Barna táska lógott az oldalán, pántja vállán átvetve pihent. Fonott copfjai is ott pihentek, miközben a leányzó tekintetével hol előre, majd egy kopottas könyvbe pillantott bele. A szöveget bújta, miközben előre lépkedett párat, az erre az alkalomra lábára húzott bakancsában, az utat egyelőre nem figyelve. A könyv amúgy nem az ő példánya, könyvtári kincs, az ötlet pedig, amiért a rettegett erdő közelébe merészkedett, gyógynövénygyűjtés, és a sikeres házi feladat letudása. No, persze előbb fel kellene bármit is ismerni, vagy helyesen megítélni, hogy ha hasonlít rá, de eddig nemigen sikerült a nehezebb, a tárgyban szereplő dolgokat meglelnie. De nem aggódott, megoldja.
A könyvet leeresztve végül, megtorpanva bámult az erdő szélét képző fák sokaságára, hátradöntve fejét pedig, a hatalmasságra. Egy kis bambulás után, rázta meg fejét, zárta össze a könyvecskét, persze ujját könyvjelzőnek ott hagyva, és tovább lépdelt. Ahogy egyre előrébb ért, úgy sejlett fel előtte a vadőrlak kunyhójának alakja, a pici, de annál hívogatóbb lak sziluettje. Ismeretei szerint lakatlan, a vadőr valamiért nem vállalta tovább, hogy itt munkálkodjon, bizonyára az alulfizetettség, vagy a diáksereg miatt. Persze, aztán ki tudja, mi volt az igazi oka. Ellenben, ő közelebb merészkedett a kunyhóhoz, a ketrecekkel mit sem törődve, hiszen láthatóan üresek voltak, és bepillantott az egyik ablakon. A semmi fogadta, úgy, ahogy azt el is képzelte, bár pár, berendezési tárgyat látott, mintha csak elutazott volna nyaralni, és bármikor visszatérne. Elengedte a párkányt, mivel birtokháborítást egyelőre nemigen szeretne elkövetni, és körbetekintett. Borsódzott a háta, ahogy az erdő felé tekintett, hisz elég mesét hallott már róla, és persze, egyedül is volt ahhoz, hogy a frász ne kerülgesse. Persze, sejtése van, hogy a siker érdekében, no meg a keresett dolgok lelőhelye odabent pihen. De a frászkarika megy be oda egyedül.
Inkább elfordult, és egy vén fa egykori törzsének szolgáló tuskóra telepedett. Lábait kényelmesen felhúzva pihentette meg, a táskából előkerült egy kis sajtos szendvics is, és rögtönzött piknikbe kezdett. Persze szunnyadó paranoiája az erdőt figyelte, hisz meggyőződése volt, hogy valami van itt a közelben, de nem, még nem kezdett sikongatni. Viszont, pálcáját, még ha nem is a legjobban képes forgatni, de előkészítette, felkészülve bármire.

Szendvicsének apró morzsáit fújta le a néha-néha feltámadó szellő a földre. Nem volt gond, legalább a madarak is jót lakmározhatnak belőle majd, ha idemerészkednek, de egyelőre csak szép dallamos hangjukat hallotta a távolból. Nem is galambetetésre érkezett. A könyvet időközben kinyitva fektette ölébe, a pálcáját pedig, nehezéknek a lapokra, hogy ne kaphasson beléjük a szél. Néha-néha rápillantott a fura kinézetű növények egyikére, de nem lett okosabb tőle. No meg, még mindig ott volt, hogy az erdőben tuti megtalálna őket. Továbbra sem mozdult meg viszont, nem vitte rá semmiféle akart. Felszusszant csak, és eszegette a szendvicsét vígan tovább. A füstölt sajt ízével eltelve bámult tovább az erdő felé, ahonnan minta hangosabbak lettek volna a reccsenő ágak, és minden egyéb nesz zajai. De lehet, csak a szél járta a fák közt a táncát, és az adott ennek így hangot. Nem tudhatni.
Bambulása ára azonban az volt, hogy más dolgot nemigen észlelt, nemigen szentelt neki figyelmet. Így, továbbra is egyedül tudta magát a környéken - kivéve azt a valamit az erdőben, amely talán nem is létezik. Mindegy is. Épp egy nagy falatott rágcsált, majd nyelt le, miközben az orvul közeledő alak becserkészte, ő pedig, hűen egy szoborhoz, nem reagált rá semmit, hiszen megint csak a képzeletével volt elfoglalva. Ahogy viszont egész közel került hozzá a másik, sőt, meg is szólalt, nagyot ugorva sikkantott egyet, elejtve a szendvicset, és a hirtelen fordulás következtében, még az ölében heverő dolgok is a földön kötöttek ki. De ezekkel most nem is törődött.
