Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

ZSOMBI
a Levita galiba után | x


Úgy tűnik, a "semmi baj, jól vagyok" a tanárok számára annyit tesz, hogy "mindenem fáj, mindjárt meghalok", legalábbis rögvest a gyengélkedőre tereltek, miután elárultam, hogy az egyik minisztériumi ember odébb akart lebegtetni az útból, amikor a Levita torony omlásnak indult, a varázs-baj elhárító pedig nem tudta tovább rajtam tartani a bűbájt és a földre zuhantam. Viszont egy karcolás sem lett rajtam, csak pár tagom sajog kicsit attól, ahogy leestem és eldőltem. De nem voltam magasan előtte. Ezt persze bizonygathattam a profnak, akkor is ideküldött.
Úgyhogy most itt vagyunk Zsombival, mintegy sárga kakukktojások-ként, hiszen a gyengélkedőt főleg a szerencsétlenül járt levitások tarkítják. Alig lépünk a terembe, máris tessékelnek minket egy szabad ágyhoz. Ez valami ilyen kinyithatós fajta. Túlterheltség van, kellett pár pluszt hozni. Szóval el se mondhatom, hogy én különben jól vagyok, máris leültetnek és ott hagynak. Körbepillantok a nyöszörgő szfinxeken, majd barátomra nézek.
- Remélem, hamar megvizsgálnak és mehetünk! - osztom meg ábrándképeimet Zsombival. Közben azért markolászom meg dörzsölgetem kicsit fájó oldalamat meg combomat. Csak egy kevés húzódás meg ütődés lehet.
- Te jól vagy? - kérdezem meg tőle azt, amire eddig nem volt alkalmam itt a nagy események közepette. Közben az ide-oda cikázó gyógyítókat meg egyéb, önjelölt segédeket figyelem, valamint a póruljártakat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

ZSOMBI
a Levita galiba után | x


Nem hamarkodja el a választ, azt meg kell hagyni. Azonban én aztán nem fogom siettetni. Megértem, hogy zavart. Én is az vagyok. Lehet, fel se fogta, amit kérdeztem. Legalábbis nagyon úgy fest, mint aki most ébredt fel valami álomból. Ha sokáig nem válaszol, legfeljebb érdeklődök újra. Tényleg szeretném tudni, mi vele a helyzet.
Eljutnak hozzám mondattöredékek, félszavak arról, hogy elvileg komolyabb sérülést senki nem szenvedett és hogy stabilizálták a tornyot. Elmosolyodom, ezt hallva, és már éppen kérdezném barátomtól, hallotta-e ő is a jó hírt, amikor kezelésbe veszik. Alig egy pillanat múlva pedig hozzám is odalép egy gyógyítósegéd és megkérdezi, mi történt velem. Elmesélem neki is a lebegésem és leesésem regéjét, nem felejtve ki az elmondásból hősies barátomat sem. Azt a részt a jótékony homályban hagyom, amelyben nekiállt viaskodni a minisztériumi varázslóval. Én hiába adózom ámulattal háztársamnak miatta, szerintem más talán nem nagyon díjazna efféle engedetlenséget.
- ... Zsombi segített felkelni és elindultunk, amikor... - folytatom azzal, hogy egy prof ideküldött. De rájövök, ez a része talán már nem olyan lényeges.
- Csak egy kicsit fáj az oldalam meg a lábam, de semmi komoly - bólogatok, előadva ugyanazt a bizonygatás, amit már a tanerővel is megejtettem. Lassan a mestere leszek. Azonban tényleg úgy vagyok vele, mint barátom is: jobban örülnék, ha nem engem ápolgatnának, hanem inkább azokkal törődnének, akik tényleg rászorulnak. Ne fecséreljék ránk az időt! Jól vagyunk, szívesen átadjuk a helyünket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

ZSOMBI
a Levita galiba után | x


Megvizsgálnak és végül ők is belátják, hogy tényleg semmi komoly. Azt hiszem, lehetne ez a mottóm vagy rávarrathatnám a pólómra lassan, amennyiszer ma előkerült ez a frázis. Kapok azért valami kis adag kenőcsöt hűsítőnek a fájó tagjaimra, úgyhogy az apró tégellyel a kezemben csatlakozok Zsombihoz, aki elég fura dolgot kérdez. Összevont szemöldökkel hallgatom. Hirtelen nem is értem, aztán arra jutok, hogy biztos csak azt furcsállja, hogy nem mondtam el a gyógyítósegédnek a teljes igazat. Bár akkor sem értem, miért így kérdezi.
- Jó, tudom, nem mondtam el mindent. Csak gondoltam, jobb, ha azt azért nem árulom el, hogy... hát hogy milyen keményen szembeszálltál vele értem - mosolygok barátomra, ahogy visszagondolok arra, tényleg milyen hevesen a védelmemre kelt. Az ápolónknak persze ezt csak úgy adtam elő, hogy háztársam megkérte a minisztériumi mágust, hogy ne lebegtessen el. Pedig az igazából egy koránt sem gyenge fenyegetés volt.
- Lehet, nem örülnének neki, ha ilyet hallanának. Nem akarom, hogy megüsd a bokád - szabadkozom tovább amiatt, hogy a finomított verziót adtam elő, hiszen még csak nem is sejtem, hogy Zsombi azért érdeklődik mindezekről, mert számára is olyan új volt a történet, mint a gyógyítósegédnek. Miközben bandukolunk kifele, visszafogottan nézelődöm, fürkészve a sérülteket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Nem mondhatnám, hogy nem ijedek meg barátom arcát látva, aztán meg főleg akkor, amikor a falnak kell támaszkodnia, hogy talpon maradjon. Utána nyúlok, mert félek, összeesik. Kezem azonban megáll előtte, hiszen látom, tartja magát. Mond valamit halkan, amit nem igazán értek. Szemöldökösszevonva hajolok közelebb, azonban a kérdését már tisztán kiveszem, hiszen hozzám intézi. Érteni viszont egyre kevésbé értem a helyzetet. Úgyhogy hagyom szépen a szemöldökeimet összevonva. Jók lesznek még azok úgy egy darabig szerintem.
- Rendben - megyek bele rögvest a kérésbe.
- Csak... nem akarsz leülni? - javaslom neki, egy üres székre mutatva a gyengélkedő bejárata mellett. Az az igazság, legelőször azt hittem, mégis érte valami sérülés, amit az orvos nem vett észre és ez okozza a bajt. Bár igazából az, hogy úgy tűnik, nem emlékszik arra, ami történt, akár agyrázkódás tünete is lehet. Talán jobb lenne idehívnom egy gyógyítót, de először teljesíteni fogom, amit kért. Akár leül, akár nem.
- Szóval az a mágus a Varázs-baj Elhárítóktól lebegtetni kezdett engem, mert útban voltam, mire te felszólítottad, hogy engedjen el és valami olyat is mondtál neki, hogy "jobb lesz, ha nem kötekszik velem" vagy ilyesmi - próbálom felidézni a pontos történéseket, csak hát éppen a levegőben úsztam arrébb és egyébként is sok esemény volt körülöttünk.
- Aztán beomlott a torony, a bűbáj hatása meg véget ért, szóval leestem és te jöttél felsegíteni - érek a mesélésem végére, ám töprengő arcomból kivehető, hogy még morfondírozok, nem hagytam-e ki semmi fontos részletet. De szerintem nem. Azért figyelem Zsombit, elégedett-e vagy kiváncsi még valamire.
- De... miért? Mi a baj? - kérdezem meg, kicsit vontatottan, miért kért meg rá, hogy részletesen meséljek el neki olyasmit, aminek mindketten tanúi voltunk, hiszen egyenesen velünk történt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

