Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=673164#post673164][b]Szombat Anna - 2017.04.08. 19:35[/b][/url]

 Későn ért vissza a lakásba. Most, hogy Viktor még meg is bízta ezzel a prefektusi dologgal, még kevesebb ideje volt. Először is be kellett pótolnia a szabályzatot, amit valamiért iskolai évei alatt még egyszer sem forgatta. Aztán ott volt ez a jelentéses dolog, meg a járőrözés, meg miegymás. Nem igazán maradt ereje mindenre, így hálásan gondolt arra az időre, amikor végre leér a lakásba és Niko mellett nyugodtan elaludhat. Ám a férfi helyett csak egy levél várta. Egy időpont és egy helyszín.
 Sejtette, hogy Niko a csárdában van, de abban már cseppet sem volt biztos, mit akarhat tőle pont a stégen. Mindenesetre volt még pár órája, így megpróbált pihenni egy keveset a találka előtt. Álom azonban nem jött a szemére.
 Tudta, mikor zárnak, és azt is, mennyi idő a lakástól a falu széle. Magára kapott egy vastag pulcsit, és már kint is volt a kihalt utcán. Szokásától eltérően most nem késett.
 Már messziről kiszúrta az egyetlen mozgó személyt. Mosolyogva közelítette meg, ám nem akarta megtörni a hajnali csendet köszönéssel. Inkább leült mellé, és megpuszilta az arcát.
 - Minden rendben?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=673173#post673173][b]Szombat Anna - 2017.04.08. 20:35[/b][/url]

 Mintha sötét felhő telepedett volna meg a férfi körül. Érezte ő, hogy valami nem volt a helyén. Valami már akkor összeszorította a mellkasát, mikor a levelet olvasta. A csókjuk keserédes volta pedig nem nyugtatta meg.
 A könyvekben ilyenkor ezernyi teória, elmélet és lehetőség suhan át az ember agyán. Vajon mit akarhat a másik? Felesége van? Netán három is? Embert ölt és halálfaló volt?
 De Annának akkor csak egyetlen dolog töltötte ki gondolatait. Ez pedig a félelem volt. Nem volt benne biztos, hogy hallani szeretné, amit a másik mondani akar. Most jó volt. Most boldog volt. Nem akarta, hogy bármi változtasson ezen.
 Keményen szorongatta az üveg nyakát, mintha éppen meg akarta volna fojtani. Ő sem kapott könnyen levegőt. Ideges volt és zavart.
 A szüleit sem kellett volna akkor megismernie. Vagyis az apját. Korai volt. Úgy hitte, a tudatlanság sokszor áldás.
 Mégis. Szerette volna, ha Niko végre megszabadul ettől, bármi is volt benne. És ő is tudni szerette volna. Mert fontos volt a férfinak.
 Tartott tőle, hogyha egy hang is elhagyja a száját, a másik talán visszakozni fog. De talán pont ezt kellett volna tennie. Azonban inkább csak követte a másik mozdulatait és ő is ivott néhány kortyot. Csak aprókat. A torka összezsugorodott az idegességtől.
 - Niko, ne viccelj! - mosolyodott el halványan. Szerette volna hinni, hogy az egész egy tréfa. - Mi történt? Kezdesz összezavarni...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=673195#post673195][b]Szombat Anna - 2017.04.08. 21:21[/b][/url]

 Hallgatott, és a másik egyre sötétülő tekintetét figyelte. Hallott már ilyen történetet. Árvaházban nőtt fel. Látott már embereket jönni-menni. Kék-zöld foltokkal, törött kezekkel. Ilyenkor úgy érezte, örül, hogy nincs családja. De biztos volt benne, hogy Niko beszámolója nem csak itt ér véget. És igaza volt.
 Nem mindenki végezte úgy, mint a szülei, vagy éppen a környezete. Annát az iskola mentette ki abból a környezetből. Vagyis Dorottya. És ezért örökké hálás lesz neki. De Niko... Nikonak vajon volt valami vagy valaki? Aki mellette állhatott? Aki a helyes irányba terelte?
 A lélegzetét is visszatartotta, ahogyan a férfi végre ráemelte tekintetét. Nem akarta hallani a folytatást. Abban a pillanatban tudta ezt, hogy belenézett azokba a sötét szemekbe.
 Zúgott a füle. Érezte, hogy ez a történet nem a megszokott módon fog folytatódni. Hallotta Niko érdes hangját, és értette a szavakat, de mégsem jutottak el hozzá.
 Elfordult. Az üveget tudattalanul emelte a szájához, és ivott belőle. Ezúttal hosszan. Ide több kellett volna, mint puszta sör. Valami erősebb.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=673219#post673219][b]Szombat Anna - 2017.04.08. 22:08[/b][/url]

 Kórház. Nevelőintézet. Auror. A szavak, amik a férfi száját elhagyták egy nagy felhőben keringtek Anna körül. Olyan volt, mintha ködöt képeztek volna körülötte, és a világ körül. Mintha a felkelő napot ismét éjszakába sötétítették volna.
 A csalódás vagy a döbbenet - nem is igazán tudta megkülönböztetni - gombócot képezett a torkában. Egyfajta kinövést, ami nem engedte beszélni őt. Nem is akart. Túl sok volt ez az információ. Túl sok minden. Túl fontos ahhoz, hogy ugyanúgy nézzen a másikra, mint eddig. Minden, az elmúlt idő emlékei új színezetet kaptak. Elkoptak és besötétedtek.
 Érezte a mellette ülő Nikolai megbánását, megvetését önmaga iránt, de a saját magában dúló érzések elnyomták a másikét. Vagy éppen felerősítették, ami lavinaként indult el benne.
 Valami mintha égetni kezdte volna a szemét. Talán könnyek, talán csak a kimerültség, talán a felismerés. Hónapokig úgy volt együtt ezzel az emberrel, hogy igazából semmit sem tudott róla. És ez nagyon fájt.
 Nem nézett a másikra, a kezében lóbált üvegre próbált fókuszálni. Aztán meghúzta az üveget, és megköszörülte a torkát.
 - Na és a kocsma? Egy jó alibi, semmi más? Én is? - Abban a pillanatban úgy tűnt, látja, mi történik. Mi történt. Hogy Anna tökéletes bizonyságot adott arról, hogy az intézetes gyerek végre jó útra tért. Hogy akár a kezét is elengedhetik. Csupán alibi. Egy eszköz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=673244#post673244][b]Szombat Anna - 2017.04.08. 22:57[/b][/url]

 A gondolat, hogy nem más, mint egy bizonyíték, egy normális és szabad élet útlevele, még jobban összefacsarja a szívét. Olyan volt, mintha nem kapott volna levegőt. A mellkasa ólomsúllyal járt fel és alá, ahogyan az éltető oxigént próbálta magába szívni. Nem kell neki sem. Nem kell senkinek sem.
 Felsóhajtott, és felállt. Nem ment el. Nem tudott. De érezte, hogy reszket. Az idegességtől, a feszültségtől. A hirtelen súlytól, ami most rászakadt. A felismeréstől.
 Az ujját tördelve kezdett el járkálni a stégen. Menekülni akart, de nem tudta, hova. Már nem próbálta megállítani a könnyeit. Vékony patakokban csordogált le az arcán. Éppen csak egy kevés. Mintha a könnycsatornáit is elzárta volna valami erő, mint a torkát. Most nagyon jól esett volna neki egy szál cigaretta.
 Megtorpant, mikor a férfi kimondta. Ha elhagyja... Igen, talán azt kellene tennie.
 Ráemelte tekintetét. Legalább annyira rosszul nézett ki a másik, mint ahogyan ő érezte magát. És akkor úgy érezte, oda akar menni hozzá. Érezni akarta. Hogy vigaszt nyújtsanak egymásnak. De nem tudott megmozdulni. Nem tudott annyit mondani, hogy nincs baj. Hogy a múlt nem számít. Hisz hogyan mondhatna olyasmit, amiben nem hitt. Ami a saját életét is meghatározta, és hosszú éveken keresztül az álmaiba kúszott.
 - Sajnálom. - Ez nem csak neki szólt, hanem önmagának is. - Nikolai, úgy sajnálom! - Akkor törtek elő a könnyek. Már nem volt ura a testének, magától mozdult, és magától keresett vigaszt a férfinál. Szüksége volt rá. Az érintésére, az illatára. És abban a pillanatban nem számított, mit tett korábban.