---

És akkor ismét itt. A napbarna szín ugyan nem sikerült, de a szeplőim igen erősek lettek és persze azért valamennyi színem csak lett, anyáék szerint már megérte a sulis táborozás, mert addig sem bent voltam, és képernyőt bámultam. Pedig mennyi mindenről lemaradtam! Kijött egy csomó játék, meg minden újdonság, a kedvenc videósaim is ontották a tartalmakat és alig tudtam felzárkózni, mert közben program volt szülőkkel, a haverokkal, minden. Bruh. Nem, nem fog ez így menni, egyszerre kell arra figyelnem, hogy mágus vagyok – kicsi, és titkos -, meg hogy megmaradjak annak a kiskockának, aminek elindultam. És itt nem tudom csak úgy előkapni a szünetekben a kütyüimet, bár lenne rá mód, elvileg, felruházzák vagy felrúnázzák, fene se figyelt már erre és akkor menni fog. Persze biztos nem fognak WIFI kódot osztogatni, és a lefedettség sem játszik erre, tehát megint sehol sem vagyok, és akkor nem tanulnék. Pedig valamennyire muszáj, hogy átmenjek. Engem egészen meglepett a vizsgák eredménye, pedig az Elfogadhatón kívül nem kaptam sokkal változatosabb jegyeket, DE átmentem. És ez csoda, nekem csoda.
Új könyvvel a kezemben és megannyi gondolattal a fejemben haladok előre. Ez a folyosó frusztrál mert itt mindenki zsibog, még mindig igencsak be tudok parázni, ha egy kép megmoccan, de itt még beszélnek is, hangosan, arról akár, hogy milyen gyűrött az ingem, milyen kócos vagyok, vagy épp másokról. Tehát, képzelhetitek, hogy sietek. Nem, nem félek a mágiától, annyira.
És akkor a kéz csapódik a vállamra. Épp kesergek magamban, hogy mennyire jó lenne kipróbálni azt a Zelda játékot, és olyannyira meglep a srác, hogy felkiáltok. Nem, nem sikítok, kiáltok.
- Én nem hiszek a mozgó festményeknek! - pillázok fel rá, mert igen sokkoló, de hát ő nem festmény. Ő él. Mit is mondott? Színezőkör? - Én.. én.. akarok?

---

Az a szerencsém abban, hogy nem ejtem el még a cuccaimat is ijedtemben, hogy abba kapaszkodok, mintha az lenne a valóság egy olyan szeletje, ami támaszt ad az... őrületben? Vagy a pánikban, bár itt lassan már teljesen mindegy, melyiket nézem, mert mindegyikbe beleillik kicsit. Oké, ezt is picit túlgondolom tudom én, de hát, igazándiból tényleg csak a hirtelen támadás az, amely ennyire kizökkentett a fejemben lévő kis világból. Oké, háromig elszámolok és visszatérek a valóságba. Bár, mióta ide járok, nekem ez inkább egy naaaagyon hosszú álom, amiből csipkedéssel sem tudok felébredni.
- Színpadra? - oké, most még jobban meghökkenek, mint eddig. Lehet fokozni? Ki hogy veszi, persze, de ha ez a srác azt akarja, hogy énekeljek, akkor jobb ha most fut, de a freskón lakók is. Tényleg. Botfülem, fahangom és meg mindenem van. - Szegény nézők, ha ezt kell hallaniuk... - motyogok, inkább hangosan gondolkodva a dolgon, elképzelve, hogy én énekelek nekik. Hát, megéri, ha majd azért fizetnek, hogy maradjak csendben!
- Én nem tudom... - aztán kapcsolok, hogy adott valamit, vagyis akart, csak nem kaptam utána. A szórólapra bámulok, lassan, de olvasva követem a sorokat és megvilágosodok. Ó, nem színező!
- És azt mondod, hogy... hogy nekem van tehetségem ehhez? Ha mindenki ott van, akkor lehet jó – színjátszás. Hát, az is olyan dolog, amit még nem próbáltam, és nem is gondoltam rá. De nem is hiszem, hogy tényleg komolyan gondolta, hogy engem akar oda.