ZSOMBI
a Levita galiba után | x


Összekeverni őt valakivel? Mégis hogy keverhettem volna őt össze valakivel? Ha még csak egy pillanatra láttam volnam, ahogy éppen megtesz valamit, azonban események hosszú sora az, ami történt és amit el is meséltem neki. És végig ő volt az. Ha csak valaki nem vette fel az alakját. Amit miért tett volna bárki? Főleg miért állt volna ki értem az ő bőrébe bújva? Na jó, nem is kombinálok tovább, csak nézem barátomat értetlenül. Az nagyon jól megy.
- Ó... rendben. Oké, menjünk - illetődöm meg kicsit a komolynak ható szavaktól. Elképzelésem sincs, vajon mit akarhat nekem elmondani, azonban én kétségtelenül meg fogom hallgatni. Körbepillantok, majd ismét háztársamra.
- Ha rosszul lennél, támaszkodj rám, jó? - kérem azért még meg erre, hiszen teljesen fordítottan ülünk a seprűn azzal, hogy pont akkor bandukolunk el a gyengélkedőről, amikor éppen kezd rossz bőrben lenni. De mi már csak ilyenek vagyunk. Odamegyünk a katasztrófa kellős közepébe, hogy aztán ott lábatlankodjunk, amikor pont hogy teret kéne adnunk, most meg a gyógyítói segítségtől távolodva állunk neki gyengélkedni. Legalább mindezt közösen tesszük és a rossz szándék teljes hiányában. Ettől navinés a navinés, nem? Apropó Navine: a klubhelyiségünket célozzuk meg, mint azt a helyet, ahol elmondhatja nekem, amit szeretne. Legyen az bármi is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

ANNIE
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Már nincs több órám idén! Kész, vége!
Uniformisban, táskámmal az oldalamon caplatok a folyosón, arcomon elégedett mosollyal. Hiszen itt a szünet és hamarosan a karácsony! Picit aztán morfondírozásra áll az ábrázatom, ahogy töprengek, végül miben egyeztünk meg Zsombival, hol találkozunk. Neki egyáltalán van még órája? Jaj, túl gyakran elterelődik a figyelmünk, amikor ilyen fontos dolgokat kéne egyeztetni. Mindig közbejön valami érdekes. De azt hiszem, úgy beszéltük meg, a klubhelyiségben találkozunk majd. Viszont azt nem tudom, mikor. Mert ha még nem most, akkor előtte elugranék a Nagyterembe harapni valamit esetleg.
Gondolkozásomból egy ismerős alak látványa zökkent ki. A csónakházban találkoztunk még pár hete. Azóta nem volt újabb szerencsénk. Megtorpanok kicsit, ahogy meglátom. Emlékszem, azt mondta, nem diák. Akkor netán látogatóba jött?
- Szia! Hát te? - kérdezek is rá egyből, üdvözölve őt, odalépve hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

ANNIE
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Összevont szemöldökkel, mosolyogva pillantok az orrom elé dugott kártyacsodára. Elolvasom a nevet, de szórakozottságomban nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Inkább az foglalkoztat, hogy mit jelent ez, hogy fogságban van? Kérdőn tekintek vissza rá. Viszont akkor ezek szerint Willt is ismeri, akit én meg csak nagyon közvetetten, de szintén ismerek. Ő is Edictum vezető volt, nem olyan nagyon sokkal előttem.
- Hát, ez mondjuk tényleg előfordulhat - bólogatok a gondnokot illetően, félkomolyan, de vigyorogva. Érdekes egy fazon, ez biztos. Elég morgós.
- Ó, köszönöm. Igen, Navine - bólintok, miután lepillantottam magamra. Ing, nyakkendő, talár, prefektusi jelvény. Teljes a szokásos szett. A többséggel ellentétben én szeretem az egyenruhát. Mondjuk az otthonban is hozzászokhattam. Valahogy magától értetődik, hogy ilyet viseljek. Ez a bagolyköves viszont azért menőbb.
- Unikornis a jelképállatunk - árulom el neki ezt az érdekességet is, mert úgy veszem ki, nem sok mindent tud a bagolyköves házakról ezek szerint. Különös belegondolni, hogy egy-két éve még én sem tudtam. Halvány lila elképzelésem sem volt, hiszen akkor még a Bagolykő Mágustanodáról sem hallottam. Bevallom, Magyarországról is alig. Aztán egyszerre itt találtam magam és ma már olyan természetesnek hat minden.
- Fogság? Miféle fogság? - kérdezek rá, így kicsit megkésve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

ANNIE
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Fintorgok kicsit a leragasztott könyökhajlatot látva. Vért vehettek tőle vagy ilyesmi. De ha azt mondja, semmi komoly, meg láthatóan neki nem nagy ügy, akkor jó. Érdeklődve hallgatom és elmosolyodom, mikor megnyugtat, hogy nem fertőz.
- Akkor a csóknak sincs akadálya - húzom fel vigyorogva a vállaimat.
- Csak kár, hogy nincs itt fagyöngy - pislogok el magunk fölé, miközben úgy markolom a táskám pántját, mintha az életem függne tőle. A csókkal egyébként csak viccelődtem. Mármint, ha belegondolnék, valószínűleg tényleg nem lenne kifogásom az ellen, hogy csókot lopjak a lánytól, viszont nem nagyon szoktam én ilyenekbe belegondolni. Tudom, fura ez egy korombeli sráctól, azonban egyértelmáen sok mindenben eltérek a többiektől. Legtöbbször nem feltétlen előnyömre. Bár ez nézőpont kérdése csupán.
- Haza, igen. Alig várom! Mármint nem azért, nagyon szeretek itt lenni, de... ez lesz az első közös karácsonyunk a bácsikámmal - kotyogom ki izgatottan. Örülök, hogy említhetem végre valaki olyannak Liam bácsit, aki nem a róla való áradozásomat kell hallgassa naphosszat. Oké, már nincs más olyan sem, akinek kéne, mert visszafogom magam. Igyekszem legalábbis.
- Te is ezek szerint? - kérdezek vissza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

ANNIE
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Ez közös bennünk. Én sem csókolóztam még, azonban nem is áll szándékomban siettetni. Mindennek eljön az ideje. Persze, ha az ideje két pillanat múlva van, hát legyen, de ha évek múlva, az is jó. Mindig annak örülök, ami éppen van. Jelenleg például csak derülök a lánnyal a fagyöngyös feltételen, miközben fel sem fogom, hogy Annie tulajdonképpen most közölte velem, hogy egyáltalán nem volna ellenére ez az akció. Egyelőre legalábbis nem jut el a tudatomig.
Mélyet, őszintét, boldogat sóhajtok, egy bólintás közepette. Szerintem is csodálatos Karácsonyom lesz. Nem tudom elképzelni, hogy ne legyen az. Minden adott hozzá. Viszont, mintha a lánnyal ez nem így lenne. Nem vagyok egy túl jó megfigyelő vagy olyan, aki nagyon a dolgok mögé látna, azonban azt még én is észreveszem, hogy nincs oda azért, ami rá vár az ünnepen.
- Mondjuk az izgi - bíztatom a felfedezős szándékaival kapcsolatban, mosolyogva.
- Jó terv, csak sajnos nekem nincs itt ágyam - tájékoztatom erről a kis bökkenőről. Talán emlékszik, meséltem neki a csónakházban, hogy én nem lakom itt a suliban év közben sem, úgyhogy nincs szobán a körletben. Közben pedig persze már megint jól elsiklok a lényeg felett, mégpedig, hogy incselkedve visszatért a fagyöngy témára. Viszont ezúttal megszólal egy jelzés bennem, és mielőtt még elkezdenék azzal hülyéskedni, hogy esetleg az otthonunkba készül-e betörni, valahogy összeáll a kép. A kacsintás, a mosolya, a tekintete. Oké, túlzás, hogy összeáll a kép, azonban kapizsgálni kapizsgálok valamit, amitől a kezem a tarkómra csúszik, hogy zavartan megvakargassam, meg igazítsak kicsit a vállamon lévő táskán.
- De Szenteste csak nem a suliban kódorolsz majd - vetem fel, homlokráncolva, érdeklődő mosollyal, miközben csillagok helyett az én szemeim előtt fagyöngyök táncolnak. Egész életemben összesen nem gondoltam ennyit fagyöngyökre szerintem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

