Rengeteg tervem van a napra, ami mellé igazán remélem, hogy bele fog férni az Edictum és egy újabb filmezés Hunorral. Mióta végigzongoráztuk a Csillagok Háborúja részeket, csak a szünetben láttuk közösen az ismerőse művészfilmjét, tehát vár ránk egy újabb kultikus darab még a Filmszobában. Elkészültem, rendbe szedtem magam, még egyszer átfésültem szőke tincseimet, majd zsebkönyvemet magamhoz véve elindult reggelizni, ezúttal egyedül, ugyanis Hunor előre közölte, hogy ő tovább fog az ágyban maradni, eszembe ne jusson kirángatni onnan. Barátom kérését tiszteletben tartom, jó lesz nekem a francia pársorosokkal meginni a reggeli jázmin teámat a terem zsongásában, de nyugalomban. Gondoltam én, majd beléptem, elfoglaltam a helyemet és ki se nyílt a kötet a kezemben egy ismerős barna tincs libbent el az arcom előtt, ahogy mellém szegődött Marina Darik. - Jó reggelt! - somolyogva kúszott feljebb a szemöldököm, amint a könyvemet látványosan magam elé emelve olvasni kezdtem. Eljutottam három szóig, mire el is kezdte a beszélést. Esélytelen. Halkan csukódik az olvasmányom, fejemmel fordulok Marina felé, ahogy lábamat keresztbe teszem az asztal alatt. Szememmel az ételeket pásztáznám a szokásos croissant kutatva. - Emlékszem, persze, de megköszönném, ha halkabban beszélnél - ha eddig megúsztuk, nem most szeretnék bajba kerülni. Sőt, soha nem szeretnék. Köszönöm. A folytatásra ráncolom szemöldököm, ahogy hajolok felé akaratlan és hallgatom az újabb jövőbeni terveit. - Igen, ezt már megbeszéltük. Hipotetikusan. Szó sem lehet róla, hogy ebből rendszer legyen - szögezem le, majd halkan hozzáteszem. - Maximum karácsony tájékán neked megcs… Azt mondta, hogy osztogattad? Rin, ugye senkinek nem beszéltél róla, hogy kik és hol készítették el? - rásandítok. Majd várok egy két pillanatot. Megkérdezzem, hogy a Tökfej kóstolta e? Biztosan... vagy nem?

Bármennyire meglepő, egy komolytalan szava se tud lelkesedést kiváltani belőlem, így félre biccentett fejjel követem keze mozgását, már már unottan hallgatom. Nagyon reggel van számomra Marinához és már elterveztem magamnak valamit, aminek nem volt része az aranyvérű látásmóddal tűzdelt szóáradat. Tehát nem is a lány társaságát bánom, inkább azt, amibe belekezd. - Meggazdagodás, haszon és a többi anyagias velejárója sem érdekel most. Kihívás volt, jól szórakoztunk, térjünk vissza rá decemberben - tanácsolom végig nyugodt egyenletes hangot megütve.
Két ember, még nem vészes, főleg, ha az egyikük Móric, mert van annyi esze, hogy ne kotyogja el. - Nem kérdeztem ilyesmit - vonok vállat és a könyvem borítójára pillanatok, amikor megérkezik még egy rellonos. Komolyan velük van tele a kastély ma reggel? Fél szemöldökömet emelem rá, mert nem tudom eldönteni, hogy most hozzám beszél e, mivel azt se tudom ki ő. - Rólad sem, pedig amennyit jár a szája… - sokatmondóan mosolygok óvatosan a lányra, majd szemforgatva várom, hogy lediskuráljak a kis reggeli csevejüket, amiből éppenséggel engem pont ki is hagyhatnának.
- Sima vizet - válaszolom meg a kérdést. A poharamat húzom magamhoz közelebb, ahogy helyezkedem. Kénytelen vagyok beérni a vízzel, ha egyszer a tea még hűl. - Már amennyire a víz, az tud lenni - nézek rá szemöldök ráncolva. Nem értem mégis mi baja van és mit utalgat nekem reggel. - Minden reggel így funkcionál? - kérdezem a srácot, de a kérdés költői, nem várok választ. - Felőlem megehetitek az összes levitás kaját. Jó étvágyat! - Fogom a poharam, a vizemet, ahogy felállok, koccintom neki Marináénak és sétálok arrébb, átvetem a lábamat a padon és leülök oda, hogy megreggelizzek. Ha ők nem hagytak magamra, majd megoldom én. Kinyitom a könyvet, magamhoz veszem a croissant, leteszem magam elé a vizemet, amiből az első sorok után nagyokat kortyolok, hogy felébresszen.