---

Oké, ez olyan lehet, mint azok a parfümárusok a plázáknál, akiket alig lehet levakarni, pedig tuti, hogy nem akarsz semmit venni. Jó, ez elég erős példa, de na. Igazából elszaladhatnék, ami igen érett viselkedés lenne, na meg bunkó is, de igazából még mindig kicsit földbe van gyökerezve a lábam, és nemigen tudok moccanni. Szóval a parfümös példa nem annyira jó, de nem jutott más az eszembe. Sok hülyeség van a kobakban, tudom.
- Tényleg? - megszeppenek és pislogok is nagyokat, mint az őzike, vagy épp a birka. Hát hallanák akkor a kiáltásom, amikor belerúgok valamibe vagy amikor mérges vagyok. Na akkor az igazi! Ez? Ez most nem az igazi volt, csak... valami. - Jaj istenem, cikkek. Azoktól zavarba jönnék, nem is kell – rázom meg a fejem, nem szükséges sem plakát, se semmi. Persze, tök jól hangzik, meg kecsegtető, de a valóságban tökre fura magáról olvasnia az embernek – a legtöbb esetben -, vagy épp már egyenesen zavaró. Én még nem kerültem be az újságba, és jobb is. Én inkább a hullócsillag típus vagyok, de most törjem le? Milyen lelkes!
- Nem, igazából sose mesélt nekem senki arról, hogy mik vannak ott. Pláne nem a bulikról – nem is tudom felidézni igazándiból, hogy beszéltem-e valaha színjátszóssal. Vagy csak én nem figyeltem erre, vagy nagyon ritkák, vagy titkos. Nem tudom, melyik tippem az erősebb. A fejemet kicsit félrebillentem, miközben hallgatom őt. Mint a sportcsapatok, abban is mindenki menő, de az ilyen sorozatokban a színjátszók a gyíkok. Szóval, akkor mi az igazság?
- Áhh! Értem én, értem. Vagyis nem, de majd egyszer biztosan megfogom. A lányok meg... mindig a menőkre figyelnek, rajtam ennyi nem fog segíteni, de azért köszi – hát, hogy majd pont én leszek ettől jobb náluk. Hah! Jó vicc. Igazából épp vissza akarnám adni a papírt, amikor szemeim tágra nyílnak. Hogy mi? Én?
- Hát de... de arról még nem is volt szó! Vagy igen? Azt mondtam, hogy megyek? Jaj... jaj, jaj – én, színjátszás, próbaterem. És még nem tudja, kivel hozta össze a sors. Ha varázsolni is kell közben, akkor fél hatra ki is fog rúgni. - Ö.. ötre.. de hol?

---

Őszintén, most kezdek feléledni és felfogni, hogy mégis mi a fene folyik körülöttem. Tehát, itt az új év, új lehetőségek és persze még nehezebb tananyag. Nyakig benne fogok lenni a szószban, és akkor még finoman fejeztem ki magam. Az első vizsgáimon is majdnem elsüllyedtem, nekem igazából olyan korrepetálásra lenne szükségem, ami mindent átfog, na jó, nem mindent, de elég sok tárgyat, és mégis, sikerült olyan dologra feliratkoznom, akaratlanul, amiről fogalmam sincs, tehetségem és tapasztalatom még annyi se, és időm! A drága idő. Idén tuti meg fogok bukni, mint a huzat. Hogy az a...
- Öhm, oké. Balra, jobbra, megint jobbra és balra. Azt hiszem, meg fogom találni, de ha nem... majd improvizálok. Egy kérdés, ha már így.. így sikerült nekem ide bejelentkezni. Mi lesz ott? Tényleg elő kell adni valamit meg... sok próba van? - igazából az érdekel, kik járnak oda, mennyire béna dolog ez, meg hogy mennyire komoly. De ezeket nem illik megkérdezni, úgy néz ki, ezt nekem kell majd kitapasztalnom, amint odaérek. Komolyan. Tuti én vagyok az egyetlen olyan bolond, aki csak azért lesz ott, mert annyira berezelt, hogy fogalma sem volt, mire is jelentkezik. Sőt, és még bele is ment! Ha ez nem lesz égés, akkor semmi sem. Még egy erdőtűz sem.
- Reméljük – bólogatok párat, majd megfogva a lapot, odaszorítom a könyvekhez azt is, amibe még mindig kapaszkodom és amit ölelgetek, mintha valami plüss lenne. Most kéne futni, de már minek. Ezt elintéztem.
- Elijah vagyok. És.. és te? - nekem ismeretlen a srác, az iskola nagy része az, így nem nagy kérdés az, amit megeresztek. Vagy tudnom kellene valamiről?