ANNIE
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Csak pislogok, mekkora összejövetel lesz náluk.
- Figyelj, ezt akár előnyödre is fordíthatod! - húzom fel vállaimat.
- Úgy értem, ha tényleg ennyien lesztek, te meg amúgy sem akarsz középpontban lenni, itt azért meg lesz a lehetőséged elbújni, beleolvadni a sokaságba - fejtem ki kicsit, miért lehet ez akár még egy jó helyzet is a lány számára. Lehet, elég lesz csendben ellennie, figyelnie. Legfeljebb majd néha hozzászólnak, nagy ügy. De az tuti, hogy ekkora bandában kevesebb az esélye, hogy túl sokat foglalkozzanak veled. Mármint hogy kellemetlenül sokat. Én már csak tudom.
- Nem tudom, normális-e - nevetek a kiakadásán.
- De nem, azt kétlem hogy Liam bácsinak is ennyi gyereke lenne majd. Mármint szerintem most én is elég vagyok neki. Felesége meg főleg nem lesz, legfeljebb férje, de nem hiszem, hogy néhánynál több - nevetek tovább, lazán kikotyogva ezeket a magánügyeket. Csak hát nekem ez természetes és különben sem vagyok az a titkolózós típus, úgyhogy fel sem merül bennem, hogy baj lenne. Valószínűleg nem is az. Ettől függetlenül, ahogy kicsit végiggondolom, amit beszéltem, enyhén zavarba jövök. Ez most egy ilyen zavarba ejtő találkozás.
- Akadnak terveink. Fadíszítés, karácsonyi vacsora, éjféli mise... - sorolom fel, miként alakul majd az ünnepi menetrend, azonban ez egyelőre így igazából csak egy-két napot fed le a szünetből.
- Meg megyünk ide-oda. Nagyon pontosan még nem tudjuk. Úgyhogy lesz bőven meglepetés is - vigyorodok el, erre jutva. Hirtelen aztán összerándulok, ahogy valami jéghideg nyakon trafál. Kiadok valami nyikkanó hangot is közben. Tarkómhoz kapok és körbenézek, honnan jött a hógolyó támadás. Törölgetem a nyakam meg izgek-mozgok, hogy eltávolítsam a havat. A folyosó padlóján hamar kis tócsákká válik.  Persze, a talárom alá is befolyt. Fintorogva masszírozom a becsapódás helyét. Nagyon eltalált. Ahogy nézelődöm, meglátok pár felsőbb éves eridonost, akik gyanús mosollyal nézegetek felém jó messziről.
- Ti voltatok? - kiáltok oda hozzájuk.
- Micsoda? - kérdeznek vissza. Megrázom a fejem és visszafordulok a lányhoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

- Csak viccelek - tisztázom ezt a néhánynál több ügyet. Tényleg csak hülyéskedtem, nem így megy ez nálunk. Mármint különben fogalmam sincs, Liam bácsi mit tervez ezen a téren. Mondjuk szerintem semmit. Fura dolog ezt tervezni.
- Nem, nincs még - rázom a fejem és az a helyzet, eléggé szöget üt a fejembe hirtelen ez a gondolatkör. Az, hogy a bácsikám akar-e majd köznapi értelembe vett családot. Mert hát én magunkat családnak tartom és szerintem ezzel ő is így van. Így van vajon? Nem szoktunk ilyeneket taglalni. Hogy ki kicsodának a kije vagy miként kéne gondolnunk magunkra. Nekem ő a családom és most olyan kicsit émelyítően hasít belém a felvetés, hogy esetleg mindez változik. Az nekem nem baj, ha leszünk még többen, csak a kettőnk közti kötelék ne vesszen el. Ugye nem képes elveszni? Na de nem tudok soká rágódni ezen, hiszen jön a hógolyó becsapódás. Eléggé elkerekedik a szemem, ahogy Annie odakiabál nekik.
- S-semmi baj - hebegem, mosolyogva a hevességén, és elfogadom a felkínált kendőt. Felszárítgatom kicsit a nyakamból a jeges vizet, aztán az eridonosok felé kapom a fejem, amikor szépen ideszólnak nekünk.
- Nagy a szád, kislány! Jobb lesz betapasztani - gyúrja az egyik felsős az új hógolyót, amihez az alapanyagot a párkányról kanalazta össze. Felsóhajtok.
- Ugyan, srácok, elég már - tárom szét a kezem, azonban a hógolyó már repül is. Az egyikük feldobja a levegőbe, a másikuk pedig egy bűbáj segítségével erősen megindítja felénk. Nekem még nem olyan reflexszerű, hogy a pálcámért kapjak, így jobb híján egyszerűen beállok az érkező hógolyó útjába, amit ezúttal az arcomba kapok. Odaszorítom a kezem, szenvedve lehunyom a szemem és rázom a fejemet, nyüglődő hangokat adva.
- Nagy ötlet egy prefit dobálni, észlények - veti oda nekik egy mellettük elsétáló rellonos, mire ráeszmélnek, hogy ajaj, valóban, én prefektus vagyok. Hallatnak is néhány basszus, tényleget meg még cifrábbakat is, aztán röhögve odamondogatnak olyanokat, hogy ők csak hülyéskedtek. Közben én azért már szabad kezembe vettem a pálcámat, azonban akkor most leereszthetem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

A továbbiak elég tompán jutnak csak el hozzám, hiszen a hideg, kemény csapódás okozta fájdalom végighasított a fejemen. Mostmár csak lüktet, ettől viszont még nem túl kellemes. Egyedül arra figyelek, a csínytevők felénk közelítenek-e vagy odébb állnak. Nagy kő esik le a szívemről, mikor valaki tájékoztatja őket, hogy prefi vagyok. Ez lett volna a következő lépésem: a jelvénylobogtatás. Mert ezekre a srácokra más úgyse hat. Tőlem nem. Mástól igen. Mondjuk egy még náluk is felsőbb éves rellonostól, akinek egészen más a kiállása, mint nekem. Elpislogok ép szememmel a jelenet felé, amin el kell mosolyodjak. Ügyesen csinálja. Jön aztán hozzánk.
- Megvagyok - bólogatok a srácnak az érdeklődése nyomán.
- Köszi a segítséget - fejezem ki hálámat, hiszen nem átallom elismerni, ha mások húznak ki a csávából. Erre elég gyakran van példa, sajnos. Nem mindig vagyok a helyzet magaslatán. Az elsétált megmentőnk után tekintek, aztán a lányra.
- Nem tudom, érdemes-e - bizonytalankodom a gyengélkedőlátogatást illetően. Vörös és nagyon ég meg lüktet, ez biztos, de nem tudom, használ-e rá bármi. Annyira nem vészes, szerintem pár perc múlva alig fogom érezni. Úgy meg aztán főleg, ha ilyen ápolásban részesülök. Meglep ez a gyógypuszi, egyúttal szinte el is feledteti velem, hogy bármi bajom van. Mosolyogva nézem a lányt. Már amennyire most tudom nézni. Közben még mindig a kezemet fogja, amit lehúzott arcomról.
- Szerintem igen - bólogatok. Szerintem jól vagyok.
- Elvileg az - nevetek a prefektusság tiszteletreméltóságát illetően.
- Lehet, hogy egy kis borogatást kéne rá rakni - állok neki morfondírozni a sérülésemről, miután a puszi hatása kicsit már gyengült. Talán kéne kérnem újat?
- Te jól vagy? - kérdezem meg én is. Nyilván őt testi bántalom nem érte, viszont megijedhetett vagy hasonló. Én mindig megijedek. Pedig velem sokszor történik ilyen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

ANNIE
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Igaza lehet. Úgyis közel a gyengélkedő, érdemes benézni. Bólintok hát neki megadóan, felveszem a padlóról az idő közben valamikor lecsúszott táskámat és elindulok a megfelelő irányba. Kezem még mindig a lány kezében. A másikkal arcomat fogom. Nem mintha az segítene rajta, csak valahogy úgy érzem, ott kell lennie. Mintha jobb lenne tőle. Nem tudom. Ez olyan reflex.
Csak nevetgélek, ahogy ennyiszer elmondja, milyen menő vagyok. Fogalmam sincs, hogy azért teszi, hogy nehogy hősködésből úgy tegyek, mint aki pöpecül van, amikor nem is. De ettől nem kell félnie. Nem szokásom játszani az agyam. Szerintem azt sem tudom, hogy kell. Csak hát nem ez az első hadisérülésem, aztán az otthonban nem volt érdemes állandóan a nevelőkhöz rohangálni minden bajunkkal. Akkor csak még inkább rád szálltak a többiek. Csendben kiszenvedted és ennyi. Valahonnan innen ered nekem most is ez a "hagyjuk, nem érdekes" hozzáállás.
- Akkor jó - nyugtázom, hogy Annie rendben van, közben próbálok nem túl büszkén mosolyogni, amikor közli, hogy megvédtem. Nekem ez le sem esett. Csak tettem, amit tettem. Nem gondolkoztam. A következőekre viszont felszökik a szemöldököm, amitől mondjuk bele is nyilal a fájdalom az arcomba, szóval szisszenek egyet, mielőtt felelnék.
- Láttam, igen. De hagyd őket! Nem érdemes foglalkozni velük - próbálom lebeszélni a megleckéztetésről. Már csak azért is, mert prefektus vagyok, akinek kötelessége az ilyesmit elleneznie. Még jó, hogy egyet is értek ezzel. Közben egyébként a dámák nagy súgdolózásba kezdenek, ahogy nézik, amint egymás kezét fogva bandukolunk a gyengélkedő felé. KATT

