Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Simi – szokás szerint – nem bírt magával, össze-vissza ugrabugrált,  pattogott, nyüffögött, és – úristen, ugye ő volt az és nem én? – nyáladzott, ahogy majdnem minden hajnalban. Nem lepett meg, egészen hozzászoktam már. Ma azonban semmi sem lohaszthatta le a jó kedvemet, a sok gyakorlás ugyanis ma hajnalok hajnalán végre meghozta gyümölcsét, és én mindenkinek el akartam újságolni, hogy mit tanultam. Egyáltalán nem voltam fáradt, annak ellenére, hogy mindössze pár órácskát szundiztam.
- Na, Simi, ez új rekord. Adj egy pacsit – Emeltem a tenyerem egy ötösre, mire az én drága szőrgombócom jobb híján belefejelt, ahogy tanítottam. Bizony, néhány trükköt nagyon szépen megtanult már a kis aranyos, azonban a kedves, kíméletes ébresztés még nem tartozott ezek közé. Persze keményen dolgozunk rajta.  Lassan, de biztosan.
Az ablakon kinézve észrevettem, hogy a Napocska időről-időre kisütött a felhők közül, ami csak fokozta a jókedvemet. Nem hiába, ugyan a telet is szeretem (szánkózás, hógolyócsata, hóangyalka, hóemberépítés, korcsolyázás, forró csoki) de azért mégiscsak tavaszi gyerek vagyok, s kedvenc évszakom közeledte mosolyt csalt az arcomra. A nagy vidámságtól vezérelve gondosan választottam ki aznapi öltözékemet; ugyan soha nem volt jellemző rám, hogy órák hosszat ácsorogtam a ruhásszekrény vagy a tükör előtt (szerintem arra képtelen lennék), legtöbbször csak magamra kaptam az első színes felsőt meg farmert, ami a kezem ügyébe került, aztán már mentem is a dolgomra. Előkerestem egy sárga farmert, egy régi, kopott pólót, amire pedig pulcsit húztam. SpongyaBob (az egyik kedvenc gyermekkori mesehősöm) virított rajta, majd fejemre kaptam egy szintén ilyen sapkát, a lábamra meg egy cipőt. Elégedett voltam az eredménnyel, a tükörképemre kacsintottam. Simivel az oldalamon szórakozottan jártuk a folyosókat, hogy elújságolhassam valakinek a nagyszerű hírt. Egyszer csak a kastély eddig számomra ismeretlen részére keveredtünk. Közel s távol nem láttam senkit a folyosón, így nem zavartattam magam, nagyokat szökdécselve igyekeztem ráakadni egy ismerős nyomára. Simerius a karjaimba vetette magát, majd az arcomba mászott, én meg vihogva próbáltam leszedni magamról. Azonban – magamhoz híven – nem álltam meg, ugyanúgy folytattam a futkorászást. Pár másodperc múlva valakinek sikerült nekiütköznöm, és a popsimra estem. Simi panaszosan nyüffögve arrébb ugrándozott, én pedig a fenekemet dörzsölgetve álltam talpra.
- Jééé, Alina, sziiiaaaa! Hát te? Mi járatban erre? Csak nem mész valahova? Úúúú, kééépzeld, új varázsigét tanultam! Megmutassam? – Válaszát meg sem várva elővettem a pálcámat, és kimondtam a varázsigét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Ugyan lassan már egy éve – úristen, olyan hosszúnak tűnt, mégis olyan rövidnek érződött – jártam a Bagolykőbe, mégis, még mindig tartogatott meglepetéseket számomra a kastély. Mintha kifogyhatatlan tárháza lett volna belőlük. Ez engem nem zavart, sőt, örültem az újdonságoknak, a változásoknak, ugyanis az állandóságot, a monotonitást hamar meguntam. Már kiskoromban is ahelyett, hogy szépen leültem volna a fenekemre és tévét néztem volna, inkább új helyeket, épületeket, esetleg erdőket fedeztem fel, vagy görkorcsolyáztam, bicikliztem, beálltam a fiúkhoz kosarazni, focizni, bármi jöhetett, csak kellően érdekesnek és szórakoztatónak kellett lennie. Ez máig nem változott, így újabb, kezdetben (eltekintve a nagy hír elújságolásától) céltalan bolyongásom eredményeként kötöttem ki azon a folyosón. Nem nagyon aggódtam amiatt, hogy esetleg nem találok majd vissza, szentül meg voltam győződve arról, hogy valaki majdcsak útbaigazít. Persze ahhoz előbb az kellett, hogy összefussak akár csak egy teremtett lélekkel is.
Vigyázni kell, mit kíván az ember, mert az a valaki, aki a kívánságokat teljesíti, néha picit félreérti a dolgokat, ugyanis szó szerint nekifutottam Alinának. Nagyon megörültem neki, annak ellenére, hogy ő pöppet bosszúsnak nézett ki, s kisvártatva hangot is adott nemtetszésének.
- Igen, hogyne, semmi bajom.  – Válaszoltam. – Te jól vagy? Szerinted hol vagyunk? – Kérdeztem, majd megdögönyöztem Simit.
Miután összevakart a földről, egy csomó kérdést feltettem neki. Persze mellettem szóhoz sem jutott, túlságosan is felpörögtem ahhoz, hogy leálljak olyan apróságok miatt, mint például hogy egyáltalán érdekli-e legújabb sikerélményem. Már vettem is elő a pálcámat, hogy bemutassam a varázslatot.
- Wasser – Mondtam ki, s nagy koncentrálásba kezdtem. Szemeimet behunytam, nyelvemet kissé kidugtam a számból, és vártam a csodát. Azonban valami rosszul sült el, mert ahelyett, hogy gyenge kis vízfolyást fakasztottam volna, a pálcám átmenetileg locsolócsővé változott, végéből csak úgy folyt a víz. Másodpercek alatt sikerült elárasztanom a fél folyosót, én és szegény Alina csupa víz voltunk, még ruháinkból is csöpögött, de még mindig csak úgy ömlött, mintha dézsából öntenék. Legalább könnyű lesz kimosni - Néztem végig magamon. Minden rosszban van valami jó.
- Ajjaj. Valami nem oké. Nem akarja abbahagyni! Nem ennek kéne történnie. A csudába! Mégis mit ronthattam el? – Néztem szomorú, csalódott arccal barátnőmre.  – Most mit csináljunk?
Támadt a remek ötletem. Úgyis tiszta víz volt a ruhánk meg a folyosó is, így a hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és vihogva fröcskölni kezdtem Alinát. Tudtam, hogy ez felidegesíti, ezért futásnak eredtem. – Gyere, kapj el, ha tudsz! Nyenyenye! – Kiáltottam hátra a vállam felett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Fejetlenség Folyosója… Hm. Sokat hallottam már a kastély ezen részéről, s maga az elnevezés is sokat sejtetett. A sztorik alapján itt mindig történik valami, olyan nincs, hogy rend és nyugalom legyen. Párszor gondoltam is rá, hogy megnézem magamnak, de valahogy nem jutottam el odáig. Egészen eddig a napig. Jól körülnéztem, de nem találtam semmi furcsát, így kissé csalódott voltam. Nem is tudom, mit vártam, talán cigánykerekeket hányó majmokat, énekelő gyertyatartókat, táncoló bohócokat... ezek közül egy sem mutatkozott.
Miután kimondtam a varázsigét, Lina nevetett egy sort, bár nem értettem, mi olyan vicces benne. Persze abban a pillanatban lefagyott a mosoly az arcáról, amint a pálcámból feltört a víz. Egyből leüvöltött, mire kissé elszontyolodtam, ugyanis nem bírom, ha kiabálnak velem, valamiért rögtön kedvem támad elbújni egy sarokba.
- Mégis mit? Fogalmam sincs, hogy mi történik! Arról meg pláne, hogy mit kéne tennem! – Néztem rá segélykérőn, kissé bepánikolva.
- De, komolyan mondom, mert nem ennek kéne történnie… Eredetileg csak egy gyenge kis vízfolyást kellett volna fakasztanom... – Mondtam picit talán sírós hangon.
- Kislányok, mi a frászt csináltok itt? Azonnal hagyjátok abba, normálisak vagytok ti?! – Üvöltött ránk az egyik portré, mire először kissé megszeppenve néztem rá, de aztán dühbe gurultam. – Hé, maga ne szóljon bele, tessék engem békén hagyni! – Atyám, épp elég nekem, hogy elrontottam a dolgot, nem kell még egy festménynek is kiabálnia velem!
