Minden, ami nem Budapest és környéke. Olyan nagyvárosok, mint Pécs, Miskolc, Debrecen, Székesfehérvár, Szombathely, Nyíregyháza, Eger és sok másik, valamint falvak és határon belüli helyek és a Balaton, valamint azt körülvevő helységek.

Ahogy az idő kivirult, úgy vettem én is sokkal könnyebben az elém gördülő akadályokat, akár a rezervátumban, akár az egyetemen. A kezdeti nehézségek ellenére, végül Korival sikerült ugye megoldanom az órarendet, és onnantól kezdve minden sokkal egyszerűbb volt. A rezervátumban bár nem ment zökkenőmentesen, hogy megértsék mennyi teendőm is van nekem valójában Magyarországon, végül sikerült dűlőre jutnom az igazgatóval. És amennyire azt hittem, hogy az egyetemmel lesz a legnagyobb gondom, pontosan annyira lepett meg. Mert ma is itt vagyok, kávéval a kezemben szelem az épület folyosóit, hogy végre az előadóba érjek. Az ajtót belököm, a hallgatók, amint meglátnak, elhallgatnak. Mosolyogva pakolom le a cuccomat az asztalra, majd feléjük fordulok.
- Üdvözlöm Önöket! Az előző előadáson... - nincs teketória, az anyaggal haladni kell, így a kicsiny ismétlések után rögvest belevágunk a feketelevesbe. Különös érzés, ahogy majdnem 100 hallgató hallgatja, amit mondok, jegyzetelnek és ténylegesen rám figyelnek. A beadandókon és a zh-kon, amiket sajnos kénytelen vagyok velük megíratni, általában jól teljesítenek, és ha ők ezt elfelejtik akár pár perc múlva is, én nem, mert ez valahogy nekem is elismerés. Ahogy az is, hogy mióta Jason felhívta a figyelmemet az aznap hordott ruhámra, elmentem előadást tartani, és észrevettem a hallgatók között párat, aki nem feltétlenül diszkréten csorgatta a nyálát, nos... még mindig tart. Merthogy azóta, plusz mióta tombol a nyár ezerrel, kicsit lengébben öltözködöm, mint télen, így akaratlan veszem észre magamon a pillantásokat. Ez is egyfajta elismerés, nem? Végül is... mindegy.

Két óra tömény anatómia után, a kihűlt kávémat hajítom a kukába. Egy ideje már végeztem, de rendbe kellett raknom pár dolgot az asztalomon, így később távozom az egyetemről, mint az megszokott lenne. Intek pár hallgatómnak, majd mintha mi sem lenne természetesebb veszem fel kedvenc alakomat. És már bátran mondom, hogy kedvenc, mert nem felejtem el megbűvölni előtte a ruhát, és teljesen hozzászoktam. Sokkal egyszerűbben közlekedek, és bár az országban nem megszokott egy hatalmas fekete kígyó, de eddig bejött, hogy óvatosan, körültekintően közlekedem, így nem bukok le, mégis könnyűszerrel eljutok mindenhova. Most sincs ez másképp, a helyszín közelébe érve lándzsás nyelvemet nyújtom ki, koromfekete szemeim járnak ide-oda, és amikor a terep tisztának tűnik, továbbcsúszok, majd felveszem emberi alakomat és sétálok tovább kényelmes tempóban. Hajamat dobom hátra vállam felett, halvány mosollyal ajkaimon lépkedek egy félreesőbb helyre és gyújtok rá. Szükségem lenne egy kávéra. Egy karamellás latte nagyon jól esne...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=811904#post811904][b]Ophelia Carolina Brown - 2020.06.19. 17:55[/b][/url]

