Az erdő mélye felé közelítve bukkanunk egy hatalmas, fölénk magasodó öreg és korhadt fára, amelynek elsőre csak vastag törzse tárul elénk, meg egy felfelé induló lépcsőszerűség. Felpillantva egy kissé lepukkant faházikót látunk, ami szinte hívogat minket, hogy fedezzük fel.
A lelakott külső ellenére, belül igen is használatban lévőnek tűnik, valószínűleg sok diák járkál ide, más-más okokból. Mikor felmegyünk a lépcsőn és belépünk a házikóba, babzsákfoteleket látunk, egy két itt felejtett hálózsákot, véséseket a faház falában, mint „ELŐRE UNIKORNISOK!” vagy „Szeretlek Anna!”. Igazán alkalmas egy jó kis beszélgetésre, de a magányra is.

Emma McNeilly munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=256447#post256447][b]Szombat Anna - 2014.03.20. 22:43[/b][/url]

 Végre kitavaszodott! Erre várt... a legutóbbi tavasz óta. Végre nem kellett azokba a hatalmas bundákba járnia és azt a borzalmas sálat is otthon hagyhatta. Elég volt egy egyszerű dzsekit magára kapnia egy kicsit vastagabb felsővel és már érezhette is kint a napsütést.
 Igen, a napsütés. Ez hiányzott neki a leginkább. Na meg a szabadidő, ami végre valahára elérkezett. Vége a vizsgáknak - bár az eredményekért még izgulhat egy kicsit - és bizony itt van az a szünet, amit sok gyerek úgy vár. Anna is nagyon szívesen hazamenne, meg nyaralna, meg játszana a tesókkal... de neki marad az iskola annak minden izgalmával és felfedezni valójával. Szóval fogta magát, meg azt a nagy kíváncsiságát, felkapott egy kopott táskát, elkészített egy szendvicset és nekiállt a túrának.
 Tervei szerint ilyen szép időben az erdőben a legszebb, és mivel Pesten keveset látni belőlük, ezért Annának egyszerűen muszáj megnéznie kicsit közelebbről. Jó lenne valaki, aki társául szegődik, de nem akart senkit ezzel zavarni. Talán beszerez egy állatot vagy valami. Ilyenkor hiányzott neki Sef társasága, na de hát ő ott maradt a Mangrowe erdőben. Istenem, de szép is volt az!
 De inkább térjünk vissza a jelenbe. Szóval Anna ment és mendegélt, amikor elérte az erdőt és azokat a borzalmasan nagy fákat azokkal a vastag törzsekkel. Olyanok voltak, mint valami óriási őrzők, akik védelmezik a természetet. Legszívesebben odabújt volna az egyikhez, és átölelte volna. Bár nem volt a környéken senki, egy kicsit azért kellemetlenül érezte volna magát ez miatt, így inkább hanyagolta az ötletet - de meg nem állhatta, hogy ne bámulja meg alulról is őket.
 Akkor tűnt fel neki igazából a faházikó az egyik távolabbi fára erősítve. Egy igazi fahát! Annyiszor álmodott már arról, hogy egyszer elszökik az erdőbe, és egy faházban fog élni, és Robin Hood nyomába lép. Nyilakat fog gyártani és vadászni fog, aztán mások is csatlakoznak hozzá, mert egyedül azért mégsem olyan jó.
 Szélesen elvigyorodott, amint elkezdett felmászni a faházba. Biztosan van egy csomó régi dolog ott az előző lakóktól. Egy újabb kaland. Már érdemes volt eljönnie a kastélyból.
 Azonban fent a házikó nem volt olyan üres és elhagyatott, mint képzelte. Még maga a helyiség sem tűnt kopottnak. Biztos magánlaksértést követ most el. Legszívesebben már el is tűnt volna, mielőtt a fiú észreveszi, de akkora zajt csapott mászás közben (na meg persze az sem lehetett halk, ahogy nekiment a sarokban álló vödröknek), hogy nincs ember, aki ne hallaná meg.
 - Nagyon sajnálom, nem akartalak zavarni, én csak azt hittem... szóval, hogy lakatatlan... és kíváncsi voltam, meg minden. Biztosan jó lehet itt lakni, az erdőben... de akkor... inkább megyek... - kezdett el makogni meg mekegni zavarában. Annyira azért tisztában van az etikettel, hogy nem állítunk csak úgy be más lakására.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=256827#post256827][b]Szombat Anna - 2014.03.21. 22:19[/b][/url]