- Jesszus! - sóhajtott egy nagyot, miután a hang tulajdonosának arcát is megpillantotta, és megcsóválta a fejét.
- A szívbajt hoztad rám. - vágott kissé durcás, de látszólag mégsem komoly arcot, miközben meglökte a másik vállát finoman. Bence már csak ilyen, hozzászokhatott volna. Majd fog.
- Hát.. jelenleg.. - szedte össze a kérdésre a választ, miközben az ijedelemtől még mindig kissé hevesen kapált a szíve, és lepillantott a földre.
... az áldozatul esett szendvicsemet nézzük. Például. - hajol le gyors, megkapaszkodva a rönkbe, hogy könyvét, pálcáját felszedje, majd azért, a szendvicset is felvette, a szalvétára tette, melyből kipottyant és a fiú elé tartotta, hangyástól, piszkostul.
- Most nézd meg, mi lett szegénnyel. De.. amúgy szia. - tette le az áldozatot végül, mintha a csatabárdot ásta volna el, és felpillantva a másikra, elővette a szokásos mosolygós énjét.

Grimaszolt párat, ahogy a fiú felnevetett, hisz biztosan a hatalmas erején, és a nagyszerű támadásán mulatott. De hát, egy ilyen apró lány nem is tud nagyobb kárt tenni senkiben sem, viszont, próbálkozni mindig is szabad volt, ahogy most is.
- Ha-ha-haaa. – grimaszolt tovább, majd elrejtette azt, és megrázta lágyan a fejét. Copfjai meglebbenve ringatóztak oda-vissza kissé vállain, de hamar egy helyben maradva nyugodtak tovább. Remélte, hogy azért a fél iskola, és a falu nem hallotta az iménti sikoltását. Szép lenne, ha bárki ideszaladna, azzal az irammal, hogy segíteni jött a bajban lévőnek. Akkor aztán magyarázkodhatna, hogy csak sikeresen megijesztették, és még ő lenne bolondnak nézve. Na ez nem hiányzik neki, de nem is hiszi, hogy olyan hangos és velőtrázó sikoly volt. Ahhoz azért több kell, ez tény. Az erdő neszeire immáron nem is nagyon figyelt, ellenben pár perccel ezelőtt még minden figyelmét lekötötte, de ennek szerepét, helyét vette át a fiú. Nem is tudja hirtelen, hogy mikor látta utoljára, talán a tavalyi év végén, ha volt hozzá szerencséje. Nem emlékszik pontosan már rá, de nem mostanság volt. Meglepte, hogy eltűnt, mert általában azért, ha nem is találkozik sűrűn valakivel, a Nagyteremben meg szokta pillantani az arcát, de ott sem volt semmi, emlékei szerint. A hangjára viszont visszahozta magát a jelenbe, nem keresgélt tovább a „képek” között, és felvéve a fonalat, nagyokat bólintott, komoly arccal.
- Pontosan. Rettentő finom volt és így végezte. – gondterhes sóhajjal pillantott a piszkos falatokra, amelyeket ő már nem fog megenni, de a hangyák bizonyára örülnek a nagy kapásnak. Vagy majd valami vadállat, aki épp erre jár. Csak nem most kellene. A köszönésre tekintett fel rá, majd összébb pakolva holmijait, arrébb húzódott, hogy a fiú elférhessen a tuskón, ha akar, hiszen nem ez nagy darab ő, nem foglal sok helyet. Persze, csak ha él ezzel. A kérdésre viszont, elsőnek az erdő felé pillantott, amelyre eddig csökkent figyelmet szentelt, de most újfent fülelt. Már nem hallja azt, mit egyedül töltött perceiben.
- Hallottam valamit, mintha ott.. – nyújtotta ki kezét az irányba, pontosítva válaszát - ..mozgolódott volna valami. De hivatalosan ilyen szép növényeket keresek, hogy ne legyen lenullázva a házidoga. – azzal keze helyett már a könyvet emelte fel, melyben a vadászott növények képei sorakoztak, és, amelyeket most már ráér kutatni. Le is tette a könyvek, becsukva az ölébe, és nyújtózott egy aprót.
- Rég láttak amúgy. Merre kószáltál? – érdeklődött holléte felöl, hiszen nem ismeretlen emberrel áll szemben, ezért is cserfesebb, mint egy bokor, vagy egy kuka. Így már könnyebb érvényesülnie.

    Egy röpke, apró mozdulattal törölte megy gyors kezeit, melyre a morzsán kívül a rönk maradványai is kerültek, majd ölébe fektette azokat. Még mindig érezte kissé, hogy szíve kalimpál, de már egészen menetelt a nyugalmas felé. Most így belegondolva egészen kedvelt szokás ez, hogy így viccelik meg őt, mivel akaratán kívül ijedősebb kissé. Szerencsére nem veszi nagyon a lelkére sem, sőt, nem szokott hisztériázni komolyan sem, általában csak tréfálkozás szintjén. A nyuszi lelke ellenére értékeli a viccet, a poént, néha megpróbálja ő maga is alkalmazni, de akiket így akarna ijesztgetni, azok nemigen azok a fajták, kik beveszik. Gyanítja, Bence sem olyan, aki csak úgy fel-felkiált, mikor valaki mögélopakodik. Pech.
De el is felejti már ezt, nem is igyekszik felhozni többé, hiszen nem az a fajta, aki hetekig ezen lovagol. A szendvics is a múlté, nem siratja tovább, hiszen lapul még egy a táskájában, hiszen gondolt arra, hogy hosszabb távot tesz meg, de jelenleg nem is éhes már. Persze az előbbi jelenet azért is mókás volt, ki nem hagyta volna, Bence is mulathatott legalább rajta. A csendesebb percekben viszont figyelt, illetve várt, hogy a másik is szóra nyissa ajkait, hisz nem akarta elárasztani egyből a gondolataival, szavaival. Biztos neki is van olyan dolga, amit megoszt vele csak úgy, de ha nem, akkor se baj. Nem veszi le a fejét, viszont tényleg nem akar egy idegesítő fecsegőláda lenni.
- Na nem mondoood? – vágott kissé meglepett arcot – persze direkt – amikor a fiú megjegyezte az erdő egyik tulajdonságát. Bár, ő nem mindig látta annak, sőt, általában csendes helynek ismerte, eltekintve a fák leveleinek susogását. Így viszont valamilyen szinten igaza van Bencének is, csak épp ő gondolt másra.
- Úgy értettem amúgy, hogy közel volt az erdő széléhez, és reménykedtem, hogy valami kedves őzgidához hasonló dugja ki a fejét, ha kidugja, nem pedig valami emberevő vadállat. – borzongott meg kissé, hisz hallott elég mendemondát erről-arról, no meg egyes diákok meséit, akik egy kaland után a gyengélkedőn kötöttek ki egy erdei kaland után. Persze, hogy ebből mi igaz, és mi nem, az már más tészta, de alapja mindegyiknek van. No meg, a házirend szerint nem is mehetnek be oda, tehát csak igaznak kell lennie. Ezen csak röpke ideig morfondírozott, arcára kissé ki is ült a komoly, elgondolkodó kifejezés, de hamar megrázta fejét, és az időközben melléült Bencére pislogott fel. Nemigen mondott semmi konkrétumot, hogy hol is volt, de nyilván okkal, és nem is kötelezheti arra, hogy elmondja neki. Nincsenek olyan mély viszonyban, és joga sincs arra, hogy kérdőre vonja a másikat. Így, inkább helyezkedik kicsit, fordul ültében a fiú felé, és megtámaszkodik a rönk szélén.
- Áhááá, értem én, értem. Biztos izgi lehetett. – mosolygott rá a másikra, hogy beéri ő ennyivel is, nem mutatja magát mindenre kíváncsi kisasszonynak, és pálcát sem ragad, hogy igazán kivallassa. Na még az kellene..
- Hmm.. is-is. Lementek a kötelező körök, tudod vizsga, évzáró, ilyenek. Volt valami buli is a faluban, de nem mentem el végül. Izgalmasabb dologról aligha tudok valamit mondani, bár fél füllel hallottam, hogy volt valami fura dolog, amikor is pár diák megkergült, és hihetetlenül rózsaszínben látta a világot. De csak ennyi, bár lehet eszembe jut még valami. – gondolkodott el, miközben a cukikórt emlegette fel, amit megúszott, bár hallott olyat is, hogy neki nem lenne gond, eléggé rózsaszín tud lenni amúgy is. Inkább gyorsan végigpörgette fejében, hogy nem-e hagyott ki valamit, majd miután tényleg a semmire jutott, felszusszan.