Ahogy az idő kivirult, úgy vettem én is sokkal könnyebben az elém gördülő akadályokat, akár a rezervátumban, akár az egyetemen. A kezdeti nehézségek ellenére, végül Korival sikerült ugye megoldanom az órarendet, és onnantól kezdve minden sokkal egyszerűbb volt. A rezervátumban bár nem ment zökkenőmentesen, hogy megértsék mennyi teendőm is van nekem valójában Magyarországon, végül sikerült dűlőre jutnom az igazgatóval. És amennyire azt hittem, hogy az egyetemmel lesz a legnagyobb gondom, pontosan annyira lepett meg. Mert ma is itt vagyok, kávéval a kezemben szelem az épület folyosóit, hogy végre az előadóba érjek. Az ajtót belököm, a hallgatók, amint meglátnak, elhallgatnak. Mosolyogva pakolom le a cuccomat az asztalra, majd feléjük fordulok.
- Üdvözlöm Önöket! Az előző előadáson... - nincs teketória, az anyaggal haladni kell, így a kicsiny ismétlések után rögvest belevágunk a feketelevesbe. Különös érzés, ahogy majdnem 100 hallgató hallgatja, amit mondok, jegyzetelnek és ténylegesen rám figyelnek. A beadandókon és a zh-kon, amiket sajnos kénytelen vagyok velük megíratni, általában jól teljesítenek, és ha ők ezt elfelejtik akár pár perc múlva is, én nem, mert ez valahogy nekem is elismerés. Ahogy az is, hogy mióta Jason felhívta a figyelmemet az aznap hordott ruhámra, elmentem előadást tartani, és észrevettem a hallgatók között párat, aki nem feltétlenül diszkréten csorgatta a nyálát, nos... még mindig tart. Merthogy azóta, plusz mióta tombol a nyár ezerrel, kicsit lengébben öltözködöm, mint télen, így akaratlan veszem észre magamon a pillantásokat. Ez is egyfajta elismerés, nem? Végül is... mindegy.

Két óra tömény anatómia után, a kihűlt kávémat hajítom a kukába. Egy ideje már végeztem, de rendbe kellett raknom pár dolgot az asztalomon, így később távozom az egyetemről, mint az megszokott lenne. Intek pár hallgatómnak, majd mintha mi sem lenne természetesebb veszem fel kedvenc alakomat. És már bátran mondom, hogy kedvenc, mert nem felejtem el megbűvölni előtte a ruhát, és teljesen hozzászoktam. Sokkal egyszerűbben közlekedek, és bár az országban nem megszokott egy hatalmas fekete kígyó, de eddig bejött, hogy óvatosan, körültekintően közlekedem, így nem bukok le, mégis könnyűszerrel eljutok mindenhova. Most sincs ez másképp, a helyszín közelébe érve lándzsás nyelvemet nyújtom ki, koromfekete szemeim járnak ide-oda, és amikor a terep tisztának tűnik, továbbcsúszok, majd felveszem emberi alakomat és sétálok tovább kényelmes tempóban. Hajamat dobom hátra vállam felett, halvány mosollyal ajkaimon lépkedek egy félreesőbb helyre és gyújtok rá. Szükségem lenne egy kávéra. Egy karamellás latte nagyon jól esne...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=811921#post811921][b]Machay Ilián Konstantin - 2020.06.19. 21:28[/b][/url]

Az utóbbi időben rájött, hogy mennyivel viccesebb, ha meglep embereket a semmiből, így hát ezúttal Sonját pécézte ki magának - ismét. Valami piszlicsáré ügyet kell elintéznie az AMS-en, ahová egyébként Ábel is jár, már amikor méltóztatik megjelenni az órákon. Így hát egy eldugottabb helyen ácsorogva várakozik, mikor megpillant valami úszó feketeséget. Mivel ilyesmi csak úgy nem történik meg, a hetedik érzékére hallgatva megállapítja, hogy ez bizony animágus lesz. Továbbra is meglapulva és elbújva várja a végkifejletet, amikor is a kígyó, meggyőződvén, hogy senki sem látja, egyszer csak... Ophelia-vá alakul? Mi a ménkő? A férfi ajka persze azonnal kaján mosolyra húzódik, s míg a nő cigarettájával van elfoglalva, addig hangtalanul közelebb oson.
- Nicsak, kit látnak szemeim? - zsebre dugott kézzel, kedélyesen lépdel közelebb, hogy aztán túlságosan is Brown intim szférájába tolakodva karolja át derekát. Az a helyzet, hogy nem így tervezte a meglepetést, de minden bizonnyal a szőke odavan a találkozásért. Sajnálatos módon kettejük kapcsolata még nem teljesedhetett be, de ismerjük a mondást, ami késik, nem múlik. Ilián is teljes szívéből vallja ezt.
- Ugye hiányoztam? - tenyérbemászó mosollyal arcán pillant le a nőre, akit természetesen nem hajlandó elengedni. Tulajdonképpen nem is érti, hogy lehetséges, hogy ennyi ideig ellen tudott állni egy olyan Adonisznak, mint a Machay. Valljuk be, nem kis önuralomról tesz tanúbizonyságot, de hátha ez a madárcsicsergős nap, Ilián fűszeres, férfias parfüm illata és nem mellesleg közelsége majd megteszi a hatását.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=812001#post812001][b]Ophelia Carolina Brown - 2020.06.21. 12:43[/b][/url]