Hunor egy szavad nem lehet, amiért nem jöttél le velem ma reggel. Most nem tudom, hogy örüljek e neki, hogy nem kísért le, és így ő nem kap Marina és Roland körforgásából, vagy sajnáljam, mert meglehet, ha jelen van engem békén hagytak volna. Tényleg akkora nagy kérés, hogy csak olvasgatva megegyem a vajas-sajtos-esetleg sonkás croissant-om, megigyam a jázmin teát, ha az kihűl végre, majd mehessek a dolgomra? Mert az első megállom a szerkesztőség. Aztán még egy kis zongora játékra is akadna időm, ha a kívánságok termét elkapom szabadon, mindamellett, hogy a  könyvtárban a mágusjoghoz kapcsolódóan esettanulmányokat keressek. A terveim tehát megvannak, ahogy az újra rám telepedő nyugalom is, miközben kortyolom a frissítőt. Persze már tényleg el sem akarom hinni, hogy újabb társaságom akad, akinek kérdésére csak sokatmondóan pillantok oldalasan rá. Nyugalomban, abban úsznék. Jó volna, de ma reggel meglepően sok rellonos megtalál. Leteszem a poharamat, közben a Tökfej lecsap a sárga borítású zsebkönyvemre. - Krúdy, Ady Endre éjszakái - mondom automatikusan, pedig látom, hogy mozdul a tekintete a POKET borítóján. Ahogy elengedi kapok érte, hogy ne csattanjon az asztalon, ráadásul... csak ne dobálja a könyvemet! Amúgy is nehéz reggelem után most már tényleg morcosan nézek rá, amíg kékem a féloldalas mosolyára esik. Nem lesz ez így jó. - Remekül telt - kezdem, de el is akadok. - Tudod hány óra van, igaz? - kerekednek ki szemeim. - Kérj némi energiát a barátnődtől, mert fogalmam sincs mi van ma a levegőben, de ő abszolút elemében van - nézek el a páros irányába. - Furcsán átszoktatok a levitások asztalához - lassan nézek vissza Móricra. - Akárhogy is, mióta lóg Marina ezzel a sráccal? Olyan… nem is tudom - közönséges. -  szerintem tartsd szemmel. Feltéve ha nyitva tudod őket tartani - mosolyodom el. - És ne mondd el neki, ha nem hallja Marinanak hívom. Tudod mit? Mindegy. Úgy is elfelejted - legyintek, ahogy fél kezembe fogom a nyitott könyvet és magam elé veszem végre a francia péksüteményemet is. Végül újra a pohárért nyúlok, hogy a maradék egy két kortyot is elfogyasszam belőle.

Még én is elismerem, hogy hatalmas az a sóhaj, amit kiengedek, mielőtt homlokomat vakargatom. - Te tényleg Tökfej vagy - ezzel  aztán senki nem vitázhat. - Nem maradtál le - azonban nem folytatom, majd talán később közlöm vele a nap információját.
-A barátod alszik órán? - elképedve pislogok rá, majd azonnal legyintek. - Tudod mit. El is tudom képzelni róla - ezzel már aztán tényleg teljes a kirakós a srácról. - Te alszol az órákon? - változik meg a kérdésem.