 Egy pillanatra meglepődött, amikor csak úgy odajött hozzá az idegen és arrébb húzta... honnan is? Hoppá, nagy zavarában észre sem vette, hogy pontosan a feljáró felé hátrált. Kész szerencse, hogy nem sétált bele a lyukba. Vagyis inkább szerencse, hogy a fiú nem nézte csak úgy az ügyetlenkedését. Pedig megígérte magának, hogy végre nem fog elrontani semmit.
 - Köszönöm - sütötte le a szemét még zavartabban, majd mikor közölte, hogy igazából ő is ugyanolyan diák, mint Anna, kicsit megnyugodott. Hát persze, hogy diák, ilyen fiatalon biztosan nem engedné senki, hogy egyedül, egy fa tetején éljen. Bár a szarvasos, kötött pulcsiban kicsit hasonlított egy favágóra. Vagy a favágó fiára. Attól függ, mennyire érett és önálló. De ez már egy másik történet, kanyarodjunk vissza a jelenhez.
 - Szombat Anna - mutatkozott be ő is, bár nem tudta visszafojtani kitörő nevetését. (Azért dicséretére váljon, hogy erőteljesen próbálkozott, és nem lett olyan harsány, mint ahogy indult.) A Toll becenév és az erdei faházban élő fiú története újabb fordulatot vett, és úgy érezte, talán egy íróval áll szemben. De szóvá azért nem tette, hisz az már tényleg nem lenne illedelmes.
 - Nem szeretem a beceneveket, főleg, hogyha az Annát próbálják, úgyhogy se a Pannira se az Ancsára nem hallgatok - szögezte le azonnal, és magában már biztos is volt, hogy Tollandnak fogja továbbra is hívni a most már kevésbé idegent.
 - Levitás! Vannak ott ismerőseim, nem is egy! Bizony ám, népszerű vagyok... vagyis szeretnék lenni... vagyis... inkább hagyjuk. Szóval Eridonos másodéves vagyok, és remélhetőleg tovább is lépek, nem ragadok le a kettes számnál. - Bizony, Anna kicsit félt, hogy talán egy-két tantárgyból nem sikerült olyan jól az a vizsga, mint kellett volna, így most már csak az imák és könyörgések segítenek. Bár megfordult a fejében, hogy beszökik az egyik tanár irodájába, kikeresi a dolgozatot és kijavítja, de még nem szedte össze a bátorságát. Meg amúgy, lehet, hogy igazából mindent tudott és akkor csak rontana a helyzeten.
 - Ismered Dórát? Lipovszky Dórát? Vagy Dolánszky Alexet? - sorolt még volna fel neveket, akiket ismer, de nem beszélt még több kékkel. Pedig aranyosnak tűntek... így messziről mindenképp.
 - Remélem nem kell elmennem a szünetre. Én bízom abban, hogy kidumálhatom magam és maradhatok. Sokkal szebb és jobb ez a környék, mint ahol egyébként lennék - nem nagyon szeretett erről beszélni, így ennyivel szerette is volna lezárni ebben a témában az ő részét. - Na és te? Hazamész a szülőkhöz?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=257182#post257182][b]Szombat Anna - 2014.03.23. 00:11[/b][/url]