Szóval verőfényes napsütés, madárcsicsergés, jobbnál jobb egyetemi előadások, vidám percek a tanáriban, és minden, ami boldogságot csempészhet egy ember életébe. Már éppen azon gondolkodom, hogy tényleg minden kétségemet félredobva keresem meg Korit, hogy azonnal menjünk vásárolni, majd igyunk meg egy kávét, amikor az ismerős hang csattan bele a dobhártyámba, és mire észbe kaphatnék, vagy legalább meggyújthatnám azt a fránya cigarettát, keze már a derekamra kulcsolódik, aminek hatására az én arcomra is egy olyan kedves kis mosoly kerül fel, ami mostanában nagyon ritkán. Ujjaim közé csippentem a még meggyújtatlan szálat, kékjeimet emelem fel Iliánra, hogy szemébe nézve tudjak válaszolni a kérdésre.
- Nagyon - aprót bólintok, le nem véve róla pillantásomat. Na, nem azért, mert attól félek, hogyha megteszem, akkor oda az egésznek a varázsa, és a híres Machay eltűnik a szemem elől, majd soha többet nem látom, hanem mert egyszerűen minden mozdulata és szava gyanús a férfinak. - Komolyan kezdtem unatkozni nélküled Ilián, már az is eszembe jutott, hogy egy véletlen találkozás helyett, felkereslek én - kezemet csúsztatom derekamat tartó karjára, mosolyom lesz ezzel együtt szélesebb, és az előttem állónak egyetlen oka sincs arra, hogy kételkedjen a szavaimban. Másik kezem helyezem vállára, valami furcsa deja vu érzés kerít hatalmába, mintha újra február lenne és a liciten állnék. Nagyobb levegőt veszek, de nem lépek arrébb, sőt, ha lehetséges, még jobban belesimulok az engem tartó kézbe.
- Azért elvárom, hogy minimum ennyire hiányoztam neked én is - mellkasára csúszik kezem, ott állok neki dobolni tökéletesen manikűrözött kezemmel, folyamatosan arcát fürkészve, és igyekezvén elkapni a kékeket, plusz nem törődve azzal, hogy más az illata, mint amikor legutóbb volt ennyire közel hozzám.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=812152#post812152][b]Machay Ilián Konstantin - 2020.06.23. 10:38[/b][/url]

Egy perc habozási időt sem hagy, mielőtt magához húzná és szemtelenül incselkedne vele. Van valami, ami vonzza a szőkében: talán a vadászat, a szépsége, az esze vagy az attitűdje... De még nem döntötte meg és lássuk be, ennek nem csupán az az oka, hogy zseniálisan ellenáll. A Valentin napi fesztiválon és liciten könnyen megcsókolhatta volna, elcsábíthatta volna és már egy lenne a listáján.
- Ezt a választ akartam hallani - elégedetten bólint és mosolyogva várja a további magyarázatot, melyet meg is kap. Tény és való, hogy nélküle unalmas az élet, de mit mondhatna? Belőle csupán egy van és nem lehet ott mindig, mindenütt, néha be kell érniük a fantáziájukkal. Úgy értem azzal, hogy elképzelik, a férfi a közelükben tartózkodik és elbűvöli őket varázslatos személyiségével. Meg persze szerénységével. - Mégsem tetted meg, ezzel pedig összetörted a szívemet - színészi játéka megkérdőjelezhetetlen: lebiggyeszti kissé ajkainak szélét és kisfiúsan szomorú kiskutya szemeket mereszt a nőre. Ne reménykedjünk, sokan megkérdőjelezik, hogy van szíve, azt meg pláne, hogy van lelke, de azoknak, akik továbbra is fogadásokat kötnek, elárulom: akad. A biológia gondoskodott róla.
Élvezi, hogy engedelmesen a karjába csúszik a vékony test, s magabiztosan húzza ő is közelebb. Eddig csak olyan tessék-lássék módon ölelte, de ez már kezd valami lenni, nem hagy túl sok helyet maguk között. A mellkasára simuló kéz, a karjába kapaszkodó ujjak, mind eszébe juttatják azt a napot, melyre Ophelia is gondol. Noha nem legilimentor, szemében egyértelműen csillan az emlék. - Nem is kérdés. De ha gondolod, bebizonyítom - lassan hajol közelebb, a történelem megismétli önmagát. Ismét ott van ajka a nőétől csupán pár milliméterre, ezúttal azonban nincs élő ember a földön, aki megállíthatná, hacsak Brown nem teszi. Végre megízleli a gyönyörű, telt ajkakat, miközben kezei szorosan fogják a formás alakot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=812206#post812206][b]Ophelia Carolina Brown - 2020.06.24. 08:30[/b][/url]

Halk, és talán kissé hitetlen kacajt engedek meg magamnak. Nem szeretnék ebben hinni, sőt, legszívesebben addig tagadnám magamban, míg végül odalyukadok ki, hogy el is hiszem a tagadást, de ha ez a sors tényleg, akkor világgá szaladok. Mármint rendben, egy nő, egy igazi nő, minden egoizmus nélkül tisztában van az adottságival, így én is, azonban az ilyesfajta férfiakkal, majd a helyzettel, amit teremt az a bizonyos, nem mindig lehet mit kezdeni, hiszen mi mást is szeretne? Hihetném az ellenkezőjét, ezt is tagadhatnám magamban végtelen időkig, míg elhiszem egyszer csak, de valószínűnek tartom, nem áll rendelkezésemre annyi idő, hogy valóban megtörténjen. Szemeimet forgatom meg csupán, mert nyilvánvaló, hogy nem tettem meg, a szíve összetörése meg aligha ezen megmozdulásomon múlt, így hiába a kiskutya tekintet és kedvesen lebiggyesztett ajkak. A naivitás áll tőlem a legmesszebb.
És mégis karjaiba simulok. Agyam folyamatosan küldi a vészjelzéseket, nem kellene egyetlen szavát, cselekedetét sem elhinnem, de fogjuk a vélaságára, hogy mégis - enyhe túlzással - iszom a szavait, és úgy mozdulok, ahogy azt ő szeretné. A helyzet még viccesebbé válik, ahogy a Valentin-napi őrület kúszik be emlékeim közé, már éppen incselkedve közölném vele, hogy akkor is éppen magával, és a rálicitáló nőkkel volt elfoglalva - milyen meglepő -, de ehelyett befogom a szám és várok.
Mellkasára simuló kezem feszül meg, igyekszem eltolni magamtól, nem akarom elhinni, ami éppen történik, ám végül, bármennyire is kellemetlen legyen ez; ő nyer. Megfeszült ujjaim markolnak rá felsőjére, viszonzom a csókot, eddig karján pihenő kezem csúszik feljebb vállára, majd tarkójára, kissé megemelkedve kerülök hozzá közelebb. Akkor tényleg itt a vége.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=816081#post816081][b]Machay Ilián Konstantin - 2020.08.24. 10:07[/b][/url]

Nehéz lenne megmondani, mennyire józan döntés valójában ez a csók. Nyilvánvalóan nem részeg, ehhez kétség sem fér, azonban nem csak az alkohol okozhat olyan elmeállapotot, mely végül meggondolatlan döntéseket eredményez. Persze fel kell tennünk a kérdést: tényleg olyan váratlan és hirtelen ez, vagy mélyen legbelül mindketten tudták, hogy eljön ez a nap, s most, hogy megtörténik, igazából csak beteljesedik a sors?
Ilyen kérdésekre ő sohasem kereste a választ, tette, amit jónak látott és élvezte a kialakult szituációkat is. Mint most, Ophelia-val. Túlságosan csapodár, túlságosan megbízhatatlan, viszont emellett elmondhatatlanul vonzó. Bár a bájital miatt külseje negyven feletti életkorra enged következtetni, a benne lakozó harmincas pasi nem tud eleget élni. Semmi sem elég. Most is, ahogy lágyan indul csókjuk, az ingébe markoló ujjak hatására nyelve finoman kopogtat, hogy aztán határozottan törjön utat magának. Eközben a kellemes citrus illat megtölti orrát, forrón izzó tenyere pedig nyomatékosításképp rászorít a csípőre. Ha valaki látná őket, bizonyára zavarba jönne, de ez a veszély egyelőre nem áll fenn.
Bár tudná ezt folytatni napestig, egyszer csak elhúzódik és kaján mosollyal néz le a szőkére. Nem szemtelenebb a szokásosnál, épp csak annyira bosszantó, hogy az ember lánya ne hagyja szó nélkül. - Tudtam én, hogy odavagy értem, nem is volt kérdés - ez a fajta magabiztosság az, ami egyszerre teszi vonzóvá és ütni valóvá. Ha a nő szabadulni is akarna, nem ereszti oly könnyen, szorosan fogja és kész elfogadni sanyarú sorsát, legyen az bármi is.