Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Újévi fogadalom, vagy mi a szösz. A terembe lépve úgy tűnik, nem csak mi határoztuk el magunkat. A szilvesztert otthon töltöttem, ahol csatlakoztak hozzánk a barátaink is. Én nagyrészt a gépen játszottam, hogy ne zavarjam a nagyok beszélgetéseit, de ugye társasozni is kimentem, mert sokakat érdekelt az a bentlakásos speciális iskola, amiről persze nem mondhattam el nekik az igazságot. Így már nem is volt annyira érdekes a történetem. Előkerült témaként még, hogy ki mit fogad meg januártól, karjaimon végignézve pedig egyből tudtam, hogy ha nem akarok több szekálást, akkor bizony nem maradhatok örökre cérnavékony. A szünet után visszatérve valahogy felvetődött ez az egyik Petyás talimon is, ennek az eredményeképpen vagyunk most itt.
Pedig fejben olyan jól elképzeltem mindent, a francnak vannak itt ennyien. Csalódottan nézek végig előbb magunkon, aztán a teremben rutinosan foglalatoskodó, izmosabb alkatok között. Tehát akkor valahogy így kéne kinéznem... Legalább ezt is tudom. Petya tanácstalansága most inkább idegesít, hiszen zavar a gondolkodásban. Hozzá képest nem viszem túlzásba az öltözékem. Kopott cipő, megfakult, ujjatlan trikóval, amire rávettem egy cipzáros felsőt, hogy ne legyen annyira gáz. A buggyos rövidnadrág csak még jobban kiemeli aránytalan végtagjaim, ugyanakkor máris libabőrös leszek, mert fázós alkat vagyok.
- Na jó, ha még egyszer kinevetnek minket, majd úgy teszek mintha eszembe jutna egy fontos dolog, és lelépek - súgom oda neki nagyon is komoly hangon, kész elhatározásként közölve. Elidőzök a gépeken, de nem merem használni őket. Próbálom alig feltűnően kifigyelni, hogy mások mit kezdenek velük, és hogy mi a helyes technika. Aztán megcsillan a szemem a kézi súlyokon, amik katonás rendben sorakoznak az egyik tükörrel párhuzamosan.
- Gyere, ezt azt hiszem valahogy így kell - két kezemben megragadom a második legkisebb tömegűt, majd egy félreeső sarokban, kis terpeszben állva váltott karokkal bicepszezni kezdek. - A tévében láttam - kacsintok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Ha ő képes rá, akkor én is az vagyok. Legalábbis ez a gondolat ad most erőt ahhoz, hogy itt álljak, noha van nálam vészforgatókönyv, ha kereket kell oldani. Nélküle, vagyis tök egyedül most nem szobroznék itt a teremben, hogy elindítsak végre valami életmódváltást az izmosabb test érdekében. Pont abba a korba léptem elvileg, amikor jól formálható vagyok. A könyvek fölött így is sokat görnyedek, a hátam és a vállaim nehezen szokták bírni az órákig tartó ücsörgést. Azért gondolom nem lesz mindig időm erre év közben, ha már minden tanár a számonkérésekkel bombáz minket, ugyanúgy az egészséges étkezést is iszonyatosan nehéz megoldanom, és nem is nagyon mondanék le a sok finomabbnál finomabb édességnél, vagy a számomra eddig ismeretlen varázsvilágbeli ételekről.
Felbátorodom, mikor megfogja a vállam, majd válaszul megveregetem a hátát. Talán nem is tudja, hogy milyen sokat jelent nekem a jelenléte. Így legalább kevésbé vagyok feltűnő a többiek előtt. Petya gyorsan meg is magyarázza, hogy szerinte a tumultus a január miatt van, amivel egyetértek. Csak aztán nehogy a sorsukra jussunk. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de meglepődnék magamon, ha kitartana a lelkesedésem. Ilyen szempontból nem vagyok valami kitartó, csak amiben jó vagyok. Az izomlázat például utálom, rettegek is tőle nagyon. De hát a szépségért szenvedni kell, és inkább az edzés fájjon, mint az öklös, amit másoktól kaphatnék, ha nem védem meg magamat.