A pálcámból még mindig csak úgy folyt a víz, elárasztottam az egész folyosót, és még ki tudja, mit, én pedig nem tudtam, hogy most mégis mitévő legyek. Simi kétségbeesett nyüffögésére lettem figyelmes, mire gyorsan felkaptam a padlóról. Szegénykém ekkorra már csuromvizes volt. Alinától csak annyi tellett, hogy dühösen rugdosni kezdte a vizet, mintha ettől az megijedne, és visszafolydogálna oda, ahonnan jött. Mivel ez nem történt meg, gondoltam, akkor szórakozzunk egy kicsit. Lina a fröcskölésemet nem vette jó néven (ahogyan arra számítottam is). Erre onnan jöttem rá, hogy ahelyett, hogy velem együtt nevetett vagy visszafröcskölt volna, ő a halálom körülményeit kezdte velem részletesen ismertetni, majd mikor futásnak eredtem (szentül meg voltam győződve arról, hogy a nyomomba fog eredni), csak utánam kiáltott. „Remélem, pofára esel” – barátság level Alina. A hosszú évek alatt már megszoktam az ilyen és ehhez hasonló csipkelődéseit, őt így kell szeretni. Magamban jót nevettem ezen, egészen addig, amíg a „jóslata” be nem igazolódott.
A vízben futva összeakadtak a lábaim, és hatalmasat borultam. Simerius kicsúszott a kezemből, és vagy másfél méternyit szállt a levegőben. Próbáltam megmenteni a csobbanástól, esés közben az irányába vetődtem, hátha sikerül még időben elkapnom. Valahogy úgy nézhettem ki, mint egy gyilkos bálna, de hát, ez van. Kicsit elszámítottam magamat, ennek köszönhetően ahelyett, hogy az én kissé ázott, lila szőrgombócom a kezembe pottyant volna, a fejemen landolt. Ahogy elmerültem a vízben, hallottam, hogy valami koppan. Jesszusom, ez a fejem volt?
Reméltem, Alina azért érzékelt valamit, akármit ebből a kis jelenetből, és a megmentésemre siet…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Én tényleg azt hittem, hogy megtanultam a varázslatot. Hajnalban tök jól ment, az történt, aminek történnie kellett. Nem is értettem, miért nem sikerült azon folyosón.
- Iiigen – Motyogtam zavartan. Jaj, ne. Már megint azt csinálja az arcával. Ilyenkor olyan ijesztő – gondoltam magamban.
- Hé, Lina, valami van az arcoddal… - Hívtam fel rá szíves figyelmét, ha esetleg ő még nem vette volna észre a dolgot. Miután kimondtam, már tudtam, hogy ez rossz ötlet volt, s kissé félve vártam a reakcióját.
- Én ezt egyszerűen nem értem. Mármint, komolyan, napkeltekor még teljesen jól meg tudtam csinálni! Mi változott az óta? – Néztem nagy, sírós szemekkel barátnőmre, majd erősen gondolkodóba estem. – Talán rossz az aurád… – Vettetem fel vállvonogatva. Ó, hülye, hülye, hülye! – Korholtam magam, de úgy istenigazából. Bárcsak nálam is működött volna az agyam és a szám közötti szűrő, ami mindenki másnak tökéletesen szuperált, így megakadályozva azt, hogy rögtön kimondja a legelső dolgot, ami eszébe jut…! Akkor talán ritkábban kerültem volna ilyen és ehhez hasonló helyzetekbe. Tudtam, hogy ez csak egy újabb szög volt a koporsómon, ez után már csupán csak abban reménykedhettem, hogy egy szép, fekete-narancssárga koporsóm lesz, szép virágokkal, sok édességgel, meg mindennel.
- Naa! Nem izé, hanem golymók, ráadásul neve is van! Ő Simerius. És nem hagyom, hogy bántsd! – Ripakodtam rá Alinára. Azért ami sok, az sok. A düh elemi erővel öntött el, szinte éreztem, ahogy a szemeim vérben forognak. Simit nem bánthatja senki! Vagy, ha valaki mégis megpróbálja, hát annak velem kell szembenéznie, és jaj az illetőnek! Még akkor is, ha az a valaki Katy. Néha nagyon gonosz tudott lenni.
Amikor eszembe jutott ama zseniális ötlet, hogy, ha már abba a szituációba kerültünk, szórakozzunk egy kicsit, felvillanyozódtam. Ritkán veszekedtem, nem is szerettem, ezért amint lehetőségem nyílt rá, oldani akartam a felgyülemlett feszültséget.
Miután sikeresen megmentettem Simit, még hallottam, hogy valami reccsent - aúcs -, majd Alina kacagása után nagy feketeséget láttam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el – szerintem mindössze pár másodperc -, mikor magamhoz tértem, s fuldokolva, köhögve tápászkodtam fel négykézlábra. A víz jó része elszivárgott, már csak pár centi folydogált a padlón. Kezemet a fejemhez kaptam. Nagyon fájt, hányingerem volt és eléggé szédültem, úgy éreztem magam, mintha áthajtott volna rajtam egy teherautó.
Vajon Alina tudja, merre van a gyengélkedő? – Kérdeztem magamtól s kissé talán kába tekintetemmel a lányt kerestem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

- Igen. Vagyis nem! Ahj! Lina, ő nem egy szőrgolyó, hanem egy golymók! – Csattantam fel kissé ingerülten. Persze Katy hatalmas vihogásban nyilvánította ki a véleményét, csöppet sem foglalkozva azzal, hogy Simerius lelkivilágába taposott. Na, jó, Simi talán nem vette ennyire a lelkére, de azért na. Én helyette is megtettem.
- Jól van, Simikém, nincs semmi baj, csak valaki ma rossz lábbal kelt fel. Vagy megszállta az ördög. – Suttogtam a kis drágaságomnak, miközben nagy bőszen simogatni kezdtem, majd Alinára vetettem ördöginek szánt pillantásomat.
Mi tagadás, a külön töltött évek alatt elszoktam a stílusától, így újra meg kellett szoknom a modorát. Az itt szerzett barátaim annyira különböztek tőle – mondjuk, azért a többségük Navinés, szóval érthető a dolog, tekintve a két ház lakóinak tulajdonságait és személyiségét.
Na, de visszatérve, eléggé kibuktam Alinára. Nem mondom, régen, kiskorunkban is előfordult ilyesmi, egy kis balhé itt, egy kis veszekedés ott, mint minden gyereknél. Az a furi, hogy bármennyire is mások voltunk, a különbségek ellenére azért jól kijöttünk egymással, és, bevallom, egy kicsit ragaszkodtam is Linához. Elvégre ő volt a második legrégebbi barátom, és a legjobb barátnőm. Azonban nagyon megbántott azzal, ahogyan Simivel viselkedett, amiket mondott rá. Neki még nem volt háziállata, ahogyan Simi előtt nekem sem, ezért nem is nagyon tudott semmit arról, hogy mennyire lehet kötődni egy kiskedvenchez.
Mikor megláttam a lehetőséget arra, hogy oldjam a feszültséget, gondolkodás nélkül belevágtam. Vagyis fröcsköltem Katyt, amennyire tudtam, majd pucoltam onnan, remélve, hogy utánam jön. Sajnos ez nem történt meg, viszont vagy jós lett a lányka, vagy valami rontást szórt rám, mert valóra vált az átka. Méghozzá hamar, igencsak eredményesen, és – számomra – elég fájdalmasan. A rövid képszakadást követően Linát pillantottam meg.
- Hát… fogjuk rá. Megmaradok. – Motyogtam még mindig a fejemet fogva. Annyira hasogatott, hogy azt hittem, menten szétrobban. Szerencsére azonban ez nem történt meg, így Katy segítségével, nagy nehezen ugyan, de végül sikerült felállnom.
 – Óóó. Izé, köszi.
 - Benne vagyok. Elmehetnénk a játszóra, vagy valami. – Ajánlottam fel, mikor összekapaszkodva elbattyogtunk a folyosóról.
Ahogy távolodtunk a közlekedőtől, megbeszéltem magammal, hogy legközelebb élet-, és balesetbiztosítással jövök ide. Biztos, ami tuti alapon.