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

ANNIE és Will
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Nekem is akkor esik le ténylegesen, hogy még mindig egymás kezét fogjuk, amikor a lány elenged. Visszamosolygok rá és várok szépen, lüktető arcomat fogva. Ahogy Will feltűnik, helyzetemhez képest derűsen bólintok neki és engedelmesen követem az utasításait. Az nem nagyon áll össze bennem, miként akadályoztathatnám én egy újabb Payne lurkó születését, mivel azonban valami viccnek vélem, csak mosolyogva bólogatok. Nyugton fogok maradni. Megpróbálok. Hagyom magam vizsgálni, néha fintorgok meg nehezebben lélegzem, illetve sajnos közben esik le, mire is utalt az előbb, amitől szusszanva nevetek egy aprót, de különben nem mocorgok. Hát ez van, na, kívül esnek a gondolatkörömön az ilyen poénok.
- Oh, értem. Oké - nyugtázom kissé feszülten a fejleményeket.
- Tényleg jó ötlet volt benézni - fordítom fejemet Annie felé, miután hanyatt dőltem. Nem vagyok túlságosan otthon a gyógyítás területén, de azzal még én is tisztában vagyok, hogy a szennyeződés nagyon ronda dolgokat okoz. Fertőzés, miegyéb kellemes fejlemények. A szemedben ez főleg nem mókás. Minden esetre a készítmény illata elég bizalomgerjesztő, viszont, amikor kiderül, hogy ezt nem meginnom kell, ráadásul a kinézete sem túl csinos, akkor azért nyelek egy nagyot. De bólintok, hogy jöhet, rendben vagyok. Igyekszem nem összeszorítani a szemem. Hősként tűröm a végtelenül fura kezelést. Közben azért sűrűn szipogok, hiszen a művelet beindítja az orromat rendesen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

ANNIE és Will
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Mély levegőt veszek és aggodalmas vonásokkal szusszanom ki, amikor Will elárulja, hogy mekkora ostobaság lett volna nem eljönni ide. Ő nem így mondja, dehát a lényeg ez. Máskor nem legyintek majd rá. Csak folyton emlékeztetnem kell magam, hogy nem kell feltétlenül úgy csináljak dolgokat, mint ezelőtt.
Elmondhatatlanul jól esik, ahogyan a lány törődik velem. Azért ez így sokkal kellemesebb, mint amikor néha nagyobbakat kaptam az árvaházban és vonszolhattam el magam valamelyik nevelőhöz a sebeimmel, akik persze csak odavittek a gyengélkedőre, de nem maradtak ott, nem volt rá idejük. Nyilván lett volna azért egy-két olyan társam, aki szívesen meglátogatott volna, ám nem volt érdemes kockáztatni, hogy a támadóim ezután őket pécézzék ki. Úgyhogy viszonylag új élmény nekem ez, hogy nem egymagam gyötrődöm a harci sérüléseimmel. Az meg egyáltalán nem zavar, hogy hűs Annie keze. Lehet, hogy az enyém mindig jó meleg, az övé viszont finom puha.
- Csak néhányuk - rázom a fejem, hogy nehogy azt higgye, ez olyan általános.
- Ők is inkább akkor, ha többen vannak - megyek kicsit tovább az elemezgetésben. Hihetetlen, mennyire másként tudnak viselkedni emberek egy csoport részeként. Mialatt ezen morfondírozok, meg Will is hozzáteszi a maga gondolatát, szipogok tovább és most inkább a számon lélegzem, miközben csak folyik és folyik szememből valami. Nem is tudom, a könnyeim-e azok vagy az a valami, amit a szememre tett. Talán mindkettő. Hagyom aztán bekenegetni szemhéjam.
- Rendben - bólintok, hogy csukva fogom tartani. Tényleg jó meleg. Elvigyorodok a rellonosok méregfogán és majdnem meg is lesem Willét, de rájövök, hogy pont most ígértem meg, hogy nem nézelődöm egy darabog. Szóval csak próbálom felidézni a látványt. Tényleg van olyanja! De szerintem sem gonoszak különben. Véleményemet bólogatással adom tudtukra. Szabad kezemmel viszont előhalászok egy zsepit, elfordítom kicsit a fejem és kifújom az orrom.
- Köszönöm. Kellemes ünnepeket! - szólok utána hálásan, mind a kívánságért, mind az egész ellátásért. Kettesben maradunk a lánnyal. Helyezgetem kicsit a kezem a kezében, jobban elmosolyodva, miközben szépen, nyugodtan heverek a hátamon, lehunyt szemmel. Nagyon jól esik ez a krém.
- Ha menned kell valahova vagy ilyesmi, nyugodtan. Én megvagyok... - biztosítom róla kedves hangon a lányt, hogy nem sértődöm meg, ha itt hagy. Biztos éppen csinálni akart valamit vagy tartott valamerre, mikor a kis incidensünk történt. Oké, az más kérdés, hogy sokkal jobban örülnék, ha maradna, viszont ha valami, az önzősg meg kisajátítás az távol áll tőlem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

ANNIE
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Marad. Örülök. Nem is szándékozom tovább győzködni arról, hogy bárhova menjen. De azért a lehetőséget meg kellett osszam vele. Helyezkedek kicsit, szabad kezem hasam tájára pihentetve, lábfejemet ingáztatom és csak mosolygok a magyarázaton.
- Áh, nem kergetnek meg, szerintem elment a kedvük attól... - kezdem nyugtatgatni, aztán megakadok és összevonom a szemöldököm, amikor eljut a tudatomig, amit mondott.
- Hogyhogy nem tudsz futni? Fáj a lábad? - találgatok. Olyan furán hangzott ez hirtelen, mert jó, sokan nem tudnak úszni vagy seprűn lovagolni meg ilyenek, a futás viszont nem olyasmi, amit szerintem így külön tanulni kéne. Vagy amire lehetne képtelennek lenni, hacsak valaki nincs testileg akadályoztatva.
Alig van időm megilletődni a készülő köszönetnyilvántásán, már érzem, ahogy odakepeckedik mellém. A szememet viszont még nem nyithatom ki. Szóval csak sejtem, mi folyik körülöttem. Minden esetre próbálok kicsit arrébb húzódni, hogy több helye legyen, elférjen. Ez persze nem nagyon sikerül. Csak jól összepréselődve tudunk az ágyon lenni. Nagyon közel. De bevallom, én nem bánom. Aztán megkapom a puszit. Ez már a második ma tőle. Csak én képzelődöm vagy egyre finomabbak és finomabbak? Akárhogy is, szemöldököm felszökik, nyelek egyet, zavartan megnyalom a számat, amit egyszerre tök kiszáradtnak érzek, aztán csak vigyorgok tovább kiszolgáltatott helyzetemben. Elég ismeretlen terület ez nekem. Mármint nem a kiszolgáltatottság (az egyáltalán nem), hanem a lányok általi puszilgatottság.
- Hát, azért nem bánom, ha még győzködsz - felelem lazán vállvonva, aztán rögtön ráncolok egyet a homlokomon, mert alig hiszem el, hogy ezt én mondtam. Egyáltalán honnan jött? Honnan szedek ilyen szöveget? Ezt hívnák flörtnek? És én most azt csináltam? Tudok olyat? Jó egyáltalán, ha tudok olyat?
Zavartan mosolygok a kis feleletem után.
- Úgy értem... szóval... örülök, ha szerinted az vagyok. Igyekszem - hebegem, jól belerondítva az iménti macsóskodásmba, ami valószínűleg meg is érdemli, hogy belerondítsak, hiszen igazán távol áll tőlem.
- Szerinted kinyithatom már? - kérem ki a véleményét a bekent szememet illetően. Teljesen elvesztettem az időérzékem. Is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