- Hát, kíváncsi leszek - vonok vállat végül, aztán megvakargatom a fejem, még mielőtt a kezembe vehetném a súlyt. Lassan végzem a gyakorlatot, hogy teljen az idő. Elég nehezen megy, látszik a fejemen, hogy az első néhány mozdulat után fáradni kezdek, de még küzdeni akarok, hogy ne égjek be. Aztán rávigyorgok, majd elismerősen bólintok, mikor már ő is velem edz.
- Az. De tudod mit felejtettünk el? Bemelegíteni! Szerinted gáz, ha kihagyjuk? - húzom el a számat, de a szokásosnál is bizonytalanabbá válok. Tekintetem ide-oda ugrál a súlyokon, mint akinek fogalma sincs, hogy mit tegyen. - Remélem, hogy holnap nem lesz túlságosan izomlázam - osztom meg vele az aggodalmamat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Az előttünk lévő tükörfal az én figyelmemet is magára vonja. Szomorú arccal veszem tudomásul, hogy kifejezetten idétlenül nézek ki ebben a szerkóban... Mintha kötelességem lenne belenőni a lógó ruhákba ahelyett, hogy egy méretemnek megfelelő darabot vennék az egyébként nem túl sok pénzemből. Karjaimon az erek kiduzzadnak az erőfeszítésektől, ahogy a súlyokat emelem, közben pedig zavartan ellenőrzöm magam, hogy mindent jól csinálok-e. Mintha értenék hozzá... Aztán Petyára nézek, hogy ő hogyan boldogul a feladattal. Látszólag feldobja őt belül ez az újszerű élmény, én már kezdek fáradni, de jelenléte motivál a folytatásra. Egyre hangosabban fújom ki a levegőt, mégis mosolyt erőltetek az arcomra.
- Hát... - pislogok magam elé bizonytalanul. Érzem a homlokom, hogy elkezdek izzadni, talán a teremben uralkodó fülledt levegő is rásegít, vagy a pólóm anyaga izzaszt le könnyebben. - Nem tudom, talán - gondolkodom tovább, egy kis szünetet tartva a mozdulatsorban. Amíg lenn lógatom a súlyt a kezemben, nem is tűnik annyira nehéznek. Persze nem mondom, hogy órákig bírnék így ácsorogni, de a gondok ott kezdődnek, amikor meg kell emelni őket. Végül arra jutok, hogy amíg kisebb súlyoknál maradunk, és nem erőltetjük úgy meg magunkat, addig nem hiszem, hogy tragédia fog történni. Főleg, hogy Petya is folytatni kezdi.
- Azt megnézném - röhögök fel a kelleténél egy kissé hangosabban. - Azta! Még nem mondtad. Nem félsz a rellonosoktól? De hát azt hittem, hogy tériszonyos vagy - értetlenkedek egy sort, hagyva némi hatásszünetet a mondataim között. Eltátom a számat meglepettségemben, még le is kell tegyem az eszközöket egy pillanatra. Petya és a kviddics... Én szurkolok neki, de mintha túl nagy fába vágta volna a fejszéjét. Ez egy durva sport, főleg edzettség nélkül. Ha van, ami nehéz tárgy számomra, az a repüléstan. És mintha úgy rémlene, hogy ő félős alkat a magasban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Furcsa lesz számomra, ahogy oldalra pillantgat, mintha szándékosan nem akarna a szemembe nézni. Jobb szemöldököm felszalad, aggódó arcommal pedig gyanakvóan fürkészem Petyáét. Mibe keveredtél, pajti? Remélem nem külső nyomásra, netán kényszerből rángattak bele ebbe a veszélyes sportba. Jól tudom róla, hogy milyen srác, elvégre együtt szívtunk a folyosón, nem is olyan régen. Hát, hiába nagyobb darab nálam, szerintem egyformán a gyengék közé tartozunk, annyi különbséggel, hogy én még vele se mernék ujjat húzni, ha nem tudnám róla, hogy helyén van a szíve, és eddigi ismereteim alapján a légynek sem tudna ártani. De pont ezért, olyan fura... Nem gondoltam volna, hogy a haverom meghajol ennek a vad sportágnak, főleg ilyen fiatalon. Mestertanoncok is vannak a csapatban, akiknek sokadik évadjuk a következő, tudnak egyet, s mást. Biztos, hogy közéjük akarna tartozni Petya? Mintha túlzottan félteni kezdeném őt belül, vagy talán azt is, hogy ezentúl elfoglaltabb lesz, nem lesz ideje összejárni kalandregényeket olvasni, vagy akár az újabb szerepjátékait kipróbálni. Én ezt így nem akarom.