A plafonra emelem pillantásom a szavaira és nem is feszegetem, hanem visszatérek a másik két rellonos jómadárhoz. Morcosan nézek rá, hogy most komolyan elaludt? Aztán persze ugrok egyet, amint rácsap a füzetre. - Jajj, Móric! - nyúlok inkább a könyvemért újra. - Tudod mit? Kár. Jól áll, ha pencikézel és csendben vagy. Tégy így, én meg olvasok inkább - nyitom is ki Krúdyt, közben hamar megeszem a töltött kiflim. De a sorok olvasása helyett mellettem beszél és beszél és beszél is. Lemondóan sóhajtok, ma már másodjára. - Ez is egy hozzáállás. De akkor is furcsák voltak a kérdéseikkel és a koccintással. Lehet ők is azt hiszik, hogy ma lesznek tanóráink - jelentőségteljesen pillantok rá, ahogy füzetére bökök. - Szünnap van, Móric. Jó reggelt kívánok! - szórakozottan mosolygok rá, szinte már kuncogok, ahogy felkelek, majd huppanok vissza a fenekemre. Valami nem jó. Nagyon nem, persze ezt igyekszem palástolni. Ujjam alig láthatóan kapaszkodik a pad szélébe, ahogy valami kellemetlen érzés szalad végig bennem. Ez így nem jó! - Nekem mennem kell a szerkesztőségbe - mondom hangosan, ahogy ismét felkelek, bólintok és el is indulok. Nem úgy van az, hogy bármi csak levesz a lábamról!
Persze nem sokkal később a folyosón a falat támasztva hirtelen már egészen máshogy gondolom. Tisztán formált szavaim helyett csipogással kommunikálok, és nehogy, azt hidd, hogy tollas a hátam! Nem csak a hátam… engem… engem mindenhol pihék borítanak! Mórocz, csak tudjam meg miféle tréfát űzöl és nagyon, de nagyon meg fogod ezt a viccet bánni!

Éppenséggel hallottam már tanároknak furcsa ötleteiről, amikkel nem igazán tudtam egyetérteni, de úgy véltem nem is az én tisztem. Aztán most itt van Tökfej, aki arról beszél, hogy az oktató azzal bünteti az alvó diákot, hogy a tanársegédévé teszi. - Ez vagy ökörség a részéről, vagy zseniális - mondom, amíg kuncog. Latolgassam? Hiszen lehet Brightmore csak jobban kiszúr saját magával, igaz nem úgy néz ki, mint aki nem tudja megtanítani kesztyűbe dudálni. Arra a fiúra rá is fér. Hm, jó, igen. - Az utóbbi - döntök végül, és az agyam hátsó zugában egy fogaskerék új ötletet indít el.
A Tökfej csodálkozik, ha elalszik a Nagyterem asztalán, ha egyszer 4-5 órákat alszik? Mondjuk még mindig inkább itt tegye, mint amikor folyik az oktatás. Komolyan elképesztő.
Nem tehetek mást, felnevetek. Még, hogy minden jól áll neki! Azért... - Ez vitatható, Tökfej - sandítok felé, majd dobom be a remek ötletet, hogy csendben tudjam. - 20 perc múlva már nem leszek itt, de ha indulok, majd befogom az orrod. Arra biztos felkelsz. - mondom egy újabb falat előtt és fordulok a POKET-emhez, ami lassan inkább lábat növeszt és sértetten itt hagy.
Kifakadásától valahogy nem hagy jobban alá a kuncogásom, csak kikerekedett szemekkel hallgatom azt a megtekert mondatot, mígnem kissé megszédülök. Biztos csak hirtelen mozdultam, így hamar szedem össze magam. - Használd ki a napot - tanácsolom, majd zsebkönyvemet szorongatva indulok meg ki. Azon kívül, hogy a szívem kissé hevesebben kezd verni, nem sokat érzek meg abból, hogy változás üt be. Egy két pislogás, annyi és karom helyett már szárnyamat emelem mérgemben, ahogy lábam teljesen más alakban toppantana a padlón. Érzem, ahogy légzésem egyre csak gyorsul. Azt hiszem épp felfogom. Szökkenve kapom magam az hang felé, minden tollam meredezik, ahogy felnézek a Tökfejre. Na nem mondja! Felfújom az arcom a “bókjára.” - Móric! - nagyjából ennyi az annyi, amit ki tudok bökni. Úristen! Mi lett a hangommal? Elkezdek hátrálni, de elkap és tenyerébe érve fordulok körbe magam körül, ahogy fejem mozdul, hogy megnézzem magam. Csibe lettem. Szusszanva állok meg felnézve rá, és húzom össze szemeimet a silány és megkésett bocsánatkérésre. - Azt hittem nem lehetsz nagyképűbb - csipogom talán még számára is érthetően, majd szárnyammal mutatok fel hatalmas fejére. Ahogy ezt végig gondolom, igazán felfogom és huppanok a farktoll pihéimre. Tanácstalanul pislogok fel rá, fejem dől oldalra, hogy akkor most mi lesz? Merlinre! Nem tölthetem vele a napot! Nem. Nem-nem. Nem. Kezdem is el rázni a fejem, mert félek, hogy a mai napom egy elcsépelt vígjáték montázsává fog alakulni.