---

- Ó az ég szerelme... nincs ehhez egy térkép? – sóhajtok egyet, és ismétlem el magában azt az útvonalat, amit felsorolt. Oké, jobban bele kellene vetnem magam a kastély zugait illetően, de annyit sétálni nem szeretek, akárhogy is nézem, ez túl hatalmas falat ahhoz, hogy csak úgy le lehessen gyűrni. Igazából, darabolva se mennem egyszerűen. - Nincs egy tollad? Felírom ennek a hátuljára – bökök a szórólapra, amit adott. Ciki vagy sem, hétfőig sok óra telik el, sok minden fog történni, és a tananyag, amit beletömök a kobakba, ki fogja ezt lökni. Nagyon. - Ne is emlegesd azt... - fintorodom el egy kicsit, majd a fejem rázom meg. Ha valami nem, hát a bájitaltan nem hiányzik senki életéből, az enyémből pedig főleg nem. Ez van, ameddig kell, elviselem, aztán, amint nem... le lehet adni amúgy valamit, ha nem megy? Ezen nem is gondolkodtam el annyira. Na majd, ha odaérek. Egyelőre így is elég kaotikus a rendszer, nem kellene megzavarni, főleg, hogy most csináltam a pluszmelót.
- Hát... egy kicsit nem árt, de ha nem szabad, akkor ne – kicsit csalódott az arcom, de végül is, lehetett erre számítani, elvégre, akkor hol marad az élvezet, meg a minden, no meg, akkor félő, mármint gondolom ő véli úgy, hogy ha már mindent tudok, el se megyek vagy akármi. Igazából felmerült bennem, hogy nem megyek el, de ha most megtalált, akkor máskor is megfog, és akkor biztos totálisan rám ijeszt. Nem, nem így, hogy meglep, hanem komolyan. Neki is van hangja, nem csak nekem.
- Rendben van, Kolos, megjegyzem – még picit ki is húzom magam, és bólogatok. Érdekes neve van, magyar, és ott sok a fura név, egy babaneves oldalon láttam párat, és ennél furább nekem már csak a György vagy épp a Vendel. Meg még sok más minden. Már ezért is könnyebb megjegyezni. Vagy csak az emlék...
- Igyekszem! - oké, totál hülyeség, hogy azonnal engedelmeskedem egy idegennek, de itt már csak ilyen. A prefektusok is diákok és mégis hallgatni kell rájuk. Ki érti ezt...

