38. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. január 29. 02:08 | Link

[A vízeséses játék folytatása]

Vicces, már-már könnyed szavaival éles kontrasztot alkotott mindaz, ami útközben megrohanta, mert hiába lett volna könnyebb csak elfelejteni az egészet, emlékek és egészen ellentétes érzések fészkelték be magukat lelkébe. A másik meglepően éles meglátásain tűnődött, azon a képen, amit ő oly kevéssé érzékelt, hiszen nem látta magát kívülről. Tudta, hogy változott, mert fel kellett nőnie, vagy legalább is befejezni a menekülést és szembenézni a dolgokkal. Nem sértették vagy bőszítették fel, eleve nem ezért ütött - nem az "elhangzottak" miatt, hanem mert nem ezt akarta hallani...vagy talán nem is kellett különösebb indok? Csak abban volt biztos, hogy mérlegelés nélkül tette, amire indulatai sarkallták, mintha csak kívülről figyelte volna a történéseket. Az ütéssel átszakadt valami - talán egy gát és haragja utat talált magának, elhömpölyögve, még ha nem is száradt fel nyomtalan, a viszonzott öleléssel és a bocsánatkéréssel pedig a háborgó tenger újra tóvá zsugorodott. Tudta, hogy nem lehetett egyszerű erre a gesztusra elszánnia magát Minnek, aki ösztönesen tartott a túlzott közelségtől, s ez is segített összefogni szétzilálódó önmagát, pillanatnyi támaszt keresve a puha szorításban. Szemét lehunyva azt kívánta, bár megállna az idő egy kicsit, hogy tovább tartson ez a kivételes perc. Az az egy szó, amit kapott, olyan volt, mint egy fuvallat; tükörré simította a felszínt, lecsendesítve, de nem sokat tehetett a mély vizek örvénylése ellen. Mindenesetre, lehűtötte a fejét és míg a sáros ösvényen cuppogtak, újrajátszva a jelenetet, már inkább megijesztették a Min fején átfutók - ő, mint zord, hideg utálattal megjelenő, sötétséget sugárzó jelenség? Szabad kezével hajába túrt, mintha saját gondolatait próbálná összegereblyézni, megregulázni, nem sok sikerrel. Kavargott, bármennyire is viszolygott az érzéstől, egyelőre nem és nem akartak ülepedni a lelkét markoló zavaros dolgok, jobbára csak egy fáradt, cigarettaízű sóhajra futotta. Mint aki csak most jön rá, mit is csinál, értetlenül meredt az ujjai közt füstölgő szálra, még mindig érezve a különös, idegen zsibbadást tenyerében és tükör nélkül is pontosan tudta, hogy festhet most.
What a mess I am...
Gúnyos félmosolyra húzódott szája, saját gyengesége láttán, pedig igazából még nem is csúszott annyira mélyre, tízből öt ujja még mindig a peremet markolta és szilárdan tartotta. A munkája, a jegyei rendben voltak, épp csak lassan leküzdött félelmei helyett most már egészen más okból kerülte az embereket, akiknek zajos, össze-vissza halandzsái néha megőrjítették. Mélyet kortyolt a füstből, lassan fújva ki és légzésére ügyelve igyekezett gondolatainak is más ritmust adni, kitörni abból a mederből, amiben eddig folytak és egymást dagasztva túl akartak csordulni. Szótlan lépdeltek egymás mellett, be a fák közé és már láthatóvá vált a faház, mire Minre nézett, azon tűnődve, vajon jobb lenne-e a helyzete, ha a másik vele van az utóbbi hónapokban? De a mi lenne, ha... kezdetű gondolatok sosem vezettek sehová.*
- Megérkeztünk.-*Mutatott a fák csupasz koronájában most tisztán látható kis lakra. Egy utolsó slukkot követően kisodorta a maradék parazsat, a földbe taposva, majd a csikket a dobozba hajította, mielőtt nekifogott volna, hogy megmássza a lépcsőt, odafent az egyik fotelbe rogyva. Fűtés nélkül sem volt túl hideg most, főleg az időjárásnak köszönhetően, így csak elvackolta magát, várva, hogy a másik is helyet foglaljon. Megelőzve a hosszú, kínos hallgatást, ő tette meg az első lépést.*
- Az illúziómágia mellékhatásaként a környezetem szinte összes gondolatát hallom, ha nem is akarom. Hónapok óta.-*Nem védekezésként hozta fel, nem is magyarázkodni akart, egyszerűen elsőként közölte a tényeket, mielőtt újabb félreértésre vagy konfliktusra adna okot. Nem mindenki értette meg, hogy ha lenne választása, ő lenne a legboldogabb, ha megszabadulna több tucatnyi tizenéves gondolatainak árjától. Még úgy is, hogy az Alexa által javallt zajszűrő bűbájokat használta, nehezen viselte.
Ettől eltekintve azonban nem mondott egyebet - az ő kérdései szinte tapinthatóak voltak, s Minre bízta, kérdez-e vagy megválaszolja előbb a kimondatlanokat.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2014. január 29. 02:09
Hozzászólásai ebben a témában
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
offline
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2014. január 29. 19:01 | Link

