Julien király :3



Végreeee végeeee a vizsgaidőszaknak, és ha jól tudom, sikerrel túljutottam a harmadik évfolyamon, vár a negyedik. Az már persze más kérdés, hogy hogyan, milyen eredményekkel, de sikerült, és csak ez a lényeg. Bár apa nem tudom mennyire örül mondjuk egy E-nek... Nem hiszem, hogy kitörő örömmel fogja fogadni, mikor megtudja az eredményeket, de legalább mindegyik sikeres, és nincs benne egyetlen Troll, Borzalmas, és Hitvány se. Még csak az kéne... Előbb nyírnám ki magam, minthogy apám karmai közé kerülök. Deeeee ez szerencsére nem történt meg, nyugodtan élhetem tovább a békés, megszokott napjaimat, már ha ilyet lehet mondani egy ilyen apa mellett.
Szóval ott tartunk, hogy elkezdődött a szünet, és lehet pihenni. És hova megy egy jó Levitás...? Hát persze, hogy a könyvtárba. Jó, nem feltétlenül, mert van néhány kék, akiről nem tudnám elképzelni, hogy a szabadidejét a könyvtárban töltené. És amúgy én se, de gondoltam ha már van időm, akkor olvasok egy kicsit a varázslényekről. És hogy miért pont róluk? A válasz nagyon egyszerű... Ugye volt az az aprócska incidens az Erdő mélyén. És én akkor megfogadtam, hogy oda be nem teszem a lábam, soha többet, de persze mint tudjuk, ez nem igaz. Előbb vagy utóbb úgyis be fogok oda merészkedni valamilyen indokkal. Na szóval, hogy az olyan incidenseket, mint ami akkor volt, elkerüljem, szeretnék a lehető legtöbbet megtudni a különféle bestiákról, és mivel nem vettem fel az LLG-t így maradnak a könyvek.
Kényelmes tempóban haladok a könyvtár felé, nyomomban azzal a kis szőrcsomóval, a mókussal, aki megint nem bír magával. A Puffskein bezzeg békésen szunyókál az ágyamban, de ő... Hjaaj...
- Nem csinálsz semmi hülyeséget, és mindig mellettem maradsz... Világos? - Tudom, lehetetlen vállalkozás, és hiába beszélek hozzá, mert nem érti meg, de a remény hal meg utoljára. A kezembe veszem a kis dögöt, majd belépek a könyvtárba, s egy rövid köszönés után elindulok a polcok irányába. Előtte persze Mogyorót még leteszem az egyik asztalra.
Hmm... Hol van az a könyv, ami nekem kell... Hol...? Áá... meg is van... Csak az a baj, hogy kicsit magasan van, és egyedül nem érem el. Próbálkozom vele, de csak nem sikerül, legalább öt percnyi szenvedés után aztán megunom, és egy széket húzok a polc elé. Na, talán így. Gyerünk... Gyerünk már.... Még lábujjhegyre is állok, hogy a lehető legmagasabbra érjek, de nem... még így sem... Ahh... miért vagyok ilyen pici?

Mina
Ruha //a dísztalár alatt//



Túlságosan gyorsan telik az idő... Szinte még csak most voltam elsős, most volt az első évnyitóm, de már azon kapom magam, hogy eltelt a harmadik év is, és most itt vagyok a negyedik évnyitómon. Olyan gyorsan eltelt ez a tanév is, még csak most kezdődött, és úgy érzem, hogy szinte semmit nem csináltam ebben a tanévben, pedig tudom jól, hogy ez nem így van. Idén is mi nyertünk a házak közötti pontversenyen, aminek nagyon örülök, bár szerintem én nem sok mindent tettem le az asztalra ennek érdekében, mondhatjuk úgy is, hogy kicsit elfoglalt voltam, és mindig akadt más dolgom a szorgalmik írásán kívül.
Nyugodt tempóban megyek a Nagyterem felé, egyedül, a gondolataimba süllyedve, az elmúlt, és a következő tanévvel kapcsolatban is. Főként a kviddics, és a csapat jár a fejemben, és hogy hogyan tudnám őket kicsit aktivizálni, hogy pörögjenek, és fejlődjenek, ne tunyuljanak el.
Gondolataimtól csak akkor szakadok el, mikor elér a tudatomig, hogy megérkeztem a Nyugati szárnyba. Egy pár pillanatig az ajtóban állok, körülnézek, hogy eddig kik vannak itt. Látok jópár ismerős arcot, akiken tekintetem csak néhány másodpercig időzik el, de van egy ember, akin megakad a szemem, és a kelleténél tovább nézem. Itt is itt van... Miért? Minek? Mindegy, nem fogom zavartatni magam ez miatt, inkább elindulok a Levita asztalhoz, apámra pedig egy pillantást sem pazarlok, és az egész nap folyamán nem is szándékozom.
- Sziasztok! - Köszönök Izának, és Dashának, miközben elmegyek mellettük, de nem hozzájuk ülök le, hanem inkább ahhoz a lányhoz, aki ott ül, kicsit távolabb tőlük, és szerintem túlságosan is egyedül van. Márpedig legalább ma né legyen egyedül, főleg ha Levitás. Bár az is lehet, hogy nem kíváncsi a társaságomra, de ki tudja... Majd kiderül.
- Szia! - köszönök neki is, miközben leülök a mellette levő székre, egy bájos mosollyal kísérve. Közben pedig az igazgató úr is elkezdett beszélni, szóval azért arra is figyelek.