---

Mire elballagok. Hát, az se most lesz, főleg, ha addig elkaszálnak még pár vizsgán év végén, és ismételnem kell. Én tökre felkészültem erre a forgatókönyvre, még anyáéknak is említettem, hogy nehéz azért itt és lehet meg fog esni, de ők azt mondták, okos gyerek vagyok, majd megoldom. De hogy hogyan, azt már nem mondta meg senki sem. Tanulni kell, tanulni és... tanulni. Nem hangzik ez nehéznek.
- Kivéve ha úgy eltévedek, hogy évekig nem kerülök elő – nevetem el kicsit magam, mert tökre elképzelhető egy ilyen helyen, vagy csak épp így oldom a feszültséget. Vagy valami olyasmi. Főképp ha az elől kell elbújni, ami rám vár. Mondjuk erről a szakkörről. De fog még fájni fejem miatta.
- Rendben van, akkor kivárom... a sorom vagy mimet – kicsit ijesztően széles lett a mosolya, amely mögött annyi minden lapulhat, hogy csak na, de remélem, most csak annak van öröme, hogy sikerült ez az egész. Vagy esetleg arról, ami azokon a próbákon történik és ő tud róla. Ezért még kicsit kíváncsibb is lettem, no de az se megoldás, ha nyaggatom, mert akkor lecsap a nagy kezeivel, az pedig igencsak fájdalmas lenne, a sokk után. A dámák meg csak mondják és mondják, még nevetnek is, de oda se figyelek. Minek. Nem hiszek nekik, mondtam.
-Órán? Eljátszhatom hogy tudom az anyagot, ez tényleg jó – meg persze értem én, néha el is maradhat egy-egy óra. Remek! Sőt! De azért mégse kellett volna csak így, elvégre, tényleg annyit se mondtam, hogy fapapucs. Tudod mi jó azért ebben? Hogy nem valami veszélyes dologra sikerült jelentkeznem. Na akkor...
- Oké, oké, készülök – de mivel? Vinni kell valamit, esszét, fogalmazást magamról? Az ilyen helyeken kell valami. Majd összedobom, ha kitisztult a fejem. Tökéletes. Nem is csinálta volna senki sem jobban. A fejemet rázva indulok utamra tovább, és ívesen kikerülök bárkit, aki rám néz hosszabban. Még a véletlen beszerveznek egy bájitalszakkörbe...

---

Tudom, hogy itt nagy a zsongás mindig a festmények miatt, de most mégis ide csoszogok be és ledobom magam a kanapéra és elfekszem mentem. Nem figyelek arra, ki és mit mondd, vagy épp kik vannak még bent, csak egy nagy sóhajjal engedem ki a feszültséget.
Megint felmentem a baglyok közé, megint nem esett jól. Itt vagyok már két éve és ezzel nem tudok megbarátkozni. Nem szerettem a magasat sem, most már ha lenézek akár a csillagvizsgáló toronyból, nem zavar, nem szédülök. Nem bírtam az utazást sem, most már alszom a kocsiban, vonaton. De pár madárral nem tudok megbarátkozni. Sőt, menekülőt fújok, amint csak lehet, de most hirtelen nem találtam senkit sem, hogy megkérjem, küldje el nekem a levelet haza. Megírtam, mikor indulok vissza, meg, hogy túléltem a vizsgákat és szerintem meg sem buktam. Nemigen szokták meg ők sem, hogy néha így levelezünk, de anya szerint nagyon szépek ezek a madarak és olyan régies meg filmes érzete van az egésznek, ő jobban élvezni ezt, mint én. Pedig nagyon örülnék, ha lenne egy mágikus biciklivel ellátott postás, heti egyszer beteker, felveszi a cuccokat és huss! Lehet, én leszek majd ez és segítek azoknak, akik hasonlóan nem akarnak repülő tollas zsákokat használni bármire.
Még egy sóhaj, már jól vagyok és meg sem csípett egyik sem. Múltkor sikerült, azt hittem, leesik majd az ujjam, úgy fájt. A barátságosabb madarak felé fordultam, azt mondták, azok alacsonyabban vannak és mondtam nekik pár kedves szót. Vagyis remegő hanggal, cincogva kértem meg, hogy vigye el ezt a kis papírt és nagyon köszönöm. Többre nem volt erőm és idáig szaladtam.
Felülök végre, és körbenézek. Annyira csak nem feltűnő, hogy épp chillezem le a bensőmet. Kócos tincseimet lelapítom, hogy ne nézzek úgy ki, mint aki talált egy konnektort és bele is csókolt, majd hátradőlök. Lement az év nehéz része, most pár nap pihi. Kell ennél több? Aztán majd valami kellemesebb programot is kitalálok majd, nem akarok egész végig ücsörögni és most olvasni sem, annyit írtam a napokban, hogy a betűket most pihentetem. Enni mehettem volna mondjuk, vagy pancsolni az akváriumos szobába, amiről meséltek de a pánik ide űzött. No nem baj, pár percet még kibírok.

