meccs után, mindenki, aki hall.
Gondolkoztam már az, hogy mi lenne, ha valami nagyobb baleset érne, esetlegesen olyan, aminek a vége egyben az én végem is. Aztán mivel ez a megfogalmazás még számomra sem volt teljesen érthető, így a kérdés átváltozott egészen egyszerűen. Mi lenne, ha meghalnék, csak úgy? Olyan hirtelen?
Igen, így már sokkal érthetőbb volt. És sokkal konkrétabb is. Legalább annyira konkrét, mint az érzés, amit éreztem, amikor Axel felém közelített teljes erővel, teljes dühvel és eltökéltséggel. Igen, azt éreztem, hogy most van itt a pillanat, az életemnek feltehetőleg vége lesz, ha csak nem történik valami isteni csoda. Mivel azonban se vallásos nem vagyok, sem hiszékenységgel nem áldott meg a sors, a deus ex machina közbeavatkozást valahogyan mégiscsak lehetetlennek tartottam; csakis magamra számíthattam. Magam sem tudom már, hogy hogyan, de annyira félre tudtam rántani a seprűmet, hogy az életem ne egy farúdra feltűzve érjen véget, főleg ne a levegőben, azonban a zuhanás nem kerülhettem el. Vagyis gondolom, hogy a földön értem a végemet, mivel magát a pillanatot már nem tudtam megvárni; az ütközés fájdalmaitól eszméletemet vesztettem.
De tényleg. Ha én akkor eszméletemet vesztettem, akkor mi van most? Minden olyan csendes, békés, fényes...lehetetlen, hogy nem fáj semmim. Lehetetlen, hogy nem történt semmi, ez pedig egy egyszerű álom....igen, minden bizonnyal meghaltam, ez meg a fehér fény, amiről mindenki beszél, aki visszajött, amiről könyvek regélnek, ami... Ami minden bizonnyal hatalmas baromság. Lehet, hogy elkábítottak. Lehet, hogy... Lehet, hogy ez fájdalom: lehet, hogy az az enyhe bizsergő érzés, ami terjed végig testemen, az a fájdalom előjele? Lehet, hogy a zizegés, amit a fülemben hallok, az ébredezésnek az első jeleit hívatott bemutatni? Minden bizonnyal, mivel a bizsergés erősödik, és minden másodpercben egyre jobban érzem, hogy ez nem is bizsergés, hanem fájdalom, éles fájdalom, ami az egész testemet szorongatja. A mellkasomon ül, a csontjaimig hatol, mígnem már megérzem, hogy hajam nedvesen, undormányosan tapad a halántékomra. Igen, minden bizonnyal felkeltem, és ha mégsem hinném el - ugyan, ki ne hinné el, hogy él, amikor annyira fáj, hogy a testének olyan pontjait is felfedezi, amikről eddig nem tudott -, akkor Luca hangja megtöri az eddig beállt, apró zizegésekkel megzavart csendet.
És akkor minden eszembe jut. Az, hogy a fél csapatunk összetörte magát, az, hogy én miért kerültem ide... Jobbra fordítom a fejem, majdan balra is, mintha számítana valamit, de legalább tudom, hogy nem vagyok egyedül. Bár ezt nézelődés nélkül is meg tudtam volna állapítani, hiszen a veszekedő hangok egészen könnyedén képesek a figyelmemet felhívni rá.
- Ne egymást öljétek, hanem hozzatok egy adag morfiumot! - sziszegem fogaim között. Feltehetőleg az arcomat is eltalálta valami - lehet, hogy én voltam, tulajdonképpen lényegtelen is -, mert még a beszéd is fájdalmat jelent. De azért remélem, meghallott valaki.