Gilbert



*Miután elindulunk a vízeséstől pár lépéssel lemaradva ballagok Gilbert mögött. Nem szeretném, hogy hozzám szóljon, hiszen még magamban sem tisztáztam a történéseket. Rengeteg gondolat cikázik a fejemben, amiknek nagy része Gil körül forog.  Ugyanazok a kérdések ezek, amelyekre elindulásunk előtt is kíváncsi voltam. Mi történt vele? Én csináltam? Miért nincsen álarca? Bármennyire is hajt a vágy, hogy tudjam a választ, egy apró részem elmenekülne, elfutna az igazságtól. Ha kiderül, hogy én tettem ilyenné, teljesen beismerném, hogy semmi jó nincsen bennem, ha pedig valami más miatt, akkor muszáj lesz segítenem neki újra talpra állni, és visszaszerezni szemének azt a barátságosan csillogó színét. Tudom, hogy most nem rejtőzhetek el az elöl, hogy segítsek neki, mivel most már nem tudnám elveszíteni és be kell bizonyítanom, hogy annyira nem vagyok csapnivaló barát. Még mindig Gil az egyetlen, aki előtt itt kinyíltam, mivel ez ritkán adatik meg. Ha Őt is elveszítem, nem lenne nagyon értelme ismerkedni, mert csak fájdalmat tudok okozni. Gilbertben megbízom, Gilbertet szeretem, Gilbert a barátom. Igen ez volt az oka, hogy le tudtam győzni a hidegséget és meg tudtam ölelni. Könnyebb volt megtenni, mint amennyire küszködtem, hogy ne tegyem meg. Ráadásul még jó is volt megölelni, nem húzódott el, nem mondott semmi rosszat. Nem hiszem, hogy sokszor még így megölelném, de akkor is jóérzés volt.
Egyre beljebb megyünk az erdőben. Nem nagyon szeretek errefelé járkálni, mivel a fák egyre sűrűbben állnak egymás mellett, így az ég is egyre kevésbé látszik. A sötéttől mindig is feszélyeztetve éreztem magam, úgyhogy próbálok mindig fényesebb helyeken járkálni. Ezért is tartok az ágyam mellett, egy kis labda alakú világító gömböt, ami mellett el tudok aludni. Mikor elsötétedik fényt ad, mikor pedig felkel a nap, elalszik, és a szobatársakat sem zavarja, mivel nem olyan erős a fénye. Újra megérzem az intenzívebb vaníliaillatot, ami füst formájában kering Gil körül. Egy cigarettát szívogat békésen. Meg tudom érteni, hiszen a cigi stresszoldó hatású, amire most nagy szüksége lehet. Ráadásul ez nem azt a büdös égett szagot árasztja, amit a muglik használnak. Mégsem érzek késztetést arra, hogy kérjek tőle egy szálat, mert akármilyen jó az illata a tüdőt tönkre vágja nekem meg éppen elég a siketség is. Végre újra ritkulni kezdenek a fák és közben Gil is lelassul. A távolban lassan kimagasodik egy óriási fa, rajta egy faházikóval. Elképedve bámulok az igen hangulatos helyre. Ha hamarabb felfedeztem volna, biztosan többször is ellátogattam volna ide. Gil megáll és jelzi, hogy megérkeztünk. Lassan rájövök, hogyan is értette a Micimackós hasonlatot. Ez a faház pontosan olyan, mint a Százholdas Pagonyban Bagoly háza, malacka pedig én lennék, mivel tiszta sár vagyok. A szóviccen elmosolyodok, örülök, hogy nem teljesen veszett ki Gil humora. Miután felmászik a lépcsőkön én is követem. Odafent a fiú már leült és türelmesen várakozik rám. Szembe vele én is helyet foglalok, majd várom a szótlanságot, de szerencsére nem jön el.*
-    Illúziómágia?* Nem vagyok benne biztos, hogy jól olvastam le a szájáról ezt a szót, ezért kérdezek vissza, de persze egy kicsit a döbbenetem is mellészegődik. Nem ismerem ezt a fajta varázslatot, igazából még a nevét sem hallottam, amit elmond róla, abból azt veszem ki, hogy felettébb erős varázslat lehet. Egymás fejében olvasni nagyhatalom, de ahogy most Gil esetében látjuk, átok is lehet. Nem kérdezek semmit róla, hiszen majd annak is eljön az ideje, inkább én is elmesélek egy aprócska történést az életemből.
-    Koreában voltam. Néhány hónapot, ami pont elég volt, hogy ismételnem kelljen egy évet. Ami pedig a legviccesebb, semmi haszna nem volt az egésznek.* Egy keserű mosollyal mutatom ki boldogságomat. Ezután csendben maradok, és várom, hogy Gil mondjon valamit. Ha nem teszi, majd kitalálok valamit.*
Hozzászólásai ebben a témában

Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. február 1. 05:35 | Link

Min

Mint meglepi az illúziómágia - nem csoda, hiszen elsőben megkésve kezdte tanulni, és igazából nem nagyon kérkedett a képességgel, amíg olyan keveset tudott. A kérdésre bólint, szótlanul, nem téve hozzá többet - van ebben a hallgatásban valami tartózkodó, aminek még nem volt ideje vagy módja feloldódni, ha nincs is titkolnivalója. Talán az elkövetkező szavak eltörlik majd ezt a távolságot, ha megtalálják a közös hangot és a régen elejtett szálat.
Aztán Min kezd mesélni, az eltelt időhöz képest röviden és kelletlenül. Hallgatja a magyarázatot - már ha annak lehet nevezni - s arca most is mindent megmutat, kimondva helyette, ami csak a szavak hallatán megfordul fejében. A mágia számtalan módot kínál arra, hogy egy vagy sok határ se jelentsen akadályt, ha a távolság meg is marad: ott vannak a baglyok, a kandallók, de ott volt a Szőke hölgy is, akinek igazán mindegy, hol helyezkedik el a napló és kitépett lapja, szabadon átjárhat köztük. Mégis, egyetlen fecnit, levelet, üzenetet, egy hangot, semmit sem kapott Mintől hónapokig, pedig próbált vele kapcsolatba lépni. És ez legalább olyan keserűséggel töltötte el, mint Kath, akivel bár egy kastélyban éltek, alig találkoztak, mert a lány, ha tehette, kerülte. Valahol feladta, hogy megpróbálja áthidalni a kettejük közt éktelenkedő szakadékot - már mindent felkínált, amije volt, de ez is kevésnek bizonyult. Valahol már jóideje tudta, hogy az általa birtokolt hely a lány szívében egyre zsugorodik, mígnem teljesen elnyelte az az űr, amit valaki más hagyott benne. Nem kellett kérdeznie, hogy tudja.
De elragadtatta magát - gondolatai messzire kalandoztak és kényszerítenie kellett magát, hogy visszatérjen a jelenbe. Furcsa, Min gondolatai mennyire elhalkultak, szinte csak úgy szűrődtek át hozzá, ahogy a napfény tűz át nyáron az erdő lombján, puhán, jólesően. Jó lenne egy kicsit meg se szólalni, csak sütkérezni, mert érzéseinek és gondolatainak finom szálai szinte cirógatták - a történtek ellenére rengeteg szeretetet, törődést, ragaszkodást sugalltak és mint lepkét a láng, úgy vonzotta mindez. Egyre biztosabban érezte, hogy ha legalább ő nem tűnik el, nem lenne ennyire... elveszve. Nagyon kevés embert tudott igazán közel engedni és rájuk nagy szüksége volt, akármilyen szánalmasan is hangzott, hogy mindig kapaszkodnia kellett valakibe.*
- Nyáron a nevelőapám elvesztette a fejét. Összetörte valamennyi álarcomat, aztán elkezdett hozzám vagodosni dolgokat és majdnem komolyan megsebesített. Azóta leginkább levegőnek néznek és nem vesznek tudomást rólam.-*A levegőnek beszélt jobbára - nem sajnáltatni akarta magát s csaknem egy év távlatából már csak nagyon tompán érintette az egész. Egyébként is olyan szürreálisnak tűnt, főleg a pillanat, amikor a felé hajított ruhaszárító a lámpabúrát találta el és a rá záporozó cserepek nem is félelemmel töltötték el, hanem egy külső szemlélő hideg, tárgyilagos nyugalmával. Nem kiáltott, csak a sebhez kapva kisétált a fürdőbe és emlékszik, arra tudott csak gondolni, hogy nehogy összevérezze a szőnyeget. Csupán megszokásból dörgölte meg a szemöldökénél húzódó, alig látható fehér vonalat - már régen nem húzódott, nem is érezte és arra sem gondolt, hogy ha kicsivel is szerencsétlenebb, talán már nem látna a fél szemére.*
- Nem te tehetsz róla.-*Válaszolta meg aztán a következő kérdést, mert nem hibáztathatta Mint, nem ezért. Amikor ránézett, már nem harag, inkább csak fáradt szomorúság és megbántottság tükröződött a szemeiben. De az árnyalatok nem szűntek meg kavarogni - még mindig válaszokra várt, valamire, amit elfogadhatott indokként, magyarázatként, kifogásként... Mert valahol meg akart bocsátani és át akart lépni ezen, mert rengeteg dolgot szeretett volna megosztani vele és elmesélni, az illúziókat, a teázót, a könyveit, rajzait, Nathanielt és Hanát, a könyvesboltot, a nagymama süteményeit...mindent. Ám ahhoz, hogy mindezt megtehesse, még valami hiányzott.
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék