Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=549680#post549680][b]Benedict Ian Lloyd - 2015.12.05. 14:00[/b][/url]

Sötét van és hideg. December eleje. Ian bő negyed órával előbb ébredt, ezért az a -hülye- ötlete támadt, a reggeli hosszú futástól eltekintve inkább kipróbálja, mennyire okoz instant izomgörcsöket a faluban lévő fagyos tó hőmérséklete.  Tulajdonképpen a víz bizarr módon azóta izgatja a fantáziáját, hogy először meglátta; ritkán szokott szabad vizekben úszni télen, főleg magasabban fekvő helyeken, de most olyannyira taszítja a medence klimatiált, állandó hőmérsékletű stabil légköre, hogy ébredés után alig 10 perccel már be is csukja maga mögött szobájuk ajtaját.
Egyszerű termoruhát visel a futáshoz, a nadrág felett egy bő melegítővel, ahelyett, hogy felvette volna kompressziós ruháját - lehet, tényleg reggel van még ahhoz, hogy ilyeneken elgondolkozzon. A bemelegítés gyakorlatilag a kastély bejáratától a stégig tart; addig fut, nyújt, ugrál, teljesen egyedül a sötét dűlőúton, majd aztán a faluban - itt azért már találkozik néhány koránkelő középkorú, vagy idős boszorkánnyal, varázslóval, akik éppen a reggelivel telített hasukkal elkezdik a napjukat.
Csönd van. Még messze járunk attól, hogy felkeljen a Nap, de már nincs éjszaka, csak a tüdőbe hasító jéghideg hajnali levegő és Ian egyenletes szuszogása, ahol sűrű fehér párával kifújja azt. Néha megszólal egy-egy madár, ahogy egyre kijjebb kerül a falu központjától és csakhamar újra fű van a lába alatt út helyett. Egészen korán ideért - némán, elmosolyodva nézi a rezdületlen vizet, ami várakozva néz vissza rá. Még annyit se tétovázik, amennyi biztosítana mindenkit ép eszéről. Gyönyörködik két percig a táj háborítatlan magányában, majd lekapja magáról a felsőruházatot, a melegítőjét, a nadrágot is, a kupac tetejére a pálcáját és így, egy szál fürdőnadrágban veti veti bele magát - fejjel előre, kinyújtott kezekkel - a vízbe.
Az élmény letaglózó. Igaz, javít valamicskét a helyzeten, hogy legalább ő akarta - de ez nem vigasztalja kérlelhetetlenül visító izmait, az ereit, vérét, ami úgy érzi, menten megfagyott, a halántékán át a szorító nyomást, az ezernyi-milliónyi éles tűt, amibe belevetette magát...Isteni.
Egy hosszú ívvel bukik fel újra, hogy levegőt vegyen, de jobb, ha nem áll meg. Kellemes tempóban úszni kezd, hol lebukva, hol fel, szabályos mellúszásban haladva a tó közepe felé, majd oldalra, vissza. Lassan múlik a hideg.