Dráááágasssszáááág

- Igen, ott van... - válaszolta Nath elhaló hangon, miközben a szemeiből szinte repkedtek kifelé a rajzfilm-szívecskék, mert ott volt vele drága hölgye, akit imádott, akit szeretett, akinek odaadta volna a fele királyságát... Ja izé, azt épp hogy neki kéne kapnia a leányzó édesapjától, de Nath nem volt nagyravágyó, így megelégedett Leonie kezével is. Szerencsére azért nem szó szerint vették ezt a kitételt, így nem kellett a kis vörösnek a jövőben kampókézzel mászkálnia, noha Nath még azt is roppant bájosnak értékelte volna, és teleragasztotta volna édes kis Disney-matricákkal. Csak hogy még szebb legyen, és Leonie-sabb.
- Fussuuuunk! - egyezett bele aztán, és meg is iramodott a lányka nyomában, azonban volt olyan édes kis gavallér, hogy lassította a lépteit, és hátulról csodálta... Hoppá, hát igen, arról megfeledkeztünk, hogy Nathanielt férfiból faragták, tehát éppen Leonie hátsó fertályát stírölte, de azt nagyon szerelmes tekintettel.
Aztán mikor már kigyönyörködte magát, és rájött, hogy a reumás csiga is gyorsabban szedi a haslábait nála, akkor begyorsított, és egy kicsivel a lány után ért a célvonalba, vagyis a fához, amit szerencsére nem szakított át a kemény kobakjával, mint azt a bizonyos célszalagot szokás.
- Persze, nyertél, te drága! - csillogtatta a szemeit bőszen a lányra, olyan imádattal az arcán, hogy azt már költeménybe illenék foglalni, de persze felesleges, hisz "Nem oly szép soha sem a rózsa, mint Nathaniel arcának pírja, ha csodálatos teremtést látva, a fejében szól az esküvői hárfa".
- Tudod mi lenne jó? - villant a feje fölött a képzeletbeli kis villanykörte. - Ha felmennénk, és lefeküdnénk a padlóra, de úgy ám, hogy láthassuk a lombokat, és csak néznénk, és néznénk, míg smaragd árnyaik közt át nem ragyog a nap, és azt se bánom, ha az csak jövő nyáron lesz, mert most már rozsdállik az erdő, és a nap is éppen Ausztráliában vakációzik, mert addig is veled leszek, és hidd el, még éhes sem leszek, pedig az nagy szó, mert táplál a szerelem! - vallott meglehetősen hosszan, miközben imádottja kezeit fogdosta, simogatta, egy lelkes kiskutya tekintetével meredve az arcára, de aztán hirtelen váltott, és akkor annyira, de annyira mély lett a tekintete, mint a legsötétebb kút mélye, és az arca is elkomolyodott, mielőtt odahajolt volna, hogy a lány álla alá nyúlva maga felé emelje arcát, aztán puhán megcsókolta. Ó, hát az valami mennyei érzés volt!

Leonie

Végtelenül boldog volt a lányka vallomásától, egyenesen repesett a szíve, még ha ezt nem is tudta volna így megmondani, mert éppen azzal volt elfoglalva, hogy Leonie arcát csodálja. Aztán előre hajolt, azonban legnagyobb meglepetésére a lány puha ajkai helyet a homlokával találkozott, és már-már úgy tűt, szokássá válik náluk ez a lefejelősdi, noha ez úttal legalább nem lett vérontás a vége.
- Au... - nyögött fel azért Nathaniel szolidan, miközben a fejéhez kapott, viszont alig egy pillanattal később már sokkal jobban érdekelte, hogy szívének szerelme nem szerzett-e nagyobb sérüléseket. - Te jól vagy? - simogatta meg a fejét azzal a szándékkal, hogy elmulassza vele a fájdalmat, holott most hirtelen nem is tudta, miért képzeli magát gyógyítónak, mégpedig abból a fajtából, akik csak a tévében képesek eredményekre.
Aztán Leonie lehúzta őt magához, és a fiú megkapta az annyira vágyott csókot, finoman viszonozva a lány érintését. Egészen kimelegedett ettől az apróságtól is, hiszen ez Leonie volt, az ő gyönyörű, szépséges, csodálatos szerelme, és most végre együtt lehettek. Mégis hogy lehet vajon, hogy eddig eszébe sem jutott máskor megcsókolni a lányt? Ez bizony hatalmas mulasztás!
Mikor elmúlt a pillanat, engedelmesen indult a lány után fölfelé, földöntúli mosollyal az arcán hallgatva a történetet.
- Én is nagyon szeretek fára mászni! Az árvaház udvarán volt egy hatalmas fa, csupa vastag ággal, és azon nagyon jól lehetett üldögélni. Imádom a magasságot! - lelkesült, miközben a lány kezét szorongatta.
Aztán felértek, és Nath is szétnézett, és megállapította, hogy kifejezetten kellemes helyre kerültek.
- Ó, nagyon jó ötlet! - kapott az alkalmon, és elkezdett keresni valami éleset, amivel a fába kaparhatták a nevüket. Ő felírta a falba azt, hogy Leonie, csupa férfias betűvel, de hát egy kődarabbal máshogy nem is nagyon lehet, aztán a lány kezébe nyomta az írószerszámot, hogy ő meg a fiú nevét karcolhassa bele a fába.
Elkapta őt hátulról, és magához ölelte, arcát a lány hajához simítva, és csak élvezve a közelségét.

