outfit
Kilégzés, belégzés. Aztán megint szájon ki és orron be.
Ruhájába zavarodottan markolva, talán színpadiasan is lassan tipeg a sürgő-forgó tömeg közepette. Nem nagyon törődik vele senki, mindenki igyekszik a dolgára. Legszívesebben ő sem járna erre, azonban az utóbbi időben kétszer sem tudott bejönni a Bűbájtanra, ami miatt szégyellte magát. Nem tudja, hogy az új tanárnő mennyire van tisztában a hiányzásai okával, hiszen neki még nem mesélte, hogy mivel foglalkozik. Fogalma sincs, hogy ez a finom nő szakmailag elismerné, vagy pedig inkább elítélné érte, ahogy a Beauxbatonsban tették.
Szeretné azt hinni, hogy a tanáriban nincs szó róla, de valahogy mindig a fejébe kúszik az a gondolat, hogy ezek a tanerők is rendszeresen csámcsognak róla, hogy miket művel és mennyire bizarr munkahelye van.
Két sietősebb lépést megtesz a tanári irányába, amikor hallja az óra kezdetét jelző harang csengését. Száját elhúzva veszi tudomásul, hogy a nőnek bizonyosan tanítani kell mennie, így nem fognak tudni beszélni. Szó nélkül tűri, ahogy az egyik sietős diáktársa válla az övéhez csapódik. Szereti, amikor senki nem figyel rá, hiszen akkor van nyugalma, azonban ennek hamar vége szakad. A tanáriból kisiető bűbájtan-tanár után pislogva a fülét megcsapja egy ismerős hang.
Nemhogy külsőre, de hangra sem tudja mindig megkülönböztetni a két rellonos fenegyereket, így csak reméli, hogy a finomabb forgószéllel hozta össze a sors. Baljával jobb könyökébe kapaszkodva fordul a hang irányába.
- Móric! – Szólítja meg fél szemöldökét felvonva. Ezzel nem tévedhet, a többit pedig próbálja kideríteni a viselkedéséből. A másik szemöldöke is a magasba szökik, amikor kiderül, hogy kérdést szeretnének felé intézni. Éppen óvva intené, hogy nehogy itt, mert hiába a hangzavar és a futkosás, a falnak is füle van. Óvatosan körbe pillant, annak érdekében, hogy mennyire kell közbelépnie abban az esetben, ha járni kezdene a srác szája. Vannak módszerei, az egészen finomtól, a… kevésbé finomig, bár azt nem szokta alkalmazni. Egy halkat sóhajtva megadja magát, elvégre a céljáról már úgyis lemaradt. – Jó. – Hangjából egyáltalán nem cseng bunkóság, egyszerűen csak tömören közli, hogy benne van, bár abban egyelőre nem biztos, hogy nem fogja megbánni. A szőkeséggel együtt belép a legközelebbi üres terembe, ahol éppen nem kezdődik óra. Gondosan bezárja maga mögött az ajtót, mert erős sejtése van, hogy miről lenne szó. – Á—áser. – Igen, ő inkább Áser, mert aki Aser, ő hangosabb lett volna és jobban kiverte volna nála a biztosítékot.
Az egyik padra hanyagul felülve fürkészi tovább a fiú arcát. – Mit szeretnél? Illúziót? Színházat? – Kérdi karjait keresztbe fonva. Nem tiltakozik, sokkal inkább megnyugtatja magát ezzel.
A tábla helyére a plafonról apránként ereszkedik le valamilyen sötét árny, azonban lassan, sejtelmesen széthúzódva egy kissé áttetsző fekete függönyt formál, mely éppen keretezi a táblára aktuálisan felírt Medimágia anyagot.
Ruhájába zavarodottan markolva, talán színpadiasan is lassan tipeg a sürgő-forgó tömeg közepette. Nem nagyon törődik vele senki, mindenki igyekszik a dolgára. Legszívesebben ő sem járna erre, azonban az utóbbi időben kétszer sem tudott bejönni a Bűbájtanra, ami miatt szégyellte magát. Nem tudja, hogy az új tanárnő mennyire van tisztában a hiányzásai okával, hiszen neki még nem mesélte, hogy mivel foglalkozik. Fogalma sincs, hogy ez a finom nő szakmailag elismerné, vagy pedig inkább elítélné érte, ahogy a Beauxbatonsban tették.
Szeretné azt hinni, hogy a tanáriban nincs szó róla, de valahogy mindig a fejébe kúszik az a gondolat, hogy ezek a tanerők is rendszeresen csámcsognak róla, hogy miket művel és mennyire bizarr munkahelye van.
Két sietősebb lépést megtesz a tanári irányába, amikor hallja az óra kezdetét jelző harang csengését. Száját elhúzva veszi tudomásul, hogy a nőnek bizonyosan tanítani kell mennie, így nem fognak tudni beszélni. Szó nélkül tűri, ahogy az egyik sietős diáktársa válla az övéhez csapódik. Szereti, amikor senki nem figyel rá, hiszen akkor van nyugalma, azonban ennek hamar vége szakad. A tanáriból kisiető bűbájtan-tanár után pislogva a fülét megcsapja egy ismerős hang.
Nemhogy külsőre, de hangra sem tudja mindig megkülönböztetni a két rellonos fenegyereket, így csak reméli, hogy a finomabb forgószéllel hozta össze a sors. Baljával jobb könyökébe kapaszkodva fordul a hang irányába.
- Móric! – Szólítja meg fél szemöldökét felvonva. Ezzel nem tévedhet, a többit pedig próbálja kideríteni a viselkedéséből. A másik szemöldöke is a magasba szökik, amikor kiderül, hogy kérdést szeretnének felé intézni. Éppen óvva intené, hogy nehogy itt, mert hiába a hangzavar és a futkosás, a falnak is füle van. Óvatosan körbe pillant, annak érdekében, hogy mennyire kell közbelépnie abban az esetben, ha járni kezdene a srác szája. Vannak módszerei, az egészen finomtól, a… kevésbé finomig, bár azt nem szokta alkalmazni. Egy halkat sóhajtva megadja magát, elvégre a céljáról már úgyis lemaradt. – Jó. – Hangjából egyáltalán nem cseng bunkóság, egyszerűen csak tömören közli, hogy benne van, bár abban egyelőre nem biztos, hogy nem fogja megbánni. A szőkeséggel együtt belép a legközelebbi üres terembe, ahol éppen nem kezdődik óra. Gondosan bezárja maga mögött az ajtót, mert erős sejtése van, hogy miről lenne szó. – Á—áser. – Igen, ő inkább Áser, mert aki Aser, ő hangosabb lett volna és jobban kiverte volna nála a biztosítékot.
Az egyik padra hanyagul felülve fürkészi tovább a fiú arcát. – Mit szeretnél? Illúziót? Színházat? – Kérdi karjait keresztbe fonva. Nem tiltakozik, sokkal inkább megnyugtatja magát ezzel.
A tábla helyére a plafonról apránként ereszkedik le valamilyen sötét árny, azonban lassan, sejtelmesen széthúzódva egy kissé áttetsző fekete függönyt formál, mely éppen keretezi a táblára aktuálisan felírt Medimágia anyagot.