ANNIE
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


A szíve. Mielőtt még nekiállnék mélyebben eltöprengeni róla, ez mit takarhat, már érkezik is a kis kiegészítés hozzá. Egy csöndes "ah"-t hallatva adom tudtára, hogy "vagy úgy! értem". Persze, nyilván koránt sem értem tökéletesen, azonban ebből már lehet róla fogalmam. Valamilyen szívbetegsége van, ami miatt kímélnie kell magát. Reakciómban nincsen sajnálkozás, pusztán elfogadás. Egyértelmű, hogy szívesen megtudnék többet is erről a dologról, viszont nem akarok most nekiállni faggatózni. Különben is, ez most itt az én időm a betegeskedésre!
Örülök, hogy ilyen derűsen fogadja a csajozós szövegemet. Nevetek vele én is. Aztán egészen komolyra vált az arcom, amikor felajánlja, hogy szemügyre vesz. Próbálok jó ápolt lenni. Elég klasszul megy szerintem. Még akkor sem izgek-mozgok túlságosan, amikor ismét ilyen közel húzódik. Csaknem rám fekszik. Oké, nem, de nekem ez felér azzal. A diagnózisa meg zene füleimnek.
Kinyitom a szemem, ami már tényleg nem is fáj. Pislogok párat, a lányra nézve. Éreztem én, ahogy a krémtől lassan alább hagy a lüktetés meg az égés is múlik, azonban azt remélni sem mertem, hogy tényleg így elillant. Nem úgy, mint a lány pirulása, amit csak most nyílik alkalmam megcsodálni. Hogy zavar-e? Nincs, ami kevésbé zavarna. Nagyon helyesnek találom.
- Hopposbi...? - kezdek visszakérdezni, miközben egyik kezem fejem alá rakom.
- A hopphálózatra gondolsz? - szökik fel szemöldököm, megsejtve a megoldást.
- Onnan nem nagyon tudok elkésni. Mármint akkor igen, ha bezár a hivatal, de késő éjjelig nyitva van az a része, ahol a kandallók vannak. Mások is járnak onnan haza - magyarázom neki, lazán heverészve mellette az ágyon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

ANNIE
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Különös, hogy nem tudja, pontosan micsoda a hopphálózat. Azt hittem, csak a nevét felejtette el, erre kiderül, hogy azt sem tudja, min keresztül utazunk. Viszont durvaságnak érezném rákérdezni, mugli környezetben nőtt-e, hogy ennyire nincs képben. Dehát csomó varázsló ismerőse van. Vagy ők hirtelen lettek? Na majd egyszer kiderítem. De nem most.
- Nem - nevetek kicsit a lyukas ötleten.
- Kandallóba lépünk - kezdek a magyarázatomba, amihez kihúzom a kezem a tarkóm alól, hogy nekiláthassak a gesztikulálásnak, mutogatásnak.
- Van egy por, amit magunk alá kell hintenünk, miután kimondtuk a nevét annak a helynek, ahova szeretni mennénk - tárom elé a teljes folyamatot.
- Vigyázni kell, hogy érthetően ejtsd, különben nagy baj lehet belőle - teszem hozzá a teljesség kedvéért. Megnyugtatom ezután afelől, hogy a bácsikám nem fog rá megharagudni. Meg senkire. Szerintem ma is csak későn jön, úgyhogy semmi gond azzal, ha én még máshol lődörgök. A fát meg elvileg csak holnap díszítjük úgyis.
Pompásan hangzik a forrócsokis ötlet. Ezt megosztom vele is. Aztán mostmár lassan felülök. Odanyúlok még kicsit a szememhez, mert alig akarom elhinni, hogy már rendben is van. Váltunk még pár szót, aztán elbúcsúzunk. Kellemes ünnepeket kívánunk egymásnak és én elindulok kifelé a gyengélkedőről. De azért párszor még visszanézek menet közben a lányra, akivel jól össze is akad a tekintetünk néhányszor és ilyenkor összemosolygunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

LAU
hétköznap délután a gyengélkedőn | az új tanév első napjaiban
Amennyire tökre szomorú, hogy vége ennek a varázslatos nyárnak, olyan üdítő megint a nyüzsgő kastélyban lenni, találkozni a sok kedves, ismerős arccal, rájuk köszönni, a szünet alatt nem igazán látott barátokkal újfent összejönni. Ott van Merse, akit máris elkísértem egy kis természetfotózásra meg különben is gyakran egymásra találunk szünetekben, na meg Annie, akivel tegnap bevetettük magunkat a faluba egy kis boltjárásra, beszerezni neki pár holmit. Sajnos Zsombiék még egyelőre nem jöhettek vissza a suliba, még mindig látogatom az ELMÉben, azonban elvileg egy pár hét múlva ismét itt lesznek. Alig várom! Rém izgatott vagyok.
Most viszont sajnos nem odakint kóborlok a birtokon, kellemes társaságban és nem a folyosón nevetek valami ökörségen, hanem a gyengélkedőn vagyok. Az egyik levitás leányzó odalép a nagyterem előtt az erről mit sem sejtő Lauhoz, sajnálkozó arccal.
- Jaj, hogy van Thomas? Ugye hamar rendbejön? - kérdezi bizakodóan, aztán persze hamar kiderül, hogy barátnőm nem igazán tudja, miről is van szó. - Ó, hát én csak láttam, ahogy betámogatja pár rellonos a parkból. Nem volt túl jó bőrben. Gondolom, a gyengélkedőre vitték. Nincs egy órája. Akkor még nem tudtak szólni neked, úgy tűnik... - vélekedik, bólogatva, mindenféle jót kíván és tanácsolja a navinés prefektának, hogy bátran keressen fel, a gyógyító úgyis megmondja, bejöhet-e hozzám vagy mi van. Meg próbálja kicsit nyugtatni is, hiszen a saját lábamon mentem, annyira vészes nem lehet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

LAU
hétköznap délután az egyik ágyon | az új tanév első napjaiban | x



Szerencsére nem nagy a választék ma itt a gyengélkedőn. Igazából egyedül vagyok a nagy, sok ágyas teremben, úgyhogy nem nehéz megtalálni engem. Meglátni inkább, mert paravánnal leválasztottak két oldalt, hogy ha valaki betoppanna, ne zavarja a javashölgyet az ellátásomban, meg hogy nyugiban legyek akkor is, mikor ő nincs itt. Beengedik a látogatót, mivel azonban takarásban vagyok, hiába pislogok el arra, ki jött. Csak üldögélek az ágyamon, fejemet fogva éppen. Viszont a lépéseket egyre közeldni hallom. Akkor nézek fel, amikor a fiatal gyógyító megjelenik a lánnyal és a gondjaira bíz. Biccent mindkettőnknek és magunkra hagy minket.
- Szia - köszönök vissza, egyből sugárzón elmosolyodva, ahogy meglátom a barátnőmet. Viszont pocsékul nézek ki. Cipőtlenül üldögélek az ágyon, fehér ingem piszkos és vérfoltos, szanaszét áll rajtam. Szintén koszos, navinés nyakkendőm az éjjeliszekrényen hever egy-két egyéb ingóságommal együtt. Hajam merő kóc, szám felrepedt, arcomat enyhe duzzadások és sebek borítják. Véres már nem vagyok, hiszen szépen letörölgettek kamillás vízzel. Testemet végig hasonló sérülések, zúzódások fedik, melyeket eltakarnak még rajtam lévő ruháim. Most akarták levetetni velem őket, hogy az első, felületi kezelés után behatóbban megvizsgálhassanak, elláthassanak. Hogy miért csak most? Eddig feküdten, pihentem, lehiggadtam, hiszen a javashölgy hamar átlátta, végzetes bajom nem esett.
Egyelőre ennyit vagyok képes mondani a pihegő Launak, aki láthatóan sietett hozzám. Mivel nem vagyok  tisztában vele, egyáltalán honnan értesült, hogy itt vagyok, vagy mit tud az egészről, nem is akarok neki állni itt mindenféle fölöslegeset rázúdítani. Meg amúgy se nagyon menne. Be vagyok lassulva a tompaságtól, amit a kapott nyugtató főzet okozott, hogy ne legyenek fájdalmaim.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