- Nem, több nem jut az eszembe, ne haragudj. – bámult fel bociszemekkel a másikra, hogy nem direkt csinálja.
- Na de na.. arról azért mesélhetsz, hogy hogy is vagy? – érdeklődött inkább egy egyszerűbb témában, amely kikerüli azt, amiről nem szeretne nyilatkozni.

    A rengeteget figyelte ismét, persze csak felé szegeződött, az ő mondandójára. Valahogy sejtette, sőt, annyira még ő is tisztában volt a dolgokkal, mik élhetnek itt, hiszen van LLG tankönyve is, és olvasta már elég sokat, nagyjából képet is kapott a dolgokról. De élőben persze sosem szemlélt ilyet, ahhoz ő kevés egyedül, más meg még nem találta meg azzal, hogy kalandozzanak az erdőben. No de majd egyszer biztos. A fiú szavaira viszont megrázta lágyan a fejét, és felpillantott rá.
- Neeem. Nem azt mondtam, hogy őzgida, hanem, hogy ahhoz hasonló. – pontosította a saját szavaival a fiú mondanivalóját, és remélte, hogy nem csak a gondolataiban élt az a szöveg, amelyet most mond. Előfordult már, hogy másra gondolt, mint amit sikerült kimondania, és elég fura magyarázkodni utána. De nem vészes esetekben.
- Úgy értettem, hogy olyan szelíd, senkinek nem ártó, legelésző valami. Abban reménykedtem. Vagy ebben az erdőben csak fenevadak élnek? – kérdezte kissé oldalra billentett fejjel, mert ha jó a sejtése, a fiú már túl van egy-két erdőtúrán, lehet neki sokkalta több tapasztalata van, mint neki, aki csak a papírlapokat forgatta. Aztán ki tudja, mi a valóság.
Arra a kijelentésre, miszerint tényleg izgalmas volt, már csak mosolygott, nem fűzte tovább, és a fiú sem nyílt meg hirtelen előtte. No de sebaj, ha izgalmas volt, az már jó. A többi dologra bólintgatott aprókat, ismét átfutva, nem-e hagyott ki valamit, valamiket, miközben egyik lábát óvatosan felhúzva, maga alá hajtotta.
- Túl rózsaszínben. Aki mesélte, neki sem tetszett annyira a dolog, de nem tudta, mi idézte elő. Lehet szerelmi bájital volt leves helyett egyeseknek. – kuncogott az ötleten, majd arcára vigyor ült ki.
- Pedig megnéztelek volna rózsaszín hippiként, ahogy a szeretet hirdeted. – próbált komoly arcot vágni, nem elnevetve a dolgokat, de nehezen ment neki. A nevetést sikeresen lenyelve, nem is tört ki belőle, de magában nagyon jól kacarászott, és biztos abban, hogy ezt a másik is tudja, vagy legalább sejti, hogy mit érez a gondolat iránt.
- Biztos lesz még buli, sőőőt. Azon majd kitombolhatod magad, és akkor majd te mesélsz nekem, milyen volt. – no igen, nemigen éli bele olyanba magát sosem, hogy elhívja valaki, mert nem sokaknak esett eddig rá a választása, de nem bánta. Volt pár ilyenen, egyedül, pár nélkül, szoba, vagy háztársa unszolására, de megvolt ezen rendezvények nélkül is. Nem sír, hogy nem hívja el senki. Elcsendesedve végül, a hogyléte felől érdeklődve hallgatta őt, hiszen ez a téma nem volt olyannyira tabu, mint az előző, amelybe csúnyán belenyúlt.
- Óóó! – csillantak fel a szemei a mondandója végén, de elsőre köhintett csak, hisz illene válaszolnia is. – Én is megvagyok, köszi. Ahogy mindig. Dee..  - váltott az előbbi lelkesedés témájára. - A Gyógynövénytan így már unalmas. Van is ötleted, hogy lenne izgalmas? Bármibe benne vagyok. – húzta ki magát, majd az erdő felé sandított. - Na jó, majdnem bármibe.. – korrigálta kissé magát, mert azért a nyuszi-én még mindig jelen van benne.

