Annelie

Savannah
Az utolsó reggelem Savannah-ban. Szokásos minden, leszámítva, hogy 4-kor keltem, hogy 5-re becsekkoljak a reptérre, és 7-kor elindulhassak Cork felé, majd repülhessek tizenvalahány órát tök egyedül. Apám kikísért a reptérre, hogy aztán hazavezethesse a kocsimat. Azt hittem érzékenyebb búcsút veszünk egymástól, de végül csak lepacsiztunk, kivettük a cuccaim, és búcsút intettünk. Az azt követő 2 órát mindenféle ajándékok vásárlásával töltöttem. Mikor épp a táskákat nézegettem, hirtelen beugrott Amira. Elmosolyodtam a gondolaton, hogy mit szólna, ha vennék neki valamit, és így 2 év után meglepném vele. Habár hallottam róla, hogy azért ő már nem az a kis rosszkislány, aki 2 éve volt. A bababolt mellett gyors léptekkel elhaladtam, és a gondolataim azonnal elterelődtek Amiráról. Sokkal sötétebb dolgok jutottak eszembe.
Cork, Írország
Leszálltam a repülőtéren, felvettem a csomagjaim, majd kifele menet azonnal megláttam Audrey-t és anyát. Egymás mellett álltak, de nem fogták egymás kezét, anya leveleiből tudom is, hogy miért. Audrey mindenért őt hibáztatja, de egyébként feleslegesen. A válás mindkettőjük hibája volt, de én már ezzel nem is foglalkozom. Gyors léptekkel közeledtem feléjük, és azonnal felkaptam a kis lurkót. Anyám ölni tudott volna a szemeivel. Ha rám nézett és én visszanéztem volna, azonnal elkapta a tekintetét. Stella és Jace miatt is dühös volt, de amiért leginkább, hogy apámnál maradtam.
- Van még időnk, míg indul a vonatod. Beüljünk valahova enni, vagy hazajössz és ott eszünk? – kérdezte anyám kifejezéstelen arccal.
- Nem vagyok éhes. – válaszoltam neki hasonlóképp. A megmaradt 2 órát Audrey-val töltöttük egy közeli parkban. Anyám közölte, hogy ő hazamegy, majd kísérjem haza Audrey-t. 2 éve nem látott.
Bagolykő
Miután megérkeztem, nem tudtam merre induljak. Tudtam merre van az iskola, de egyszerűen nem tudtam besétálni. A mobilom megszűnt működni, most hogy már nem a muglik között voltam, pedig már egészen hozzászoktam az unalomból egész nap a social médián lógáshoz. Ritkán tettem így, de úgy éreztem, hogy most nagyon jól esne egy szál cigi. Stella miatt kezdtem el ezt is. Elsétáltam a közeli stéghez, levágtam a nagy katonás hátizsákom a földre, leültem a stégre, és elővettem egy szállal. Ritkán esett ilyen jól.