LAU
hétköznap délután az egyik ágyon | az új tanév első napjaiban | x



Követem tekintetemmel a leguggoló lányt.
- Kell lennie itt egy széknek valahol - nézek köbe lendületesen, ami öreg hiba. Elfintorodom és nehezet szusszanva homlokomhoz kapok. Belenyilallt kicsit. Leengedem aztán kezem és megsimogatom az ő kezét, ami megfog engem, közben óvatosan bólogatok. Szóval hallotta valakitől, viszont csak azt, hogy bekísértek. Ahogy felmértem, az eseménynél magánál nem igazán voltak szemtanúk.
- Igen, nagyon kedvesek voltak - méltatom a segítségemre siető diáktársakat.
- Letisztogatták a sebeimet kicsit és kaptam egy nyugtató főzetet, miután megvizsgáltak. Feküdnöm kellett aztán, pihenni egy ideig. Nemsokára pedig le kell vetkőznöm, hogy jobban megnézhessen a gyógyító és kapok majd valami tiszta ruhát - pillantok le vérfoltos ingemre, megcsippentve ujjaimmal, kelletlen grimaszokat vágva. - Most készít még valami bájitalt nekem éppen - teszem hozzá, elsasolva a praván irányába, ahogy eszembe jut ez is. Továbbra is elég vontatottan beszélek, azonban próbálok olyan összeszedett lenni, amennyire csak tudok.
- Odaadnád a vizemet, kérlek? - pillantok az éjjeliszekrényen lévő pohár felé. Nem nyújtóznék, fészkelődnék most oda érte. Rondán felköhögök aztán, öklöm szám elé vonva, majd odakapva bordáimhoz, amikbe a főzet ellenére is belevillan a fájdalom. Közben akaratlanul rászorítok Lau kezére, nyöszörögve kicsit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

LAU
hétköznap délután az egyik ágyon | az új tanév első napjaiban | x



Nem tudom pontosan, mire kell a főzet meg hogy miféle.
- Gyorsítja a gyógyulást, azt hiszem - próbálom előkaparni az emlékeim közül, mit mondott pontosan a javashölgy, viszont szerintem direkt nem traktált túl sok mindennel. Igazából hálás is vagyok neki. Miután betámogattak ide, elég volt akkor egyelőre annyit tudnom, hogy ápol, jó kezekben vagyok.
- A fájdalmakra talán - folytatódik bizonytalan válaszaim sora. Köhögésem pedig ronda bár, vér nem jön vele. A nekem tartott pohárral együtt az azt nyújtó kezére is ráfogok, úgy kortyolok szépen, lassan. Igazából félek, hogy magamtól még elejteném, ha csak úgy átvenném a vizet.
- Köszönöm - engedem aztán le számtól, nyalogatva azt kicsit, majd hátradőlök, azonban el teljesen nem fekszem, hiszen az ágy fejrésze kellemesen meg van emelve. Félig heverek csupán, viszont így kinyújtózva mindjárt más, mint görnyedten ücsörögni. Nem tudom, miért csináltam eddig.
Hogy akarok-e beszélni arról, mi történt? Nem nagyon. Legalábbis odázom rendesen. Viszont nem akarom ezt tenni a lánnyal. Mármint, biztosan nagyon szeretné tudni, mi folyik itt. Hiába vagyok kába kissé a nyugtatótól meg egyáltalán a sajnálatos eset okozta megrázkódtatástól, akkor is látom, hogy aggódik. Hogy tanácstalan és tele van kérdéssel. Ugyanígy lennék én is.
- Megvertek - közlöm vele az egyszerű tényt, aztán nyelek egyet.
- Három srác. Vagyis főleg ketten, a harmadik pár átkot vetett be - kezdem mesélni elcsigázottan, csöndesen - Nekem sajnos le... leesett a pálcám valahova a földre - akadozok kicsit, azonban nem azért, mert baj erről beszélnem, csak éppen nem vagyok az összeszedettség mintaképe egyébként sem, most aztán főleg. - Meg az aikidóból se sok jutott eszembe - vigyorodok el keserűen és bele is nevetek kicsit szavaimba, amitől persze már kaphatok is egy nyögéssel megint a bordáimhoz. Jól hiszi Lau, mindenütt ugyanúgy festek, mint az arcomon, ha nem még csúnyábban.
Ami azt illeti, hiába mulatok inkább ezen, talán csak vígasztalom vele magamat, hiszen van bennem némi szégyen, amiért lefagytam és lényegében semmit nem voltam képes alkalmazni abból, amit bácsikám tanított nekem. Vagyis hát valójában megpróbáltam egy fogást, viszont szerintem az csak jobban felhergelte őket. Különben viszont nem is annyira az a zavaró, hogy erről tartsak beszámolót a barátnőmnek. Akármilyen borzalmas volt, nem pont az elnáspángolásom az, amit kelletlenül álltam neki taglalni, hanem az, hogy miért is történt. Tudom, el kell majd mondjam, viszont halogatom még, ameddig lehet, még ha az már nem is tart soká.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

LAU
hétköznap délután az egyik ágyon | az új tanév első napjaiban | x



Elhúzom picit a szám és megrázom fejem, így adva tudtára, hogy nem vészes a fájdalom. Alapvetően alig érzek bármit, ahhoz képest, mennyire elbántak velem. Csak lüktet a testem itt-ott, valamint akadnak mozdulatok, amiknél belehasít. Viszont szerintem azok is inkább azért rosszak, mert hirtelenek. Örülök, hogy közelebb húzódik, mellém ül az ágyra és elmosolyodom kedves érintésén. Aztán eljön az ideje, hogy színt valljak, mi történt velem odakint a parkban.
Rendesen összeszökik szemöldököm attól, ami kijön Lauból. Odanyúlok felé és nyugtatóan érintem meg karját, hogy ne izgassa fel magát. Nem éri meg. Nem érik meg az indulatait. Soha nem láttam őt még ilyennek ezelőtt. Hálásan pislogok rá, ahogy vígasztal az elhibázott aikidó akcióm miatt. Kisvártatva pedig rákérdez, hogyan kezdődött. Persze, hogy rákérdez.
- Nem. Egyik sem - suttogom szinte, szemem lesütve. Ide-oda jár tekintetem, ahogy próbálom összeszedni a szavaimat. Nyelek egyet végül és visszanézek barátnőmre.
- Először úgy tűnt, csak érdeklődnek, hogyan telt a nyár. Különös volt, mert nem igazán ismerem őket. Aztán... aztán rád terelték a szót. Vagyis hát... vagyis hát ránk. Szóval... - jön rám a hebegés, pedig eddig a helyzethez képest egész normálisan ment a beszéd. - Szóval faggatni kezdtek kettőnkről. Baromságokat hordtak össze és... én meg eleinte csak mondtam nekik, hogy nem szeretnék ilyenekről beszélgetni velük, de csak folytatták, olyanokkal jöttek, hogy egyszerűen irigy vagyok és... dőlt belőlük tovább mindenféle otrombaság - ráncolom az orrom és sejthető, hogy én aztán a számra nem veszem azokat a szavakat. - Eléggé rájuk förmedtem végül és ettől bepipultak. Nekiálltak lökdösni, utána meg... - vonok vállat, hiszen tudjuk, mi jött az után. Elpattant valami és egymást hergelték egyre jobban bele abba, hogy az egyetlen megoldás, ha engem laposra vernek. Ahogy mindezt most elmeséltem Launak, eleve próbáltam kerülni, hogy a szemébe nézzek, jelenleg pedig egyenesen a rajta tartott kezemet fixírozom. Őszintén fogalmam sincs, érthető volt-e bármennyire is, hogyan zajlott ez az egész és pontosan miket akartak megtudni tőlem, azonban igazán remélem, hogy igen. Legalább annyira, hogy ne kelljen nagyon részleteznem. Ha szeretné barátnőm, persze, megpróbálom, viszont azt nem állíthatom, hogy túl szívesen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