Ahogy sikerült körbeírnia, mire is gondolt, úgy jött rá, hogy lehet butaságot mondott. Nem tudja biztosra, valós-e, amit hisz, hiszen mégiscsak varázslatos erdőről van szó, ami ráadásul tiltott is, már amennyire tud erről. Nem gond neki, mert nem akar megbizonyosodni róla, hogy igaz-e, de ha kisétálna egy olyan szelíd állat, akkor igazat nyernének szavai. Addig pedig, jó az, amit eddig kiejtett a száján, nem erőlteti tovább a dolgokat, inkább csak csendben figyel a fák sűrűje felé. Persze, azért Bencére is ugyanúgy figyel, ahogy eddig, lelógó lábát kissé meglóbálva nézelődik, majd mikor ismét felcsendül a fiú hangja, visszapillant rá.
- Óóó, ennek felettébb örülök. Már nincs kedvem menekülni, teljesen nyugodt lettem. – húzta ki magát, arcán szintén mosollyal, hogy mennyire bátor úgy, hogy megvédik az esetleges vadállattámadás esetén. Persze, ettől nem tart, vagyis, nem hallott olyat, hogy erdőn kívül is történt ilyesmi, de mindig fel kell készülni mindenre. Vagyis, legalább figyelni a részletekre. Kényelmesebben elhelyezkedve bólogat nagyokat a veszély szó említésekor, hiszen egyetért vele. Neki sosem fordult meg a fejében, hogy ilyesmit használjon, nemhogy magán, de máson sem. Nem foglalkozott még fiúügyekkel, nem is nagyon akart, azt pedig végképp nem, hogy álszerelmet gerjesszen. Ha valaki szeretni akarja, meglesz a lehetősége, de túl távolinak gondolja még ezeket.
- Eléggé az, de valakinek meg csak az segít. – elmélkedett hangosan, hiszen sok reménytelen szerelem kapott így rövid, de biztos esélyt. Múlandó dolog, de népszerű, hiszen nem egy korabeli lányt látott sugdolózni, az emlegetett szert tartalmazó üvegcsével a kezében, az áldozatot kitárgyalva. Kezdi azt érezni, hogy lassan egyedül marad azzal a dolgával, hogy ilyesmit nem alkalmazna sosem. De ki tudja, ki vetemedik még ilyesmire. Bencéről sem tudja, kapott-e, adott-e már valakinek, hiszen nem faggatja szerelmi dolgokról, még arról sem kérdezte, hogy barátnője van-e. Nem azért nem teszi, mert nem érdekli, hanem azért, mivel ez olyan magánéleti dolog, amibe nincs beleszólása. Persze, ha a fiú mesélni akar neki, az más, szívesen meghallgatja, vagy ad tanácsot, ötletet. De addig nem bolygat ilyesmi. A bálos említés egy röpke pillanatra ki is ment a fejéből, hiszen annyira elmélkedett a löttyön, annak körülményein, hogy nem is gondolt erre ismét. Kissé meglepődve fogadta a dolgot, pislogott is párat hozzá, de végül – ugyan kis zavarral vegyítve -, mosoly jelent meg az arcán, hiszen ő minden apró, kedves gesztusnak örül, értékeli. Miért ne tenné?
- Jaaaj, köszönöm. Ez kedves tőled. – pillantott fel immáron arcára, ugyanúgy mosolyogva, majd gyors hozzáfűzte. - De ha épp másvalaki a kiszemelte, tudod hogy értem, nem haragszom meg, ha őt választod. Sőt!. – hozta fel gyors, hogy nem fog morcos lenni, ha lemondja, fel sem teszi a kérdést, egy kiszemelt miatt. Nem tartja magát olyan nagyon csinosnak, teljesen átlagosnak véli magát, aki szemlélődve mindenkit sokkal szebbnek, és gyönyörűbbnek lát. Nincs elszállva magától, nem úgy lett nevelve, holott persze, a szülők nem egyszer emlegették nekik, milyen szép a haja, mennyire csinos, és gyönyörű nekik. Badarság.
- Hééé! Azért ezt a… – kapta fel a könyvet, és lapozott párat, majd a fiú arca elé tartotta a könyvecskét. - Futkosó akármit meg nem eszem. Meg a mérgező izéket. Nem akarok elpatkolni még. – tette le a könyvet fejet csóválva, hiszen hiába él zöldségeken, azért ilyenre nem fog vetemedni.