 Nahát, milyen kicsi a világ! Hányan is vannak a levitások? Talán félszázan... közülük is csak kettőt ismer, és erre kiderül, hogy a kettő közül az egyik pont Tolland szobatársa! Hát mi ez kérem szépen, ha nem egy jel? Hogy mire, azt viszont ég ő sem tudta.
 - Azeroth? A szobát hívják Azerothnak? Elneveztétek a helyet, ahol laktok? - Ez legalább olyan furcsa volt a számára, mint a neve. Számára a lakóhelye mindig csak szoba volt. Vagy maximum az otthon. De mivel ezek mindig változtak, soha nem is adott semmi nevet neki. Az már azt jelentené, hogy kötődik a helyhez, ő pedig nem kötődött sehova. Vagyis eddig nem kötődött sehova. A hangsúly pedig az "eddig" szón van. A Bagolykő kicsit megváltoztatta a dolgokat.
 Tolland csak mesélt és mesélt, Anna néha belekérdezett a dolgokba, ő meg csak válaszolt. Na nem csak az udvariasság miatt. Tényleg érdekelte, hogyan boldogulnak ők egy hatalmas kerekesszékkel a szobában... bocsánat, Azerothban. (Mintha a Gyűrűk ura egyik helye lenne, valahol Arnor környékén.) Bár biztosan nagyobb helyet kaptak, mint ami nekik jutott. Már a második éve végén jár az iskolában, de ő még mindig a gólyalakban lakik. Egyedül egyetlen ágyat mondhat a magáénak, bár olykor a manók rendrakása eléggé felforgatja a helyet. A tökéletesen átlátható káosz után a zavaró rendben sosem talált meg semmit. Lehet, hogy le kéne szólnia nekik, hogy ne takarítsanak az ő ágyánál, majd Anna megcsinál mindent.
 Mikor Tolland befejezte a mondandóját, Annán volt a sor, hogy reagáljon és meséljen egy kicsit a gólyalakról. Bár korántsem volt olyan sok mondanivalója. Mesélt egy-két emlékezetesebb párnacsatáról (amikor majdnem kitörték az ablakot, de szerencsére a hosszú repedést egy ötödéves a pálcájával helyrehozta, mielőtt bárki megtudhatta volna), mesélt arról az ámokfutásról, mikor valaki bebújt más ágyába, mert azt hitte az övé és így tovább. Igaz, ami igaz, volt egy-két érdekes története, de ezek az Eridon tornyában mindennaposak voltak... kis túlzással.
 - Nem akarsz visszamenni? Várjunk csak, kitagadtak, mert varázslónak születtél és használod a képességeidet? Akkor nem is használhatnál otthon varázslatot? Ez mekkora hülyeség! Egy szülő nem tehet ilyet! - Na jó, valljuk be, egy kicsit felháborodott azon, amit hallott. Az ő fejében az a "szülő", aki nem adja le a gyerekét és elvállalja a szerepet, csak jó lehetett, aki gondoskodik róla és a jövőjéről. Olyan ember, aki szeret.
 Mikor rádöbbent arra, hogy hangosan is kimondta a gondolatát, ijedten kapta a szája elé a kezét.
 - Bocsánat, nem úgy gondoltam. Biztosan nagyon aranyosak és kedvesek.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=265733#post265733][b]Szombat Anna - 2014.04.03. 19:45[/b][/url]

 Anna sosem volt az a nyugodt típus, és bizony a lobbanékonysága már sokszor bajba sodorta. Nem tehet róla, ha valami felkavarja, akkor ki kell mondania, amit gondol. Ez ellen nem igazán tud tenni, hacsak nem tapasszal a száján sétálgat a kastélyban. Vagy cipzárt varázsol oda, hátha akkor előbb gondolkodik és csak aztán beszél. De mivel egyik megoldás sem volt elég kényelmes, maradt az, hogy mások eltűrjék vagy inkább elnézzék kifakadásait.
 - Saját lakás és munka? Negyedikesként? Nem korai ez egy kicsit? - Nem, igazából nem volt. A kérdése ellenére teljesen megértette a fiút, hisz neki is minden vágya az volt, hogy végre elszabadulhasson az intézetből és a saját maga ura lehessen. Erre azonban nem volt lehetősége, míg be nem tölti a tizennyolcat, úgyhogy türelmesen kell várnia. Éppen ezért, némiképp csodálattal hallgatta Tolland terveit. Milyen jó is lehet a saját magad urának lenni!
 Ám amikor a fiú feltette a kérdést az ő szüleivel kapcsolatban, az arca komor lett. Nem mintha nem beszélne róla szívesen... de nem beszélne róla szívesen. Sokszor ilyenkor egyszerűen kitalált valamit: orvosok, akiknek sajnos nagyon kevés idejük van a lányukra, de nagyon szeretik és mindent megadnak neki. Amióta idekerült, egy kicsit változott a ténykép: nagyon fontos varázslók, akik a Minisztériumban dolgoznak és sokat járnak külföldre, ahonnan mindig küldenek neki egy kevés ajándékot. Egyik rosszabb hazugság volt a másiknál. Csak rá kellett nézni, a kopott, kinyúlt ruháira, a szegényes könyveire és füzeteire. Akinek volt egy kevés esze, vagy jó megfigyelő volt, azonnal átláthatott a szitán, de általában ezek után nem nagyon kérdezősködtek. Ez a fiú viszont elmondott mindent az ő szüleiről. Nem is akármiket, és olyan őszinte volt vele, hogy ezt bizony valahogy viszonozni kell. Talán őszinteséggel.
 Lassan odasétált az ablakhoz és kinézett rajta, hogy egy kicsit húzza az időt. Aztán a feliratokat kezdte vizslatni, mintha valami nagyon érdekes véset lenne az egyik deszkán.
 - Apám az állam, az anyám a Budapesti Napfény Gyermekotthon - nem nézett Tollandra, és hangjában sem volt semmi keserűség. Egyszerű tényeket közölt, de nem szerette ilyenkor az emberek reakcióit. "Jaj szegény, nem is ismeri a szüleit" arcok. - Muglik között nőttem fel, nagyon sok gyerekkel, úgyhogy ez a varázslatos dolog nagyon új volt nekem. De örülök, hogy legalább az iskolát itt végezhetem.