LAU
hétköznap délután az egyik ágyon | az új tanév első napjaiban | x



Sóhajtok egyet, miután elmondtam neki és próbálom rávenni magam, hogy ránézzek végre. Éppen csak rápillantok, mikor szaggatottan kérdezni kezd. Torkot köszörülök, végül némi hezitálás után bólogatok. Azt akarták tudni, igen. Mondhatjuk így. Azzonban a helyzet az, hogy igazából készpénznek vették a dolgot és nem csak ezt, szóval egyenesen a részleteket szerették volna hallani. Meg voltak bizonyosodva róla, hogy bőségesen van miről beszámolnom és úgy érezték, teljes joggal várják el, követelik tőlem, hogy megosszak velük mindent.
Arcomra simuló keze elég elszántságot ad, hogy végre rátekintsek. Fürkészem őt, próbálva kikutatni, jól van-e. Nincs-e rosszul attól, hogy miket akartak kiszedni belőlem. Közben persze próbálom súlykolni magamba, hogy barátnőm nem hallotta őket, azok a szavak nem árthatnak neki, hiszen nem értek el hozzá. Hála Istennek, hogy nem volt a tanújuk. Meg közben az is motoszkál bennem, nem tudtam volna-e nyomatékosabb lenni, keményebben a sarkamra állni kedvesem védelmében, a kettőnk védelmében. Megakadályozza-e őket majd bármi, hogy újra felkeressenek, hátha jobb belátásra tértem. Attól nem igazán tartok, hogy Lauhoz mennének. Bizto nem lehetek, ám ismerem a hozzájuk hasonlókat, csak a távolból dumálnak a lányokról, szemtől szembe nem akkora legények.
- Elkészült a főzeted, Thomas - jelenik meg a javashölgy és bocsánatkérően néz ránk, amiért félbeszakítja a beszélgetést. Bejelenti, hogy ha ezt megittam, jöhet a vetkőzés és megvizsgál, szóval megkéri barátnőmet, hogy vagy búcsúzzon most el tőlem, vagy ha megvárja a végét, akkor legyen szíves a gyengélkedő elejében helyet foglalni valamelyik széken. Ez egy negyed órát biztosan eltart.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

LAU
hétköznap délután az egyik ágyon | az új tanév első napjaiban | x



Hogy mennyi közük van hozzá? Semmi. Tényleg semmi. Valójában ezt is megmondtam nekik. Szerintem onnan kezdték felszívni magukat. Dehát ez az igazság. Barátnőmet figyelve, úgy tűnik nekem, bár megviseli kicsit a dolog, nagy baj nincsen. Még ha meg nem is fogalmazódik bennem, érzem, hogy inkább értem aggódik, semmint azok miatt, amit a támadóim előadtak. Mindezt igazolják aztán gyöngéd szavai. Melegen mosolyodom el rájuk, aztán halványan megrázom a fejem, hiszen nem teljesen értem, mit köszön meg pontosan. Mielőtt viszont kideríthetném vagy ráébredhetnék magamtól, eltereli a figyelmemet az óvatos puszi, amit egy kellemes szusszanással fogadok, utána meg a javashölgy is érkezik.
Megkönnyebbülök, hogy a lány megvárja a vizsgálatot. Bólintok neki még és a gyógyító már kezelésbe is vesz. Alsónadrágig vetkőzöm, segít is nekem benne, aztán elfekszem és vizsgálni kezd. Néhol felrepedt bőrömet varázspálcával forrasztja be, máshol balzsammal keni zúzódásaimat, duzzanataimat. Közben elmondja, mit csinál velem és hogy milyen hatása lesz a főzetnek, valamint ellát jótanácsokkal a továbbiakra. Rámad aztán egy ispotályi hálóinget. Irtó finom, puha anyaga van. Nem szúr, nem bánt sehol. Mintha egy felhőt viselnék. Lefekszem, betakar és közli, hogy hívja Laut. Bólogatok neki, igazgatva még magamon az ágyneműt.
- Gyere csak, persze - szólok ki nyugodt, erőtlen hangon. Sebeim nagyját továbbra is takarja a paplan és a könyékig érő hálóruha, mivel azonban elég méretes a kivágása, így vállam, kulcscsontom környékén is látni engedi magát pár zúzódás, amik eddig rejtve voltak. Kaptam én mindenütt.
- Azt mondta a javashölgy, hogy nemsokára el fogok aludni - kezdem is taglalni a lánynak, amit tudni érdemes, amíg míg képes vagyok rá. Szavaimat alátámasztják lapos pislogásaim, alig nyitott ajkaimon át kiszűrődő beszédem. - De ha felébredek, elvileg már alig lesz valami bajom. A főzet segít. Azért majd ad még egy adaggal, hogy este is igyak lefekvés előtt, és szerinte holnapra teljesen rendbe jövök. Nagyrészt csak felületi sérülések - ecsetelgetem kótyagosan, bíztatóan. Igen, ez a varázsvilágban már csak így megy. Szerencsére a legtöbb efféle gondot gyorsan és hatékonyan kezelik. Ritkák a sok napon túl gyógyuló sebesülések. Az olyanok egy egészen más kategória.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

LAU
hétköznap délután az egyik ágyon | az új tanév első napjaiban | x



Bágyadt, de őszinte mosollyal bólogatok. Tényleg szuper. Viszont már nem sokat gondolkozom ezen, ahogy semmi máson sem, hiszen annak rendje és módja szerint mély álomba süppedek. Az tesz a legjobbat a szervezetnek, egy kiadós, gondtalan pihenés. Úgy két órát töltök el ebben a nyugodt állapotban. Ennyit vár rám barátnőm. Viszont minden perce aranyat ér. A főzet dolgozik bennem és ahogyan Miss Black ígérte, sebeim jelentős része eltűnt, a duzzanatok lelohadtak, zúzódásaim visszább húzódtak. Olyan, mintha napokkal ezelőtt történt volna velem az, aminek csak pár órája.
- Magához tért. Sokat gyógyult, igen - bólogat a javashölgy visszafogottan. Látszik rajta, azt sajnos nem tudná mondani, hogy minden rendben. Az túlzás volna. Noha nem az egészségem miatt - Bejöhetsz, ha gondolod, csak... - nyitja szélesebbre az ajtót barátnőmnek, elpillant az eltakart fekhelyem felé - ... én még várnék egy kicsit a helyedben, mielőtt odamegyek. Azt hiszem, most jöttek ki rajt a megpróbáltatások. Rosszul ébredt - taglalja csöndesen, együttérző vonásokkal, miközben halkan beteszi kettejük mögött a méretes ajtót. A lányra bízza a döntést, ő megy a dolgára az asztala mögé. Befejezi a házvezetőmnek szánt értesítést az engem ért támadásról és állapotomról.
A paravánom mögül szipogás, hüppögés szűrődik, meg reszketeg légzés. Csöndesen sírdogálok, párnámat szorítva. Mindig így van ez, ha ellátják a bajomat. Mikor megtörténik, csak a fájdalom van és a remények, hogy hamar vége lesz. Mikor véget ér, marad a fájdalom, mindenem lüktet tőle és ha könnyezek is, mindössze a gyötrődés velejárójaként a nyögések, szisszenések mellett. Aztán, amikor elláttak, amikor már nem foglal le a harci sérülésektől kínlódás, akkor valahogy végigsöpör rajtam mindaz, amit tettek velem. Mindaz, amit én egyáltalán nem értek és amit soha nem értettem: miért bánt bárki bárkit? Miért bántottak engem? Mindig ez a menetrend. Magányomban végül rendre egereket itatok. Szinte már a szertartás része. Csak éppen túlságosan élveztem azt, hogy - egy nekem csapott hógolyótól és ilyen-olyan szekálásoktól eltekintve - évek óta nem esett meg ez. Csaknem elszoktam tőle.
Kifújom az orrom, megtörlöm szemem. Azt hiszem, abbahagytam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