Julien



A vizsgaidőszaknak ugyan vége már, de én még nem tudom, hogy mit fogok csinálni egész az egész szünetben. Lehet egy kis időre hazalátogatok, legalábbis nagyon szeretnék. az viszont már egy másik kérdés, hogy tényleg sikerül-e hazajutnom, apu finanszírozza-e az útiköltséget. Nagyon remélem, hogy igen, és ajánlom is, mert ha még azt sem engedi, hogy hazalátogassak a családomhoz, akkor tényleg nem leszünk jóban. Nem mintha most annyira hű de nagyon jóban lennénk, de akkor sokkal rosszabb lesz a helyzet.
Na de mindegy is, ez majd idővel kiderül úgyis, kár ezen gondolkozni még. Addig is lefoglalom magam valami hasznossal, ami nem más, mint az olvasás, és új ismeretek szerzése. És erre a könyvtár a legmegfelelőbb helyszín a könyvtár, hisz ott sok könyv van, több mint amennyit el tudok képzelni. Ez a hely szerepel is az öt kedvenc helyszínem listáján. Nem jövök egyedül, ugyanis a kis szőrmók, Mogyoró követ. Nem szokása könyveket enni, ezért nem is zavarom vissza, remélhetőleg nem okoz majd semmi gondot.
A polcok között sétálva elég hamar megtalálom a keresett könyvet, csakhogy túl magasan van, még székre állva sem érem el. Átkozom azokat a géneket, amik miatt nem nőttem magasabbra. Csak öt centi hiányzik, csak öt, de sajnos bármennyire is nyújtózkodom, nem sikerül elérnem a könyvet. Épp fél lábon, lábujjhegyen állva nyújtózkodom azért a bizonyos könyvért, mikor valaki hozzám szól. Vagyis, szerintem hozzám, mert más nem szerencsétlenkedik itt, a környezetünkben. Úgy, ahogy vagyok megállok, fejem a hang irányába fordítom egyfajta "Most hozzám beszélsz?" arckifejezéssel.
- Ja... Öhm... Izé, igen, egyszerűbb lenne, ha... Ha nem hagytam volna a szobámban a pálcám... És az meg a kastély másik felében van - Vázolom fel a helyzetet, miközben még mindig a széken állva végigtapizom a ruhám, hogy biztos legyek benne, hogy nincs nálam a pálca. És tényleg nincs.
- Öhm... Tudnál nekem segíteni? Kérlek! Azt a könyvet kéne ott levenni - Mutatok a könyvre ott fent, és csak reménykedem, hogy segít, és nem nevet ki, hagy itt.

Mina <3


Ahogy telik az idő, úgy érkeznek meg sorra az emberek, s mire az igazgató belekezd a szokásos beszédébe, már az iskola apraja-nagyja itt van, és akiken a szemem egy kicsit tovább elidőzik a szokásosnál, közülük szinte mindet ismerem már, ha csak látásból is, de ismerem. Meglátom Vikot is, s mikor találkozik tekintetünk, én is rámosolygok, és vissza is integetek neki. Tök jó, hogy ő is eljött, de... de minek? Mondta, hogy szeretne itt tanítani, de azt nem mondta, hogy meg is kapta az állást... Lehet, hogy igen. Hát az nagyon jó lenne.
- Én pedig Keiko vagyok - mosolygok kedvesen a lányra, aki feltehetőleg elsős lehet, hisz még nem láttam errefelé Minát, közben pedig nyújtom a praclim, hogy kezet foghassunk. Ezalatt az Igazgató úr már bele is kezdett a beszédébe, kezdve a pontversennyel, amit ugye mi nyertünk meg, bár én nem nagyon tudtam ehhez sokat hozzátenni.
- Igen, ez a mienk - nem bírom ki, hogy ne kuncogjak halkan ezen a megjegyzésen, bár a meglepettség érthető. Mikor először ültem itt, engem is kicsit meglepett, hogy mindenki kap csokit, és hogy így, a semmiből tűnik fel, hisz én mugli környezetből kerültem ide, bár igaz, hogy apa miatt láttam varázslatos dolgokat is.
- Aaah... - veszem tudomásul, hogy itt az apja, a.... a tanárok között. És ha jól tudom, az az ember még auror is... Tudok ám dolgokat én is, néha egy-egy információ megragad bennem, általában a számomra teljesen értéktelenek. Bezzeg amit nagyon meg kéne jegyeznem, azt rendszerint elfelejtem. Asszem ezt hívják Murphy törvényének.
- Az én apám is itt van. Ott áll - bökök fejemmel a szürke öltönyös férfi felé, akit kénytelen vagyok apámnak szólítani
Idő közben a Legeket is kihirdette az igazgató, és az iskola elsőket is, akiket mind megtapsolok. Ügyesek voltak mind, megérdemlik a tapsot. Csak jöjjön már végre a kaja... Kezdek éhes lenni.

Julien


Én már egy egész szokványos látvány vagyok a könyvtárban, mert elég gyakran megfordulok itt. Még szünetekben is, ha nem otthon vagyok anyuékkal, hanem itt a kastélyban, de unatkozom, és nem tudok mit csinálni. Egy jó könyv mindig lefoglal, és feldobja a napom, legyen az akár történelmi, akár fantasy, vagy bármilyen más könyv. Egyszerűen imádok olvasni, főleg, ha ezzel együtt a tudásom is gyarapíthatom. Nem csoda, tehát, hogy ilyenkor is a könyvtárat látogatom meg, hisz minden könyv megtalálható itt, ami nekem kell, remélhetőleg ez a legendás lényekről szóló könyv is itt lesz.
Persze nem egyedül jöttem, a kis útitársam az asztaloknál maradt, remélem ott is marad, és nem is csinál semmi butaságot, mire visszatérek a kiválasztott könyvvel a kezemben. Igen ám, csakhogy ez a könyvvadászat cseppet sem olyan egyszerű, mint ahogy elsőre hittem, ugyanis a könyv túlságosan magasan van, én pedig túlságosan is pici vagyok, még egy széken állva sem érem el a könyvet. És hogy tetézzük még, a pálcám sem hoztam magammal. Lehetnék még ennél is szerencsétlenebb?
A nagy szenvedések közepette jelenik meg a nap hőse, a megmentőm, aki nem röhög ki, és húzza el a csíkot, hanem segít. Persze... A pálca mindenkinél ott szokott lenni. Nálam is, legalábbis a legtöbb alkalommal, de néha elő szokott fordulni, hogy a szobámban hagyom a pálcám, és pont akkor van rá szükségem. Mert miért is ne ...  Mondjuk így vagyok a rajzeszközökkel is... Pont akkor nincsenek nálam, mikor kéne. Bár általában mindig van nálam egy ceruza, és legalább egy lap. Végül azonban egy kis segítséggel a kezemben landol a könyv, majd én is lekerülök a székről.
- Hálám üldözzön! - mondom a srácnak, egy hatalmas vagyok kíséretében, majd tekintetem a fiú másik kezében lévő néhány könyvre siklik. Nem kevés... Mintha tanulni akarna... De ilyenkor?
- Csak nem tanulni akarsz? - bökök vidáman a könyvekre, majd megindulok az asztalok felé, oda, ahol a mókus is van, s örömmel látom, hogy még mindig ott ül, nem csinált semmi galibát. Még szerencse, ezért megérdemel egy buksisimit.
- Ja, amúgy... A nevem Keiko - mutatkozom be, közben pedig nyújtom apró mancsom felé, hogy kezet foghassunk.

Julien



A.... khm... szóval az sem gondolta volna, hogy nekem a könyvtárban szükségem lesz a pálcámra. Nem nagyon szoktam használni amúgy sem a pálcám, általában mindent a saját erőmből oldok meg, és csak a legvégső esetben nyúlok a pálcáért. Nem hittem volna, hogy a könyvtárban bármi veszély leselkedhet rám, hisz az olyanok, akik állandóan balhéznak általában messze elkerülik ezt a könyvekkel telipakolt helyet. Viszont a magasan elhelyezkedő polcok eléggé kifognak rajtam, főleg mikor a keresett könyv pont ott van. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek, bár talán annyira mégsem... Valaki van olyan kedves, és segít egy csöppet, amiért én nagyon hálás vagyok. Legszívesebben megölelgetném, de az hogy venné már ki magát, hogy a könyvtárban, vadidegen embereket kezdek el ölelgetni? Elég vicces látvány lenne, és talán a srác sem örülne neki annyira, mint például én. Szóval ezt inkább hanyagoljuk is.
Egy hosszan elnyújtott, halk "óó" hagyja el számat, jelezve, hogy felfogtam, eljutott a tudatomig, hogy miért kényszerül a srác tanulásra. Valamilyen szintén meg tudom érteni, én is nagyon küzdöttem anno a nyelvtanulással. Noha én nem a magyarral, az szinte az anyanyelvem a japán mellett, már gesztust kicsi korom óta ismerem, és tanulom. Bár igaz, hogy mielőtt ide kellett jönnöm ismét kicsit fel kellett elevenítenem a tudásom, mert felejtettem egy keveset. Én inkább az angollal szenvedtem sokat, és még a mai napig nem tudok angolul normálisan. Megérteni még megértem, dr beszélni már nem igazán tudok, ha valamit mégis ki tudok nyögni, azt olyan temes kiejtéssel teszem, hogy az katasztrófa. Szóval át tudom kicsit érezni Julien helyzetét.
Julien... Érdekes neve van. Legalábbis számomra. Egy mesére emlékeztet, abban is van egy Julien, csak az király. Ő meg vélhetően nem az... Sőt, biztos nem az, bár ki tudja. Lehet, hogy királyi vér csörgedez az ereiben.
- Hogy...? Ja, hogy ő... Izé... Igen, tudom... Ő az enyém - nekem már eléggé megszokott ez a látvány, bár a többieknek ez nem megszokott, és általában meg is szokták jegyezni, hisz egy mókus a könyvtárban, vagy bárhol máshol, ami nem a természetes környezete, néha eléggé bizarr látványt nyújt.
Közben a szőrcsomó kíváncsian, de mégis egy kicsit óvatosan közelebb megy az eridonoshoz. Kíváncsi vagyok, hogy reagál rá Julien, mert nem sokan tűrték el maguk mellett a szőrgombócot eddig, sőt, volt olyan, aki le is akarta csapni. Remélem ilyen most nem lesz.

Kuzin
Jelmezünk :3



- Ne mocorogj már! Kérlek... Csak két perc és kész vagyok. Na... - mint egy kisgyerek, esküszöm. - Kész vagyok, na. - mosolyodom el, majd még egyszer megigazítom a csokornyakkendőjét, mert megint félrecsúszott. - Mehetünk?
Vigyorgok, nagyon vigyorgok, mert jó kedvem van, és ilyenkor nem lehet nem vigyorogni. Nagyon kíváncsi leszek az egészre, hogy milyen lesz a díszlet, bár ezt már a vacsoránál valamennyire láttuk. Az a sok csontváz... brr... fantasztikus. Mondjuk a DÖK mindig kitett magáért, minden rendezvényen, és bálon, most sem lehet ez másképp. Kifejezetten örülök annak, hogy nem egyedül megyek, van párom, az ed kedves unokabátyám. És annak is örülök, hogy belement, hogy ezt a jelmezt vegyük fel. Először voltak kétségeim afelől, hogy igent fog mondani, de most itt vagyunk, ebben az öltözetben, amit én varrtam. Igen, tudok varrni. Anya megtanított még néhány éve, és szerintem ezeket a jelmezeket is sikerült elég szépen megvarrnom. Ügyi vagyok.
A Nagyterem előtt még egy kicsit megtorpanok, megigazítom a szoknyát, és felnézek partneremre, akire ha most ránézek nem töröm ki a nyakam. Most nem, hála ennek a fekete 12 centi magas sarkú cipőnek. Bár még így is elég magas hozzám képest, na de mindegy is, ez most annyira nem számít.
- Nahát... - ez az első, és egyetlen szó, ami kiszalad a számon. Minden fekete-fehér... Eeez de furi. Arnoldot a kezénél fogva húzom a különböző rémséges süteményekkel teli asztal felé.
- Eeeez de undi... - veszem el az egyik fülsütit, és a kuzinomnak nyújtom. - Megkóstolod?

