A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

Az évek alatt hozzászokott, hogy a teste néha elárulja - semennyi bájital vagy óvatosság sem kímélhette meg tőle, hogy rendszeresen ágynak döntse a lázas megfázás vagy egy mások által könnyen lerázott nyavalya. Az utóbbi időben azonban érezte, hogy valami megváltozott, s bár elkezdte a szükséges köröket, sosem jutott el a problémák gyökeréig. Később rá is felejtett, mert a tünetek jöttek-mentek, az élete pedig szintén folyt tovább medrében.
Aztán jött az az éjszaka. Haagen. Tobias eltűnése. A döntés, amiről akkor még nem tudott. A történtek egy részére nem emlékezett, hogy Martin miatt vagy csak lelke zárkózott el ösztönszerűen az elviselhetetlen érzésektől, nem tudta. De amint csillapodni látszottak volna a dolgok, elkezdett belázasodni - nem szokatlan, hogy stressz után lebetegedjen, hát a fejfájásnak sem szentelt elsőre figyelmet. Aztán az ízületei is sajogni kezdtek, s egyszerre nehezen, majd egyre kevésbé kapott levegőt. Megrémült, amikor az ujjbegyei alig bírták kitapintani a jeleket, miközben Anának akart írni. Igen, írni akart, de utána?
Az emlékei homályosak - valószínűleg leszedálhatták, mert nehezen tisztul, álom és ébrenlét határán lebeg, ahol kezdenek beszűrődni tudatába a hangok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=865901#post865901][b]Ruarc L. Mornien - 2023.07.30. 22:59[/b][/url]

Az évek alatt hozzászokott, hogy a teste néha elárulja - semennyi bájital vagy óvatosság sem kímélhette meg tőle, hogy rendszeresen ágynak döntse a lázas megfázás vagy egy mások által könnyen lerázott nyavalya. Az utóbbi időben azonban érezte, hogy valami megváltozott, s bár elkezdte a szükséges köröket, sosem jutott el a problémák gyökeréig. Később rá is felejtett, mert a tünetek jöttek-mentek, az élete pedig szintén folyt tovább medrében.
Aztán jött az az éjszaka. Haagen. Tobias eltűnése. A döntés, amiről akkor még nem tudott. A történtek egy részére nem emlékezett, hogy Martin miatt vagy csak lelke zárkózott el ösztönszerűen az elviselhetetlen érzésektől, nem tudta. De amint csillapodni látszottak volna a dolgok, elkezdett belázasodni - nem szokatlan, hogy stressz után lebetegedjen, hát a fejfájásnak sem szentelt elsőre figyelmet. Aztán az ízületei is sajogni kezdtek, s egyszerre nehezen, majd egyre kevésbé kapott levegőt. Megrémült, amikor az ujjbegyei alig bírták kitapintani a jeleket, miközben Anának akart írni. Igen, írni akart, de utána?
Az emlékei homályosak - valószínűleg leszedálhatták, mert nehezen tisztul, álom és ébrenlét határán lebeg, ahol kezdenek beszűrődni tudatába a hangok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=865920#post865920][b]Frida L. Bergstein - 2023.07.31. 21:03[/b][/url]

Ügyesen kellett zsonglőrködnöm az időmmel, de megoldottam, hogy hetente egyszer, minden szombat délutánon már az egyetem mellett elvégezhessem a gyógyítói gyakorlatomat. Hála Merlinnek, hogy tudok hoppanálni! Eleinte csak követtem a tapasztaltabb gyógyítókat, nehéz volt kiismerni az Ispotály folyosóit. Érdekes esetekkel találkoztam, és bebizonyosodott számomra, milyen fontos ez a két gyakorlati év, mert a legtöbb betegnél fogalmam sem lett volna, hogy mihez kezdjek. Egy darabig a képességem sem volt még elég erős ahhoz, hogy bevessem. Na meg nem is azért tanultam ennyit, hogy ne használjam a gyógyítói tudományomat, melodimágia nélkül is.
Ez a beteg azonban kivételes eset volt. Épp egy félresikerült bájital hatásainak kúrálásában segédkeztem, mikor egy házimanó talált meg, hogy kifejezetten engem keresnek egy beteg mellé. Nem kis meglepetést okozott a kérés, és nem tagadom, jól esett, hogy szükség van rám.
A kórteremben egy idős gyógyító fogadott, a beteg pedig egyedül feküdt a két ágyas szobában. Nem volt magánál, mivel - ahogy azt a gyógyító elmondta - erős nyugtatók hatása alatt fektették be. Az idős gyógyító elmondása szerint egy boszorkány hozta be, aki aztán el is rohant. A férfi nem reagált jól az ispotály adta környezetre, minden bizonnyal a zaj és rengeteg ember, a pörgés lehetett rossz hatással az idegeire. És hogy miért pont én kellettem? Mert egy melodimágussal volt dolgunk.
Mellette maradtam, amíg ébredezni nem kezdett, fuvoláztam neki. Nem akartam használni rajta a képességemet. Addig nem, amíg bele nem egyezik. Először szerettem volna beszélni vele, megtudni, hogy kivel is van dolgom. Egészen addig játszottam, míg egyértelműen fel nem ébredt. Megvártam, míg minden kétséget kizáróan észre nem vett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=866072#post866072][b]Ruarc L. Mornien - 2023.08.11. 23:56[/b][/url]