---

Fogalmam sincs, hogy én most modellt döglök.
Épp még mindig magam lelkivilágát nyugtatom, meg azt, hogy nincs semmi gáz, túl kellene lépnem az egészen. Tudom, aki fél úszni, azt bevágják a medencébe, aki fél a magastól, felmegy a kilátóba, aki fél a tollas nyavalyáktól, annak itt egy torony, tele bagollyal. Tyúkudvar is lehetne, akkor sem lenne jobb, sőt, ott még kakas is lenne és mindenki tudja, milyen szemetek azok, a szemed is kicsípnék, ha arról van szó. Engem nem kergetett meg ilyesmi, gyereknek, izé, még gyerekebbnek városi voltam és csak csomagolva láttam, amikor meg már itt éltünk és valakinél volt, elkerültem a fenébe. De elmesélték a halál közeli élményeket, vagy a nénik azt, hogyan hajtják el a kisseprűvel. Talán nekem is kéne egy, amikor levelezni megyek, de lehet, nem díjaznák, elvégre, ott vannak saját madarak is, meg okosak, túl okosak és akkor biztos nagyon kapnék. Eeeeh... Szóval, legközelebb majd mást találok ki, vagy mást találok meg, illetve veszek majd valami könyvet, amelyben lehet pár pro tipp arra, mi a francot kezdjek én most ezzel. Lassan már nem foghatok mindent a gyerek dologra, és ha nem akarok körberöhögést reggelinél, amikor tányérnyi szemekkel bámulok a mellettem ülőre, mert épp oda száll egy... Aztán ki tudja, a legnagyobb macsók is félnek, ott van Mr. T. féle Bosco őrmester, ha jól emlékszem, őt lehetett csak altatva repülővel szállítani és közben meg akkora volt, mint egy hegy. Szóval, talán van még esélyem ezzel is ha nem is menőnek, de átlagosnak lennem.
De hát ugye engem most rajzolnak. Nem aludtam amúgy, de néha tök jó így képzelegni valamin, valami történeten akár. Vagy mert így hagytam magam. De zsibbad mindenem, így aztán ennek vége, kezem leengedem, lábam kinyújtom, igazából fel is ülhetnék, de azzal munka van és marha kényelmes. A szúró tekintet ha éget is, tök jól bírom, aztán a hangra már felkapom a fejem. Hú!
- Mmmmmh? - fordulok a rossz irányba elsőnek, aztán a másikba, és hát az ismerős arc már ott is előttem. Már ülök is fel, megkapaszkodva húzom fel magam és kócos fejemmel fordulok felé, arcom már vidámabb.
- Szia Lau! De örülök, hogy látlak. Ééééés.... igen. Sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de betemetett a tanulás. Azt hittem csak elsőben sok, de... pfuhh... - grimaszolok. Itt úgy néz ki, az a könnyebb, utána minden csak meredekebb és merészebb. De azért figyeltem, néha odaintegettem neki, meg ilyenek.
- És veled mi újság? - figyelem, aztán a mappát. Szemöldököm felcsusszan kicsit, de kíváncsian. - Hát az ott?

