de meghallom az erőtlen suttogást. Rosszul van, de a felé csúsztatott keze mást rejt. Gyors nyúlok oda és rejtem el a zsebembe, majd közelebb húzom magam Zalánhoz.
- Támaszkodj rám, mindjárt elkísérlek a gyengélkedőre – suttogom vissza, amikor épp nem szól semmit Keserű bá. Felsóhajtok, amikor a pálca kerül szóba és szó nélkül veszem elő, hogy onnan röppenjen a tanerő felé. Tehát később beszélünk, később állunk neki ezt rendezni. Így is elég volt. Feltápászkodom, amikor megérkezik a gyógyító, hallgatom, amit a többieknek intéz. Megértem. Bennem is felrémlett ez, csak nem így. Nem szólok közbe, én is a cipőm orrát nézem. A fejem zúg, nekem sincs minden rendben ott.
- Sajnáljuk, professzor úr – szólalok meg végül, mielőtt elindulnánk bárhova is. Csak ekkor keresem meg a férfi tekintetét, nézek szomorú arcára, majd már lépkedem a cél felé, követve Zalánt. Nem örülök, hogy Augustine is jön, szeretném őt egy másik iskolában tudni akár. De most mindegy, talán már nem tesz semmit. Talán. Egy biztos: ez így nem mehet tovább. Valamit tennem kell, hogy ne legyek többé ennyire tehetetlen. De mit tudnék? Most, jelenleg, sírni, ezt azonban elfojtom és némán haladok a gyengélkedő felé.