Hol vagyok? A terem idegenségében fuldoklom; a hangok és visszhangok háborgó hullámai dobálnak, szagok tolulnak orromba és ízeket nyelek, mielőtt megállhatnám. És a köd! Minden sűrű ködben úszik, a kezemmel is ködöt merek, ahogy próbálok valami kapaszkodó után kapni, minden mozdulat lassú, elmosódó. Hogy kerültem ide? Olyan, mint egy álom, de az álmok nem fájnak ennyire.

Kívülről leginkább koordinálatlan, vontatott mozdulatok láthatóak, mert Ruarc nem próbál látni, a szemei nem pattannak ki vagy nyílnak fel lassan, s vajmi kevés mimika bírja átverekedni magát a kábaságon. Elővigyázatosságból halkítóbűbájt is szórtak rá, nehogy dezorientáltan kárt tegyen bárkiben - hiába tátog, csak valamiféle rekedt, nyüszítésszerű hagyja el a torkát. Odakap kezével, sekélyen, kapkodva lélegzik. Megpróbálja visszatartani a zihálást, hogy hallgatózzon, fejét körbeforgatva. Egy biztos, a feszültség a vonásaiban és ujjainak görcsös ereje, amivel rámar az ágy szélére, összetéveszthetetlen félelem. Majdnem lelöki az öléből a plüsst, amit az egyetlen eddig itt járt hozzátartozó hozott be, pár másik aprósággal együtt - a bolyhos anyag az első, amire igazán fókuszálni tud. Végigtapogatja csőrét, farkát, úszóhártyás lábait, aztán előregörnyedve beletemeti az arcát az állatka hasába. Otthon-illata van. De Tobi nincs itt.
Amint elhallgat a fuvola, nem reagál azonnal, azonban minden felé tett lépésre, mozdulatra megrezzen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=866412#post866412][b]Frida L. Bergstein - 2023.08.30. 21:44[/b][/url]

Halkan játszottam, nem akartam megzavarni az ispotályt, sem idő előtt felébreszteni a betegem. Egy lassú Bach darab fuvola szólóját játszottam neki. Egy darab amit nagyon régen szerettem, és réges-régen megtanultam kívülről lejátszani. Én mindig megkönnyebbülök tőle.
Már az utolsó ütemeknél tartottam, mikor mozgolódni kezdett. Nem szerettem volna félbehagyni, így le is játszottam az utolsó néhány hangot. Lassan engedtem le a fuvolát, eleinte csak az ölembe. Nem akartam nagyobb félelmet kelteni benne, s féltem, hogy bármit mondok, azzal ismét csak kizökkenteném. Igyekeztem megfigyelni minden mozdulatát. Megszakadt a szívem, ahogy feltűnt, mennyire görcsösek mozdulatai. Ösztönösen kaptam a plüss felé, ahogy majdnem lelökte azt, ám ahogy végül mégis kezei közé fogta, lassan ültem vissza a székemre.
Egy ideig hagytam még, had ébredezzen, had engedjen ki egy kicsit. A plüss láthatóan jelentett neki valamit. Lassan felemelkedtem a székemről, ám azonnal vissza is ültem. Nem akartam megijeszteni még inkább azzal, hogy közelebb megyek. Helyette a székemről ülve szóltam hozzá és tettem fel a kérdéseimet.
- Hogy érzi magát? - Hangomon hallhatta a finom mosolyt, amivel felé fordultam. A kérdésem egyelőre csupán udvariasság volt, hiszen a némító bűbáj miatt nem tudott volna válaszolni nekem. Ráadásul biztos voltam benne, hogy nem érezheti túl jól magát. - A Fővárosi Ispotályban van. Én Frida Bergstein vagyok. Ne féljen, itt biztonságban van. Emlékszik, mikor behozták? Elég, ha csupán fejrázással vagy bólintással válaszolni tud nekem. - Ha a memóriája rendben volt, valamivel könnyebb dolgunk lehetett. Eleinte viszont csak meg szerettem volna nyugtatni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=867291#post867291][b]Ruarc L. Mornien - 2023.09.19. 22:38[/b][/url]

