Leónia

Szörnyen unatkozva lógattam bele a lábamat a vízbe. A stég szélébe kapaszkodva tisztán látszott a tavacska fenekén a sok apró kavics és zöld moszat, no meg némi szemét, amit az előttem itt ülők hajigáltak bele. Valószínűleg a meleg miatt ilyen sekély a tó vízszintje, ami alapjáratban sem mondható valami nagynak.
Pedig milyen lenne már, ha lenne rajta egy csónak, vagy egy kishajó, aminek a segítésével akár a közepére is bemehetnénk? Működhetne akár étteremként is... Csak nagyobbnak kell varázsolni a tavat, ami itt egy tapasztalt és hozzáértő varázslónak gyerekjáték lenne. Petíciót erről!
Az erdőhöz közelebbi részen mászkált valaki, akit nem nagyon bírok, ezért "menekültem" a nádas takarta stéghez. Előre-hátra himbáltam lábaim az állóvízben, minden irányba szétterjedő fodros hullámocskákat képezve a tükrén. Még most is bennem van a nagy, hegyes fogú haltól való félelem, ami egyszer csak előbukkan az iszapból és bekapja a nagylábujjam. Azt hiszem a csuka tud ilyet. Na meg milyen guszta, hogy egy tök békés helynek tűnik ez a tó, aztán a tévében mégis akkora dögöket húznak ki ilyenekből, mint két ember egymáson. Az azért már nem vicces...
Hátradőltem a fadeszkákon, amin ha a Balatonról jól ismert madárürülék nem is, azért pókhálók, szöszök és öreg horgászok mocska úgy ahogy szépen tarkították. Természetesen a fejem körül bűbájjal megtisztítottam leendő támaszomat, annyira azért nem vagyok már varázslásképtelen.
Csendben, rezzenéstelen arccal néztem a kék ég felé. Már nem volt olyan magasan a nap, hogy hunyorognom kellett volna, de a napszemüvegem még azért rajtam volt. Zuhanyzáskor jó látni, hogy a lábam bizonyos szakaszain és egyéb testrészeim kivételével már egész jó bőrszínem van. Ez nagy eredmény, a bőröm ugyanis könnyen leéghet, ha nem vigyázok.
A tarkóm alatt átkulcsolt kezeimmel támasztottam a fejem, hogy szükség esetén rápillanthassak a tavacska túloldalára, és azzal szórakoztam, hogy a többieket néztem.

Leónia

Ráérősen bámészkodtam a lehető legnagyobb flegmasággal és felségérzettel. Mintha minden az enyém lett volna körülöttem, az embereknek pedig egyenesen tiltott dolog volt az én jelenlétemben a stégre lépni.
Valószínűleg csak nem akartak zavarni, mert tök ciki csak úgy, minden ok nélkül odasétálni egy magányosan pihenő alak közelébe.
Épp egy nagyobbacska felhő úszott az égen felém, amikor elugorhatott mellettem egy béka. Kár, pedig szívesen elálmodoztam volna még arról a felhőről, mert az alakja is egy maciéhoz volt hasonló. Ehelyett felvont szemöldökkel emeltem meg egy kicsit a fejem, hogy újból előrenézzek, de senkit sem láttam magam előtt. Pedig ha tudtam volna, hogy mi vár rám...
- Ááá! - ordítottam el magam mindenféle szégyenérzet nélkül torkom szakadtából, amikor valami vizes és nyálkás kéz elragadta a lábam. Mindkét karommal a stég szélét szorítva próbáltam megszabadulni a szörny karmai közül. Erre nem sok esélyt láttam, hogy sikerülhet, de az egyik lábam sikerült felhúzni magam mellé, így pedig teljes erőmmel rugdaltam, kalimpáltam a titokzatos támadóm ellen, ám mindez olyan gyors pillanatok alatt történt, azaz annyira ösztönösen jött cselekvésmozdulat volt, hogy nem is gondolkodtam reálisan.
Mert ha még egy kiálló valamihez értem volna mondjuk hozzá, vagy ha víziállat nézi eledelnek a lábujjaimat, akkor is megugrottam volna a deszkán. De ez egy erőteljes rántás volt, s nem akart engedni.
A peremen kapaszkodva azonban már ülve tartózkodtam, így pedig egyből kiszúrtam valamit. Vörös haj... Vörös haj és szerencsétlenség. Ez Leóniaaa!
- Basszus már! Leonieee?! Te normális vagy? - dőltem vissza levegő után kapkodva egy nagy koppanással, mert bevertem a fejem.
- Komolyan mondom... Egyszer még te viszel a sírba. Mit keresel te itt? Mássz fel ide és mesélj! - nyújtottam ki neki a kezem a tó felé dőlve, hogy szükség esetén segíthessek feljutni a vöröskének.