Utálnak a határidők. Komolyan valami elképesztő versenyfutáson vagyok az idővel, ami eddig is így volt, ám az utóbbi hónapokban ott vállaltam túl magamat ahol csak tudtam. Beletemetkezem, mindig van mire fókuszálni és hova tovább fejlődni. Ki mint vet úgy arat, nem igaz? Még édesanyám is hozzám szólt a minap- azt mondta feszültebb vagyok. Nem gondoltam, hogy lehetek feszültebb, mint általában, vagy ez ismét csak azt mutatja mennyire nem foglalkozik velem. Utána össze is vesztem vele, szobám ajtaja mögött pedig sokáig nem tudtam mihez kezdjek magammal. Először Poe-t olvastam. Kihagytam hogyan kerültem haza! Kénytelen voltam elutazni a Szentivánéji hangverseny miatt, így két napi pótlás áll előttem. Tegnap este érkeztem, ma a reggeli közben már Benett-re figyelek, aki a kapott jegyzeteket segít kiegészítenem. Nem hagynám, hogy belenyúljon, de jelenleg időszűke miatt kénytelen vagyok, továbbá felsőbb éves és tanultunk már együtt. Mindegy, később még átfutom a margóra mi mindent írt fel, amin ennyire jót nevet. Mosolygok rá, majd pillantásom rebben az ajtó irányába és fordulok is el azonnal. Szívverésem megugrik, arcom komolyodik el, ahogy kezem esik magam mellé a táskámra, benne a pulóverrel. Sose maradok itt eddig, ő meg későn kelő. Ma is már rég megreggeliztem, így könyvemet visszahúzva magam elé várakozom, miután Benett is elsiet a dolgára. Várok, meg ott van az is, ami most nem juthat ismét eszembe, mert akkor már gondolok rá és összeszorul a torkom. Komolyan mondta a szavait én pedig hetek óta ezen örlődöm és kapom fel a vizet hacsak eszembe jut egy kép is arról az estéről. Örlődnék, ha volna rá időm, de most olvasok.
 Hónapok teltek el és én ahhoz tartom magam, amit megbeszéltünk. Ha nem elég, nem elég, nem is kell kérnie belőle. Kerülöm, ami először adta magát, pokolian dühös voltam, könnyen ment, de egyre nehezebb, mert már csak sértett vagyok és mellé szinte naponta látom. Tekintetem esik bal kezemre, ami a könyvet tartja, rajta a két csillaggal. Beszélni Csonka Zsomborral a mágusjog kapcsán. Megírni egy baglyot Balázs atyának. Arra gondolom letörlöm onnan, aztán Móric felkel, összecsapom a könyvet és táskámat vállamra kapva igyekszem, hogy beérjem a folyosón. - Móric! - hangom furán cseng, nem mostanában mondtam ki utoljára. Furcsán is érzem magam és nem is biztos, hogy meghallott, vagy igen és akkor folytatjuk a gyerekes viselkedést. Azok is vagyunk. - Lehetséges volna, hogy két percre megállj egyhelyben, te Tökfej? - Ha megáll torpanok meg és lépek arrébb az egyre szálingózó diákok elől. Könyvemet tartó kezemet engedem le, amíg felnézek rá. Utálom, amiért nem tudom utálni.