Az, hogy a nő visszaül, némiképp megnyugtatja - tartása enged egy árnyalatnyit, s ahogy telik az idő csendesen, leengedi a plüsst az ölébe, majd légzéséből is kikopik a kapkodó ijedtség. Fejét lassan körbeforgatja, nyelvével csettegve párat, s arca helyett fülét fordítja a nagyobb tárgyak - függöny, szekrény, asztalka vagy maga Frida - felé. Félig ülő helyzetében jellegzetes hintázása helyett csak ujjait hajlítja be és nyújtja ki ritmikusan, mintha láthatatlan labdát vagy billentyűket nyomkodna.
Az udvariasság és Ruarc - mint azzal a Minisztérium dolgozóinak java már szembesült - összeférhetetlenek. Az egész üres formalitásra csak elhúzza a száját, a bűbájtól néma vicsorral reagálva. Most először fordul figyelme úgy istenigazából a nő irányába, bámulás helyett hallgatózva, gondolatok, vagy legalább néhány foszlánnyi felszínes dallam után.
A fejmozgása bizonytalan ingás. A főváros? De Anát próbálta elérni. Ösztönösen nem akar visszamenni emlékei közt oda, ahol elvesztette a fonalat, hát másfelé kanyarodnak gondolatai. Hol van a telefonja? Baljával a plüsst szorítva, jobb kezével kezd tapogatózni, valamiféle polc vagy éjjeliszekrény után, hátha megleli az eszközt. Az ízületei még mindig nehézkesen engedelmeskednek, bár már nem érzi magát lázasnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=870617#post870617][b]Frida L. Bergstein - 2023.12.27. 23:43[/b][/url]

Folyamatosan igyekeztem figyelni a hófehér férfit. Ügyelni akartam arra, hogy csak olyat tegyek, amiről látom, hogy kényelmes neki. Nem is közeledtem többet, mikor láttam a változást tartásában a távolodásom következtében. Türelmesen igyekeztem várni, és meg is lett a gyümölcse, hiszen a betegemen elkezdtek mutatkozni a megnyugvás jelei. S halványan a mágiája is megcsapott. Papírjaiban kezdtem kutakodni, s meg is találtam a választ amit kerestem. A fülével "néz", mert majdnem teljesen vak.
Egy darabig figyeltem, próbáltam megfejteni, mi után is kutakodhat. Mire én ideértem már befektették, a holmijával nem találkoztam. Így segíteni is nehezen tudtam, hiába szerettem volna. Mégis a földre helyeztem ölemből az aktáját, hogy óvatosan előre tudjak hajolni. Az éjjeliszekrény fiókját húztam ki, hátha ott megleljük ami után kutat. Vissza is dőltem a székemre, hagyva a beteget, hátha el tud igazodni, és megtalálja, amit keres.
Ujjaim fuvolám billentyűit simogatták. Próbáltam eldönteni, bölcs dolog volna-e belekezdeni valamiféle vizsgálatba. A beteg felébredt, magánál volt, egészen meg is nyugodott. De talán szüksége volt arra, amit keresett, hogy teljesen elérjünk a kívánt pontra.
- Szeretném megvizsgálni, ha engedi - kezdtem végül. Halkan, de határozottan szóltam hozzá. - Melodimágiával - fűztem hozzá, kicsit meg is emelve a fuvolámat, még ha nem is biztosan látta azt. Nem tudtam, ez a kiegészítés megnyugtatja-e, vagy csak jobban felzaklatta, de egy kérdést mindenképp megért a dolog.