Annelie

Hangos zörejre lettem figyelmes a közeli erdőből. Nem igazán zavart, gondoltam, hogy valami állat lehet az. Mélyen el voltam merülve a gondolataimban, azon törtem a fejem, hogy vajon Jace valaha ismerni fog-e engem. Olyan furcsa dolog ez. Szereted a szüleid, a testvéreid, a barátaid, mert tudod, hogy ők a tieid. De mikor valakit a felsoroltaknál együttvéve is jobban szeretsz, aztán rájössz, hogy semmi közötök egymáshoz, kicsit padlóra esel. Egy egészen kicsikét. Levettem a farmermellényem, nagyon fülledt volt a levegő. Párás volt és izzasztó. Elnyomtam a cigit a stég betonjában, aztán behajítottam a csikket a nádasba. A stégre egy kisebb ösvény vezetett, ami a vízhez közeledve betonná alakult. Én az északi oldala felől néztem a tavat, a nap pedig délről sütött, az ösvény felől, égette is a hátamat. Nem baj, nem sokára úgyis lemegy. Egyszer csak durva léptekre lettem figyelmes, megrázkódott bele a stég. Megforgattam a szemem, nem örültem a társaságnak, egyedül akartam lenni. Megfordultam, hogy lássam, ki akar megzavarni, és akkor pillantottam meg egy vékony lányalakot, aki mint a részeg emberek dülöngél, és próbál elérkezni a stég végébe, a fejét fogva. Egy negyed pillanatra elmosolyodtam, lejátszódott a fejemben a jelenet, ahogy ez a lány a barátaival az erdő közepén kellőképp részegre issza magát, aztán leszakad a csoporttól, és úgy dönt fürdik egyet a tóban, ruhástól. Ahogy egyre közelebb ért, eltűnt az arcomról az apró mosoly, láttam hogy ez nem vicc, vérzett az arca. Erősen dülöngélt, ha nem ragadom meg a jobb karját, talán bele is esik a vízbe. Segítettem neki letérdelni a stég szélére. Nem szóltunk egymáshoz, már épp tette volna a kezét a vízbe, hogy majd azzal lemossa az arcán azt a nagy sebet, amikor gyorsan bevizeztem egy papír zsebkendőt tiszta ivóvízzel, és a sebéhez nyomtam.
-    Még mielőtt elfertőznéd a sebed a koszos tóvízzel. – mondtam neki rosszallóan, nem igazán voltam jó hangulatomban. A karját még mindig határozottan tartottam, nem akartam hogy beleessen a vízbe, mert akkor kénytelen lennék kiszedni onnan.

Annelie

Jobban szemügyre vettem a fiatal lányt, úgy nézett ki, mint akit jól megvertek, és nem úgy, mint aki elesett. Már pár perce egy ponton tartottam a felkarját, lejjebb csúsztattam a kezem pár centivel, hogy nehogy elszorítsam neki, ugyanis egyre erősebben kellett fognom, alig tudta már tartani magát. A nagy zöld szemeivel belenézett a szemembe, talán így láttam a legjobban, hogy milyen fiatal még. Ötletem sem volt, hogy ki bánthatott így, egy ilyen ártatlannak tűnő teremtést – teszem hozzá, egy nagy íjjal a kezében. Zavaros volt a kép. Kivettem a kezéből az íjat, és letettem a csomagom mellé. A nem túl kedves intésem ellenére is ragaszkodott a tóvizes arcmosáshoz, hagytam neki, had csinálja, utána úgyis letörlöm neki a tiszta zsebkendővel. A vére egy csíkban folyt a jobb almácskáján, a hüvelyk ujjammal letöröltem, aztán már két kézzel tartottam a lányt. Kérdezett tőlem valamit, amit először nem is értettem, túl sokáig beszéltem angolul az apámmal, néhány magyar szó kiment a fejemből. A kérdésre válaszolva először jobban szemügyre vettem a sebét, aztán egy alig görbe nyugtató mosollyal az arcomon válaszoltam neki.
-    Nem, nem az.
Újra megszólalt, és a tekintete egyre lejjebb esett. Eddig úgy éreztem uralom a helyzetet, de most már kezdtem én is megijedni. Összecsuklottak a lábai, és túl rövid volt a reakcióidőm, hogy elkaphassam, nagyot csapódott a földön.
-    Basszus. – mondtam halkan, de ingerülten, majd a hátára fordítottam, és nem tudom milyen okból kifolyólag, de megnéztem, hogy lélegzik-e. Csak egy ütés volt a fején, meg itt-ott néhány horzsolás a testén, de olyan sápadt volt, hogy megrémített.
-    Ahj, nem igaz. – motyogtam magamban, aztán óvatosan megfogtam az állát, és jobbra-balra mozgattam az arcát, hátra reagál rá. Úgy néztem ki, mint aki nem látott még fehér embert.
-    Hallod, amit mondok? Hahó…?
Felkaptam a hátizsákom, ami a vállam tetejétől egészen a combom közepéig ért, és benne volt az összes holmim, majd az íját is, egy utolsó vizes zsebkendőt a fejéhez nyomtam, majd felkaptam és elindultam vele az iskola felé, ami legalább 15 percnyi sétára volt.
-    Nem hiszlek el. – motyogtam még utoljára a fülébe halkan, de határozottan.