LAU
hétköznap délután az egyik ágyon | az új tanév első napjaiban | x



Fúj még egy keveset orromon és eltörlök egy-két könnycseppet. A taknyos zsepit odarakom az éjjeliszekrényre. Hallom aztán a lépteket. A megszólításomat nem, mert szipogok épp nagyban. De biztos a javasasszony közeleg ismét. Lélegzek pár mélyebbet, hogy rendezzem magam, és nem fordulok még oda. Úgyis lehet, hogy csak itt akar nekem hagyni valamit, vagy simán jött rámnézni, de talán megy is tovább. Sürgött már itt egy-kétszer így. Aztán kezét a hátamra teszi és... leül mellém az ágyra? Akkor ez nem Miss Black. Nem, ez nem ő. Erről meg is bizonyosodom, mikor látóterembe kerülnek a szőke tincsek, orromba szökik barátnőm illata és látogatóm átölel engem. Csak finoman, éppen hogy. Hiszen megígérte, hogy itt lesz. Itt is van.
Azt mondtam, abbahagytam? Inkább szünetet tartottam, úgy tűnik. Hiszen a gondoskodó, szerető közelségtől megint eltörik a mécses. Lehunyom szemem, összepréselem ajkaim, egyik kezemet számra szorítom, tompítva zokogásom akadozó hangjain, a másikat az ő kezére teszem oldalamon, belekapaszkodva. Testem finoman rázkódik. Voltunk mi már hasonlóan az erdei menedékben. Hasonlóan, mégis teljesen máshogy. Viszont bevallom, szégyellem kicsit most ezt. Talán ezért is fogom be számat, próbálva valahogy korlátozni magam. Nem akarok Lau előtt sírni. Nem akarok senki előtt sírni. Nem azért, mert kellemetlen volna nekem, hanem mert nem akarok fájdalmat okozni. Úgyhogy, amit most teszek, azzal némileg úgy érzem, bűnt követek el. Nem akarom, hogy sajnáljon, hogy aggódjon, hogy odalegyen miattam. Akármennyire örülök tehát, hogy tényleg itt van nekem, és akármennyire jól esik oltalma, vígasztalása, ugyanennyire kívánom azt is, hogy ne legyen most itt. Senki. Senki, aki fontos. Mert ezt nem kellett volna látnia. Ez csak valami, amire szükségem van. Valami, amivel kiadom magamból, ami bennem feszül. A lényege pedig az lenne, hogy kiűzzem és eltűnjön. Viszont így félek, belé költözhet belőle egy kicsi.

¤ ¤ ¤

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

LAU
hétköznap délután az egyik ágyon | az új tanév első napjaiban | x



Nem csinált semmi rosszat azzal, hogy idejött. Bennem is rögtön az lett volna, hogy mellette akarok lenni, vígasztalni. Ez a része pedig tényleg jól esik. Persze, hogy jól esik. Azért is kezdtem újra a már alább hagyó pityergést, mert tök elgyengültem a közelségétől. Mert hatalmas kontrasztban áll ez az élmény azzal, amit pár órája éltem át és rögtön arra gondoltam, hogy én csak ezt szeretném, csak ezt a kedvességet kérem, és messzire el akarom kerülni azt, amikor valaki az fenyegető öklével ér hozzám a simító keze helyett.
Számon át zihálok, bele tenyerembe, próbálva elfojtani kicsit a sírást, hogy halljam, mit mond. Nyelek egyet azután, amit kérdez, és érzem, nehezen tartom magam az újabb szavait és a vállpuszit követően.
- Kérlek - nyikkanom ki cérnavékony hangon és erősen lehunyt szemmel bólogatok, közben rászorítok picit kezére, valahogy így próbálva meg tudtára adni, hogy hálás vagyok azért is, hogy idejött, és azért is, hogy most kész magamra hagyni. Simítva engedem el és húzom össze még jobban magam. Hallgatom távolódó lépteit és amikor elég messze vannak, hagyom magam tovább rázkódni a párnába fojtott sírástól. Viszont igazából már amúgy is fáradok benne, a fejem is kezd kicsit fájni, szóval mindössze néhány perc és visszakerülök abba az állapotba, amiben azelőtt voltam, hogy betoppant hozzám. Ezúttal azonban felülök szépen és így fújok orrot, törölközöm. Van mit, taknyom nyálam egybefolyt ettől a bőgéstől. Na annak is örülök, hogy ezt se kell végignéznie, ahogy rendbeszedem magam.
- Lau? - szólok csöndesen, mikor késznek nyilvánítom magam. Remélem, hallott azért, csak ennél hangosabban nem akarom hívni őt itt a gyengélkedőn. Az emelt támlának dőlve ücsörgök, felhúzott térdekkel. Amint felbukkan barátnőm, rámosolygok. Szemeim pirosak és kimerülten csillognak kipihent és egyben kisírt arcom keretéből, viszont mostmár megnyugodtam. Minden rendben, jól vagyok. Igazából testileg is eléggé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

LAU
hétköznap délután az egyik ágyon | az új tanév első napjaiban | x



Fura dolog ez a sírás, végtelenül felszabadító. Számomra legalábbis. Pompásan ki tudom vele adni magamból, ami nyomaszt és mostmár, hogy megnyugodtam, kicsit sem hajlok visszfele abba az állapotba. Csak a zokogás kimerültsége ül rajtam, valamiféle nehéz takaróként, viszont az is olyan, mintha kellemesen kidolgoztam volna magam és most megérdemelt pihenésemet költeném.
- Egy-két helyen érzem csak kicsit, de semmi komoly - simogatom meg oldalamat. Az az, ami csak holnapra fog teljesen helyreállni. Az ott, a bordáimnál, ami nem felületi sérülés. Oda nagyon keményen belerúgott az egyikük. Ám mostmár az se rosszabb, mintha csak szerencsétlenül zakóztam volna egyet.
- Sokkal jobb - bólogatok, lágy derűsen.
- Te voltál már itt különben? - pislogok körbe a gyengélkedőn.
- Én először talán Zsombival, amikor a Levita tornyos galiba volt, aztán meg Annie kísért be, mikor szemen dobtak egy hógolyóval. Azóta szerintem nem - morfondírozom homlokráncolva, ahogy felidézem ezeket. Mondjuk egyik sem közelítette meg azt az okot, amiért most ide vezetett az utam. Hála égnek. Jó lenne, ha ez volna az első és utolsó ilyen alkalom.
Beszélgetünk tovább csöndesen, aztán jön a javashölgy a főzetadagommal, megint elmondja, hogy kíméljem magam és lehetőleg ma hamar menjek aludni; aztán utamra enged, hogy bár ne ugráljak, de mostmár mehetek, amikor szeretnék; illetve tájékoztat arról, hogy írt a házvezetőmnek az esetemről, aki pedig valószínleg tudatja a szüleimmel, mi történt. Egész eddig a pontig csak figyelmesen bólogatok, erre viszont megfeszülnek kicsit vonásaim, ám gyorsan elmosolyodom, nehogy aggódjon amiatt, hogy esetleg kikapnék otthon ezért. Nem fogok. Nem ez a bajom. Megköszönöm Miss Blacknek a gondoskodást, aztán ahogy távozik, összenézek Lauval, fancsalin kicsit. Értesíteni fogják Liam bácsit. A bagoly még azelőtt megtalálja, hogy este találkoznánk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

LAU
hétköznap délután az egyik ágyon | az új tanév első napjaiban | x



Együttérzően fintorgok, ahogy mesélni kezdi ő is gyengélkedős élményeit, bár aztán vigyorgásba váltok át. Nem hittem, hogy ilyen jópofa, tintás fordulatot vesz az ügy. Ebből is látszik, hogy tök nem emlékszem rá.
- Hogy mi? - kérdezek vissza kicsit hevesen a másik sztorira.
- Mármint... dehát... mi történt veled? - pislogok, hiszen erről meg én nem tudok.
Cikáznak az én fejemben is a gondolatok rendesen, miután kiderül, kiket értesítenek az esetről. Eddig nem agyaltam nagyon a továbbiakról, a következményekről. Pedig ilyen komoly incidensnél nyilván vannak. Aggasztana, hogyan fog ez zajlani, ki kell-e majd tergetnem a részleteket, utána spiclinek fognak-e bélyegezni stb. ha nem lennék oda még jobban attól, hogy egy bagoly éppen bácsikám felé tart őrült sebességgel. Legalábbis én így képzelem. Aztán Lau előáll a brilliáns ötlettel. Hát persze, a mobiltelefonom! Látszik, hogy varázskölök vagyok, eszembe nem jut ez a lehetőség. Pedig tényleg, simán rácsörrenthetek (ugye így mondják?) és hamarabb beszélhetünk, mint hogy elérné őt a vészmadár.
- Felhívhatnám - bólogatok lendületesen, nagy szemekkel barátnőmnek.
- De... - kókad aztán le az ötlettől bezsongott mosolyom. - Nem tudom még, mit mondjak neki - masszírozom meg karomat, gyötrődőn gondolkozva a megfelelő módon. Gyorsan ki kéne találnom!