Arnold
Jelmezünk



Türelem rózsát terem. Így szól az egyik magyar közmondás, amit láthatóan Arnold nem ismer. Csak öt, max tíz percre kellett volna nyugton ülnie, de még erre sem volt képes. Jó, elhiszem, hogy már nagyon menni akar, mert én is, de azért félkész sminkkel csak nem mehetünk. Az hogy nézne már ki. Na de végre készen vagyunk, örülhet ő is, nem kell tovább nyugton maradnia.
Ahogy azt vártam, a DÖK megint kitett magáért, nagyon jól néz ki a Nagyterem. Plusz pont azért, hogy minden fekete-fehér. Ez fantasztikus! Igaz, nem vagyok annyira éhes, de ezeket a süteményeket egyszerűen muszáj megkóstolni. Annyira undin néz ki mindegyik, főleg ez a fülsüti, de az ízük nagyon jó valószínűleg. Gondolom olyat nem raknának ki, ami ízre is undorító, de azért az első falat nem az enyém, hagyom Arnoldnak, hátha a manók raktak bele valami egyéb dolgot, ami nem igazán odavaló. Ki tudja... De nem... Most mondanám, hogy sajnos, de azért annyira nem akarok neki rosszat, de azért vicces lenne, ha valami ideiglenes hatása lenne a sütinek.
Hát persze, tudtam, hogy a rokon után én jövök, és nekem is valamit meg kell kóstolnom, de pont azt? Direkt a legundorítóbbat választotta. Pfej... Nagyon undi. De ahogy látom, most "Ki a bátrabb?" játékot játszunk, szóval most legalább annyira bátor leszek, amennyire nem vagyok az.
- Bleh... - ez a véleményem a löttyről, egyszer még felnézek Arnoldra, arcomon egy olyan kifejezéssel, mintha csak azt mondanám, "Tényleg meg kell igyam?". Gyorsan felhörpintem a palackba zárt italt, lesz ami lesz alapon, és... Nem is olyan rossz. Érdekes az íze, de nem rossz.
- Egész finom... - mosolyodom el, majd körbenézek, kik jöttek el, és meglátom apám is... Ehh, csak ő ne lásson meg. Nincs kedvem ahhoz, hogy elkezdjen nekem itt pampogni, hogy milyen ruhát vettem fel. Ismerem őt, tuti ez lenne.

Arnold


Hah... Még mit nem. Nem adom meg neki a lehetőséget, hogy beszóljon, hogy iszom. Mármint, milyen ˇlányosan". Nem vagyok én olyan, aki fél, sőt egyenesen irtózik minden ismeretlen dologtól. Ez meg csak egy kis folyadék, egy iskolai rendezvényen. A DÖK csak nem akar minket megmérgezni, vagy csupán valami undorítót itatni velünk. És ahogy hallom, Annelie beszédét, amire csak fél füllel figyelek, ezek a löttyök teljesen ártalmatlanok. Mondjuk az az izé, ami ott lebeg benne elég furán néz ki. Nincs benne olyan sok, egyszerre felhajtom az egészet, jobb előbb túlesni rajta, és tényleg nem rossz, egész finom. Kedves kuzinom azonban nem ilyen szerencsés. Elvileg ugyanolyat vett el, mint és, és igen ő is a vaníliásat vette el. Jaj szegényke, most mondanám, hogy mennyire sajnálom őt, de az nem lenne igaz. Végül is, nem lett semmi baja, nem halt bele, nem lettek rémes kiütései, mint valami allergiás reakció, csak volt egy kis kellemetlen élménye. Nem bírom ki, hogy ne nevessek ezen, viszont ez nem tart sokáig, hamar lefagy a mosoly az arcomról, valaki miatt. A szoknyám hossza hirtelen megnövekedik, erre pedig Arnoldból tör fel a nevetés. Nem kell körbenéznem, hogy tudjam, ki volt a tettes, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy apa volt az. Keresztbe fonom a karom, s morcosan nézek fel jelenlegi páromra.
- Ez _nem _volt _vicces... - csak ennyit tudtam mondani, mert Arnold máris egy új ötlettel rukkol elő, s meg sem várva válaszom már húz is a táncparkett felé. Pedig tiltakoznék, de mennyire, hogy tiltakoznék, de így esélyt sem adott rá. Gonosz...
- De, de, de... De én még mindig nem tudok táncolni... - felváltva nézem a cipőm, és a kuzinom egy darabig, de nem tudok semmit mondani. Nem nagyon akarok rálépni a lábára, mert nem tudom megígérni, hogy a sarkaimmal tudok vigyázni. - De...