⤷ bárcsak tudnám miről beszélsz
Heti rendszerességgel látogatom immár az iskolát. Ez így lehetséges, hogy kicsit túlzás, de akkor pontosítsuk, mielőtt meg leszek vádolva pontatlansággal: heti kétszer biztosan. Bár még messze a vizsgaidőszak, ami a kikötése volt anyának, de sikerült kikönyörögnöm, hogy legalább hetente kétszer hadd járjak be legalább pár órára. Szeretném megelőzni, hogy komolyan ne fantomként jelenjek meg a vizsgaidőszakban az évfolyamtársaim között. Nem hiszem, hogy segítene fejleszteni a szociális képességeimet, ha a furcsa srácnak lennék titulálva, így legalább csak a “ritkán feltűnő srác” vagyok, ami azért egy fokkal jobb.
Szusszanva dőlök vállammal a falnak még a sarok előtt, ahol be kell fordulnom, hogy a körletembe jussak. Találkoznom kell a Házvezetőmmel, amolyan kötelező köröket futni, mert a lelkemre kötötték, hogy minden héten, az utolsó benntöltött napon meg kell jelennem a férfinál. Keserű jó fej egyébként, nem okoz különösebb problémát a megjelenés, kivéve akkor, ha a kastély másik oldalán volt az utolsó órám, és valahogy el kell jutnom hozzá. Sokkal több időbe telik az A-ból B-be jutás, mint az évfolyamtársaimnak. Könnyebben és gyorsabban fáradok, méterek után meg kell állnom pár pillanatnyi pihenésre, de nem vallanám be a szüleimnek. Nincs az az isten, hogy megtegyem, amikor végre engedtek a pórázon és kicsit szabadabban mászkálhatok. Felegyenesedem, lábam egy pillanatra remeg meg, ami azonnal megszűnik, ahogy a mankóra támaszkodom. Újult erővel indulok el ismét, majd fordulok be a sarkon, azzal a feltett szándékkal, hogy mindenkit figyelmen kívül hagyva mehessek azonnal Házvezetőmhöz. Tévhit, mert a fura srác elém lép. Felvezetem rá pillantásomat, fejem automatikusan félrebiccen. Mintha ráöntöttek volna egy festékes vödröt a hajára, a szemei alatt meg halvány karikák vannak. Lehet kezdetleges drogos? Ki tudja, ugye?
- Helló - illik az elején kezdeni, ha már fogalmam sincs miről beszél, ráadásul felháborítónak tartom a kijelentő módot. - Nem hiszem - vonom meg vállamat, amennyire tőlem telik, hiába dobog szívem hevesen. Ennek a srácnak tuti van valami stikkje. Ha nem ő maga egy stikk.
Szusszanva dőlök vállammal a falnak még a sarok előtt, ahol be kell fordulnom, hogy a körletembe jussak. Találkoznom kell a Házvezetőmmel, amolyan kötelező köröket futni, mert a lelkemre kötötték, hogy minden héten, az utolsó benntöltött napon meg kell jelennem a férfinál. Keserű jó fej egyébként, nem okoz különösebb problémát a megjelenés, kivéve akkor, ha a kastély másik oldalán volt az utolsó órám, és valahogy el kell jutnom hozzá. Sokkal több időbe telik az A-ból B-be jutás, mint az évfolyamtársaimnak. Könnyebben és gyorsabban fáradok, méterek után meg kell állnom pár pillanatnyi pihenésre, de nem vallanám be a szüleimnek. Nincs az az isten, hogy megtegyem, amikor végre engedtek a pórázon és kicsit szabadabban mászkálhatok. Felegyenesedem, lábam egy pillanatra remeg meg, ami azonnal megszűnik, ahogy a mankóra támaszkodom. Újult erővel indulok el ismét, majd fordulok be a sarkon, azzal a feltett szándékkal, hogy mindenkit figyelmen kívül hagyva mehessek azonnal Házvezetőmhöz. Tévhit, mert a fura srác elém lép. Felvezetem rá pillantásomat, fejem automatikusan félrebiccen. Mintha ráöntöttek volna egy festékes vödröt a hajára, a szemei alatt meg halvány karikák vannak. Lehet kezdetleges drogos? Ki tudja, ugye?
- Helló - illik az elején kezdeni, ha már fogalmam sincs miről beszél, ráadásul felháborítónak tartom a kijelentő módot. - Nem hiszem - vonom meg vállamat, amennyire tőlem telik, hiába dobog szívem hevesen. Ennek a srácnak tuti van valami stikkje. Ha nem ő maga egy stikk.