- Hát, izé... - de hát ő is kellett, hogy halljon már a balesetekről, meg minden. Annyi szemétség és feszültség van a csapatokon belül, hogy az valami hihetetlen. Ezek állandóan marakodnak valamin. De amúgy nagyon izgi sport, meg látványos is. - És melyik csapatban leszel? Majd kimegyek szurkolni - vagy imádkozni érte. Mosolyt erőltetek az arcomra, hogy valamivel legalább biztatni tudjam, aztán lerakom egy pillanatra a súlyokat, hogy nyújtani tudjam az idő közben túlságosan befeszülő karjaimat.
- És mondd csak, mennyi idő van a következő meccsig? - puhatolózom, hogy mégis meddig kell összeszednie magát a valódi mérkőzésig. Aztán gondolom legrosszabb esetben a kispadra ültetik, de ott legalább ragad rá valami hasznos. Tény, hogy bátor húzás ez a részéről, nekem nincs hozzá elég önbizalmam, jár neki a tisztelet.
- Mi?! - kapom oda a fejem ijedtemben. A frászt hozza rám, rögtön a legrosszabbra gondolok. - Hol fáj? Te jó ég... Próbálj meg nyújtani. Vagy nem tudom - nézek körbe szerencsétlenül, de tanácsot kérni senkitől nincs pofám.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Érzem rajta, hogy a gondolataimban próbál olvasni, ami különös feszültséggel tölt el. Szinte már sajnálni kezdem, amiért ilyen fontos számára a véleményem, ami egyúttal nagyon megtisztelő is a részéről. Mintha én is hajlamos lennék elfelejteni, hogy máskor mennyire függök a többiek véleményétől, pedig tudom, hogy nem kéne. Petyával viszont barátok vagyunk. Ő hallgat a szavaimra, én viszont nem akarom őt megbántani, vagy netán elbátortalanítani attól, amibe belevágott. Nem tudom, hogy jó-e, amit csinál, mert belül irigy vagyok rá, amiért belevágott, és egy kicsit mondhatni kilépett ezzel a komfortzónájából, mégis reálisan belátható, hogy hiányzik a megfelelő testalkata ahhoz, hogy a pályán repdessen. De abban sem vagyok biztos, hogy megvan-e a játékhoz szükséges önbizalma, a kiemelkedő tehetsége, ami nélkül mit sem ér az egész, és talán többet árt, mint használ. Látnom kellene őt az egyik edzésén, ezért sem ítélek elhamarkodottan. Aggódó tekintet viszont van. Azt nem tudom elrejteni előle, mert nem olyan vagyok. Nagyon bénán megy, a színjátszóban is azért maradnék meg inkább háttér-embernek.
- Ahha - bólogatok nagyokat, mintha tudnám, hogy miről lenne szó. Ijesztően hangzik a csapatnév, gondolom ez is volt a céljuk vele, szóval utána kéne járnom, hogy még kik a tagjai, ki a csapatkapitány, és zömében melyik ház diákjai remekelnek benne. Akkor talán összeállhatna a fejemben az erőviszonyok alapján, hogy Petya haveromnak mennyi létjogosultsága van a felállásban. - Azt tudod már, hogy milyen poszton fogsz játszani? - kérdezem meg tőle rögtön azután, hogy izgatottan tapsikolni kezd a meccsnézésem hírétől. Erre a hangra persze többen odakapják a fejüket, majd ki-ki a maga nézése után folytatja a dolgát.