---

Én is nevetni akarok azon, hogy tanulok meg ez veszi el az időm, csak nem tudok. Tudjátok, ez a tipikus szomorú de igaz valóság és csak együtt lehet élni, mert amúgy muszáj. Meg azért szerencsémre nem vagyok annyira stréber, hogy ne látszódjak ki a könyvek mögül 0-24, az mondjuk meglepne engem is és a végére sikítanék. Mindig kell önidő, meg társasidő, egészséges egyensúly meg minden zen cucc, vagy minek nevezik ezt. Persze, lesz még szebb is, néha hallom felsőbb éves diákoktól, hogy mik várhatnak ránk, rám és egyre jobban el kell fogadnom, hogy az ilyen édes és kellemes semmittevésre egyre kisebb időt fordíthatok, ha nem akarok tényleg a legrosszabb lenni. Mondjuk tény, meglátogathattam volna többet is, de mindig egy sráccal vagy más lányokkal láttam, én meg olyankor nincs merszem alapon csak integetek.
- Kérlek! Nagyon hálás leszek, mert én hiába kaparom, kemény. Aztán ha végeztünk, elássuk a könyveket – egyszer nekiálltunk még anyaországban matekkönyvet temetni, de végül nem volt merszünk, hogy össze is koszoljuk, mert aztán még azért is kapunk, ha már előtte a firkákat nem szerették. Vicces emlék, itt meg sokan vagyunk, ki figyelne ránk. Senki?
- Aha, igen. Pontosan így, örülök, hogy te megérted – sóhajtok fel, a beilleszkedés még most is tart ugyan, de már kisebb ütemben, mint akkor. Akkor sok infó, most sok anyag. Főleg, hogy ő egyel feljebb van, mint én, és ha ilyet mond, akkor alátámasztódik, hogy tényleg nem lesz időm. Sír a lelkem.
- Harmadik, ugye? Mennyire nehéz? Egy olyan egytől tízig tartó skálán – sejtem a választ, hogy huszonkettő, de azért hátha annyira nem vészes. Annyira. Igen, nekem ilyen gondjaim vannak, nem a csajügyek meg minden. Béna, ez van. Én mondjuk örülök. Lesz még elég más.
- Jaj tényleg, prefektus! Menő, mi? Hány büntit szórtál már ki? - itt akaratlan vigyorgok, én tök vicces dolgokat adnék. De én nem leszek prefektus, mert tuti olyankor aludnám a legszebbet, amikor kint kéne lennem. Meg példát mutatni, mikor szétszórt vagyok, bahh. Neeem, én nem. Nem is vágyom.
- Mondjuk én is kapkodom a fejem manapság, de velem lényegiben kevesebb. Na majd jövőre! - előre és tovább. Aztán dőlök felé kicsit, hogy jobban meg tudjam nézni, mit is alkotott. Azta. Hát felőlem lehetne ez a végleges is, nem csak vázlat, vagy akármi, már jól mutat. Nem azért, mert én vagyok, hanem mert tök jól csinálja.
- Szuperül sikerült elkapnod a hajkoronámat. Meg amúgy is. Tök ügyes vagy! Ha ezt tudom, maradok még és alszok maximum egy sort, de gondolom az a legjobb dolog, mert akkor nem moccanok – fogalmam sem volt, kattogott az agyam. Lehet szólt? Vagy tapsolt? Hű, remélem nem ignoráltam.
- Az a valaki szégyellje magát most menten. Ilyenre vetemedni... - értem ám a poént és vigyorgok egy sort. Tényleg ne haragudjon, nem direkt volt.
- Hűűűű... Muglinak lenni, kockulni, vásárolni cuccokat jövőre amiket elhozok, fürdeni, ilyenek. A szokásos valami nyaralás után szabadprogram, szerintem nem tudok majd válogatni és kapkodok mint a marha. Ti mentek valahova családdal, baráttal, akárkivel? - felhúzom a lábaim és törökülésben fordulok felé, hogy jobban halljak, mert az ettől függ, ugye.

---

---

---