Leonie

- Kviddics? - nézett egy nagyot a vörös, aztán az alapvető tiltakozást, amit ez a sport kiváltott belőle, elnyomta a szerelem, és hevesen bólogatni kezdett, csak hogy kedvére tegyen szíve hölgyének. - Rendben, bármikor, amikor csak szeretnéd! - válaszolt széles és átszellemült vigyorral, aztán magához ölelte a lányt, aki amúgy is szinte csüggött rajta.  
Aztán írtak a falba, és másfelé indult el a beszélgetés fonala, mikor Nathaniel véletlenül olyat mondott, aminek annyira nem örült, hogy kiszaladt a száján. Normál esetben ezt nem szokta senkinek sem az orrára kötni, de most nem volt meg a gát, csak egyszerűen őszintén beszélt szívszerelmével.
- Nem tudom. Meghaltak - vont vállat a fiú egy pillanatra valahogy kizökkenve a rózsaszín szerelmes létből, vállat vonva. Annyira nem tudta izgatni a dolog, mert egyáltalán nem emlékezett rájuk, és mindig is az árvaház volt számára valamiféle otthon, még ha soha nem is lehetett igazi.
Viszont a lány kedvessége újfent feledtette vele az előbbi gondolatokat, és mikor megemlítette, hogy a családja szeretni fogja őt, a fiú szívében újra szétszaladt a boldogság.
- Ha nagyon szeretnéd, akkor majd esetleg bemutathatlak a bátyámnak. Nem igazán szoktunk beszélni, mert nem jövünk ki jól, de fogadok, hogy téged kedvelni fog, mert annyira... te annyira szép és kedves vagy! - bókolt csillogó szemekkel nézve a lányra, akivel közben leültek, sőt, Leonie egyenesen az ő ölébe, amitől hevesebben kezdett el verni a fiú szíve. A kérdést hallva aztán ki is hagyott egy ütemet a ketyegő, mert eddig bele sem gondolt, hogy ez a csodás teremtés akár az ő barátnője is lehetne. Most viszont hevesen elkezdett bólogatni, de a lány figyelmeztetését hallva rögtön változtatott a modorán, és komoly arcot öltve, megsimogatta a kis vörös arcát.
- Mondd, lennél a barátnőm? - kérdezte tőle egy különösen kedves mosollyal, aztán közelebb hajolt, hogy újabb puha csókot váltsanak, remélhetőleg ez úttal balesetmentesen.
- Szerintem ez is lehet már randi hiszen olyan jól elvagyunk, nem? De majd elmegyünk étterembe, meg moziba, meg koncertre... - kezdte sorolni a fiú egyre jobban belemelegedve, és fel sem tételezve, hogy Leonie esetleg nem ismeri a mozit, pedig hát az ég világon semmit sem tudott a származásáról azon a pár mondaton kívül, amit az imént kapott ízelítőnek.

Leonie

A bátyjára tett megjegyzést, miszerint "biztosan fantasztikus ember", nemes egyszerűséggel eleresztette a füle mellett, mert nem fér bele a szerelmes világába, hogy kifejtse a véleményét. Talán majd egyszer máskor, ha kicsit lecsillapodnak a kedélyek, vagy ha majd csak úgy beszélgetnek este az ágy... izé, a tűz mellett, akkor elmondja, hogy mit gondol.
A választ hallva persze nagyot dobbant a szíve, és még jobban magához szorította a törékeny lánykát, remélve, hogy azért nem ropogtatja meg túlságosan a csontjait, aztán a kérdést hallva egy pillanatra elgondolkodott. Mivel annyira már képben volt, hogy tudja, totál le van égve, úgy döntött, hogy az étterem lesz a megfelelő választás, mert ahhoz se jegy nem kell, se vonat út.
- Elviszlek téged a faluban étterembe, és jóóóól belakunk! - ígérte vidáman, és közben megcirógatta a lány haját. Mivel Nath amúgy is annyira szeretett enni, hogy már-már azt is szerelemnek lehetett volna nevezni, rögtön el is kezdte várni a másnapot. Persze azért is, mert akkor újra Leonie-val lehet majd.
- Aztán igen, majd elmegyünk moziba is, és veszünk pop-cornt. Egyébként ja, olyasmi mint egy giga tévé, tulajdonképp eléggé fárasztó nézni, mert leszakad a nyakad ha túlságosan előre ülsz, de majd pihentetjük néha... más tevékenységgel - mosolyodott el, és be is mutatta, hogy mire gondolt.
A lánynak csak az volt a szerencséje, hogy Nath annyira el lett varázsolva, hogy meg sem fordult a fejében semmilyen illetlenség, ami egyébként biztos, hogy az első számú gondolatok között lett volna, amint kiejtette Leonie a száján az együtt alvást. Így viszont csak komolyan gondterhelt arccal tűnődött el, hogy honnan is keríthetne takarót, aztán rájött, hogy neki tulajdonképpen eléggé vastag a kabátja, a faház meg nem a földön áll, szóval fagyni benne nem fog, és rögtön felderült.
- Szerintem itt aludhatunk, majd én melegítelek! - vigyorgott roppant büszkén, mert ezt ilyen jól kitalálta. - Nézd csak, ezt leveszem - szabadult meg a kabáttól, - te meg idebújsz, és magunkra terítem! - mutatta be szépen, hogy is gondolta ezt a közös alvást.