- Menő vagy... és bátor - vigyorodom el, majd elszántan tartom fel előtte a tenyeremet, hogy lepacsizhassak vele. Gyerünk Petya, ezt így kell csinálni! Már csak meg kell nyomni az edzést, hogy kigyúrjuk őt addigra. - Majd még emlékeztess, de szerintem biztos szabad leszek, mert szinte mindenki meccset néz olyankor - jegyzem meg neki, aztán letörlöm az alkarommal az erőlködéstől a homlokomra tapadt izzadságcseppeket.
Fájdalmas felkiáltására aggódóan tapogatom meg a vállát, óvatosan és a súlyozástól erőtlenül remegő ujjakkal. Nem vagyok orvos, de elhallgatom a panaszokat, fancsali képet vágva kezdek tanácstalan töprengésbe.
- Jól van, csak semmi hirtelen mozdulat - fújom ki a levegőt, mikor beállok elé, hogy farkasszemet nézve meg tudjam őt nyugtatni. Még a mutatóujjaim is felemelem, hogy hangsúlyozzam ennek fontosságát. Izzadt keze az enyémre fonódik, kérlelő szemeitől összezavarodom. - Nyugi, alap. De akkor most mit csináljunk? - suttogom neki, hogy nehogy lebukjunk a többiek előtt. Lábazni még tudnánk, ha tudnám, hogyan kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Nem tudom, milyen mozdulatot ronthatott így el Petya. Kívülről semmi durvát nem csinált, ami kiválthatta volna belőle a villámszerű fájdalmat, amivel jócskán a frászt hozza rám. Kétségbeesetten pislogok, hogy vajon csak nem az elmaradt bemelegítés hatására történhetett-e ez vele... Nehezemre esik ilyenkor, hogy tehetetlenül cövekelek mellette, s a bűntudat gyötör, amiért nem erőltettem jobban az edzés előtti felkészülést. Túl hirtelen vágtunk bele, és nevetségesen elszántan hittünk a sikerben. Vagy ki tudja... Ilyenkor arra is gondolok, hogy akár velem is megtörténhetett volna. Ha csak néhány pillanattal tovább folytatom a gyakorlatot, a saját testem is megadhatta volna magát. Végül is benne volt a pakliban. És ez nagyon megijesztett.
- Az egész az én hibám - mintha mindig mindenre csak ezt tudnám mondani, de most sincs másképp. Én hoztam fel a szünet előtt, hogy kezdjünk el edzeni, és lehet, hogy az ő szervezete még nem állt készen erre, de jó barátként velem akart tartani, és aztán... Ez borzasztó! Idegesen rázom meg a fejem, a félelemtől ökölbe szorítom mindkét kezemet, mikor már a padon nyugtatgatom őt.
- Ne kezdj sírni, hallod? Ki fognak minket nevetni! - kérlelem kétségbeesetten, de nem durván, hanem amolyan együtt érzően, mintha nekem is nagyon fájna, hogy így kell őt látnom. Tudhatja jól, hogy ezt a saját védelme érdekében tanácsolom neki. - Hát, a fájdalomnak szerintem holnap kéne jelentkeznie, izomláz formájában - tanakszom el, mert hát persze nem kellemes érzés a súlyokat emelgetni, de csak nem olyan durva, hogy könnycsepp is kigördüljön a szeméből... A fájdalomküszöbét pedig már megtapasztaltam, nem itt kéne kezdődnie.
- Oké, persze! Kapaszkodj belém, ha kell - egyezek bele készségesen. Szerintem is jobb, ha megnézeti, és nyilván segítségre van szüksége. Ott még amúgy sem voltam, remélem nem is leszek betegként soha. Hagyom, hogy belém kapaszkodjon, ha kell, aztán cuccostul elhagyom vele a termet. Még az se jut eszembe, hogy a helyére rakjam a súlyokat, ami miatt biztos bunkónak fogok tűnni. Ez nem volt a legjobb kezdés.