- Nem is kötelező most azzal foglalkozni. Azt mondtam most ez unalmas, és hátha van más ötleted, ami nem kapcsolódik ide. – pontosított ismét, hátha így már lesz valami olyan, amit a fiú kigondolhat.
 

Jócskán eljárt már felettük az idő, noha nem azért, mintha öregebbek lettek volna, csak épp már egy ideje itt üldögéltek, és beszélgettek. Nem gond, hiszen Lillus sem siet, és ahogy elnézi, Bence sem épp az óráját figyelgeti, mikor jön el az ideje annak, hogy elléphessen. Az erődből, melyet olyannyira figyeltek, nem lépett elő semmi, csak pár madár szállt ki a lombok sűrűje közül, de sem egy veszélyes, vagy ártatlan lény nem tört ki a törzsek közül. Nem is gond, hisz így nem volt ijedelem, se semmi, békésen maradhattak ott, ahova ültek. A növények, amelyeket olyannyira megvizsgálni akart, már el is felejtődtek, és csak akkor fognak felbukkanni, ha épp ismét a füzetkébe néz, de most nem volt rá ingere. El is tette a nagy ücsörgés közepette azt, a táska mélyére, ezzel a problémát, amely az egész találka előtt foglalkoztatta, egy időre meg is oldódott. Szerencsére van még ideje dolgozni vele, és a tatár sem hajtja semerre, így nem kell a körmeit tövig rágnia, hogy mi lesz most így vele, hogy nem dolgozott vele estig.
A bambulásból, mellyel az erdőt tisztelte meg, felkapta a fejét, mikor Bence ismét megszólalt, és bólintgatott. Igazat mondott, ő sem mondhatta volna szebben, bár ő nagyon ritkán hangoztat bármi rosszat, inkább magában tartja, hisz túl jóindulatú az ilyesmihez, amit egy ideig, de lehet, hogy egy életen keresztül nem tud, és nem is akar egyelőre lemosni magáról. Akinek nem tetszik, annak nem kötelező ismerkedni vele, ezzel így volt mindig is.
- Mert az is. – adott szavakat gondolatainak röviden, de nem ment bele jobban a dologba, hiszen semmi ilyen tapasztalata nem volt. Megtanulta, hogy nem neki kell futnia a fiúk után, hanem, majd ha eljön az ideje, akkor majd azoknak őutána. No meg, a családja is igencsak pislogna, ha szaladgálna egy kiszemelt után, mint valami pincsikutya. Nem, nem fogja. Majd megtalálja a szerelem, ha úgy adódik, és ezzel többet nem is foglalkozik, nem is szokott, egyelőre nagyon jól megvan úgy, ahogy most, barátokkal körülvéve. Nem is kell ennél több neki.
- Óóó, értem. Jójó na, nem látok a fejedbe, no meg, nemigen szoktalak arról kérdezgetni, mit csinálsz olyankor. – pillázgat rá, főleg a kacsintásra, amelytől kissé zavarba jön, de ezt még igencsak leplezni tudja. Nem néz ő úgy rá, ahogy azt nem lenne szabad, a mostani baráti kapcsolat neki tökéletesen megfelel, kellemes, és, ahhoz képest, hogy Bence fiú, igencsak jól megvan. Nem kell, és nem is akarja ezt ilyesmivel elrontani, mert akkor csak neki lesz kényelmetlen. Az újabb szavaira figyel inkább, és az erdős kalandra kissé megborzong, de hát, a fiú most nem arra invitálja. Kicsit örül is a másfajta programnak, hiszen nem épp a legalkalmasabb arra, hogy az erdőben bóklásszon, így, a felvetülő alternatív dologra már rá is bólint, nem is tiltakozik.
- Tökéletesen megfelel a konyha, menjünk. – azzal mosolyogva elfogadja a kinyújtott kezet, belekapaszkodva áll fel, és leporolja nadrágját, és a táska is a vállára kerül.
- Mehetünk. Nem akarom, hogy éhezz itt nekem. – nevetett kissé, és megindult a kastély felé, lassú léptekkel, hogy ne hagyja le a másikat. No persze, amilyen kicsi lábai vannak, és kicsi léptei, ez igencsak nehéz művelet lenne.