❣
Én tényleg próbáltam mindent megtenni. Egyedül is el tudtam volna hozni, és akkor sem történt volna semmi baja, de lévén, hogy az ominózus esetkor Lexa rám volt bízva, én is bűnösnek vagyok titulálva. Nem annyira, de azért egy kicsit. A nagy családi búcsúzkodás közepette a kapunak dőlök, és egy kavicsot rugdosok a lábammal. Felmordulok az utasításra, majd át is pelenkázom út közben, és kiiktatok minden hímneműt aki véletlenül fel mer bukkanni az ezer méteres környezetében, nem? Nem. Ahogy ketten maradunk megemelve szemöldököm pislogok egyetlen húgomra, és kitárom kezeim, hogy magamhoz ölelhessem.
Nem mintha itt hagynám.
- Te vagy az egyetlen lánya - egészen halványan elmosolyodva mormolom el, ahogy próbálom védeni Doriánt - valljuk be, ez eddig még egyetlen lányt sem nyugtatott meg. - És gondolj csak bele, egy bentlakásos iskolában vagy. Az ő keze sem ér el mindenhova - angyali vigyort varázsolok magamra, ahogy nyomok neki egy kacsintást is.
- Kanadában csak még távolabb lennél tőle - megrázom fejem, nem, már csak emiatt sem hagyták volna ott őt. Meg mert ő az egyetlen testvérem, és ha ő maradt volna, én is maradtam volna, lévén, hogy engem már nem tudnak irányítani. Valahogy kinőttem már abból a korból, és bár nem kevés szájhúzással, de ezt ők is elfogadták. Nem mintha a szüleink valami katonaságot tartanának otthon.
- Na, cicavirág - felszisszenek, ez még nem a világvége. - akármikor itt vagyok, ha kellek, tudod - megvonogatom vállaim, engem akár a világ végéről is iderángathat, ha szüksége van rám. Ez a normális.
- Biztos vagyok benne, hogy minden ujjadra fog akadni egy papucs, aki teljesíti a kívánságaid - ez most nem az a tipikus nagytesó duma, mert könyörgöm, nézzen már rá az ember. Ha nem a húgom lenne, még én is rámozdulnék. ÉN.
Na jó, lehet, hogy egy kicsit elfogultabb vagyok a kelleténél.
*konfettiket szór és gyerekpezsgőt bont*