Olvasok. Ol-va-sok. Amikor a barom röhögése visszhangzik az egész Nagyteremben. Igen, ez nagyon illik a Város a tengerben eredeti angol hangulatához. Éppen csak egy pillanat pillanatának a töredékéig pillantok fel rá, amíg államat a kézfejemre teszem és merülök el újra. Komolyan hálás vagyok, amiért bárhogyan is érzek van bennem annyi, hogy ne világfájdalommal az arcomon rohangáljak a kastélyban, mint egy szellem. Nincsenek komor, sötét felhők, amik felettem gyülekeznének, és nincs bennem a senki nem ért meg tinédzser hisztéria, ami miatt önsanyargatásba kezdenék. Azóta akárhányszor összefutottunk kikerültük egymást, mehettünk a dolgunkra és büszke vagyok, mert kibírtam hogy egyszer se forduljak utána. Szerencsémre, van eszem. Minden mást lerendezek magamban, azt hiszem sikerült megtennem, de hamar kiderül, ha mégsem.
Lehetséges, hogy megáll, nagyon is én meg majdnem bele is rohanok. Felkapva a fejemet dőlök hátrébb, lábam lecövekel én meg tátogok, ahogy a további mondandóm veszik el. Ahogy megszólal, hangosan, - kimondva, amihez hasonlót magamba mormolok el - valami mosoly féle kerül arcomra és tűnik is el, hogy szememet forgassam, mert persze, hogy zenét hallgatott! Megköszörülve a torkomat lépek arrébb, fonom össze karomat és nézek rá.
Mi. a. pálya? A fenébe, hogy mindig ilyen bőbeszédű! Na, persze! Hah… Egy, kettő, három. - A szokásos - vonok vállat, mutatóujjammal vállam mögé dobva a hajamat, majd elvonul mellettünk egy diák csapat, a kezünkbe nyomva egy szórólapot. Mitológia szakkör? - Ilyen lehet a pokol - reagálom le, a lányok mellettünk nem értékelik a véleményem, hamar tovább is lépnek. Nézek fel Móricra ismét. - Igen, szóval, ne aggódj, nem szeretnélek kétszáznegyven részes szappanopera erejéig feltartani. Nem érek rá - pillantok is az órámra, majd a könyvet a hónom alá téve fordulok az ellenkező irányba a táskához, hogy kivegyem belőle a pulóvert. - Visszadnám. Köszönöm - nyújtom felé, az élére hajtogatott darabot. - Hallottam, hogy lebetegedtél. Sajnálom - főleg mert én megúsztam a másnap fájdalmaival. Meg persze sajnálok mást is, de akkor már átlépnék egy határt, amit egyetlen bólintásával húzott meg. - Visszaengedlek a teátrális zenédhez - bólintok, majd ha átvette a pulóvert fonom össze karomat magam előtt.

Nem mintha tudni akarnád az milyen. Amikor jól odamondja, egyenesen a szemembe tud nézni, annak rebbenése nélkül. Most meg rám sem néz. Akkor úgy szól, hogy tisztán csengjen minden szava, most meg itt motyorog nekem. Utána vártam, hogy üzenjen valamit, vagy odajöjjön, de nem tette. Hónapok után én vagyok az, aki ide sétált hozzá és még ő puffog nekem. Ezt, most az egyszer szó nélkül hagyom, mert a pulóverét odaadni jöttem, nem pedig vitatkozni.
 Ó. Történik valami a mellkasomban, míg szemem esik a ruhadarabra. Megtarthatom a próbálkozásomat, meg úgy minden magamnak a pulóverével együtt. Nem tudtam korábban odamenni vele hozzá, szinte az is hihetetlen, hogy most rávettem magam. - Már majdnem azt hittem megbombáztál érte e-mailekkel, csak a spambe tett - szarkazmus. Visszább húzom a kezem, miközben a megfázásáról kezdek beszélni. Hirtelen, az jut eszembe. És valahogy az elég hétköznapias megjegyzés, elfedheti, a sorok között sem kell olvasnom, hogy egyértelmű legyen: egyedül engem foglalkoztat még ez az egész.
- Az jó, ha nem volt komoly - mondom mert így van, és mert így illendő. Majd ujjaim engedik is el az anyagot, ahogy Móric átveszi. Akkor ezt kipipálhatom. Ennyi volt.
- Ismerem őket - folytatnám, de megjelenik a fiú, én pedig a könyvemet dobom a táskába, készülök tovább indulni. Se hozzá, se hozzám nem illik a bájcsevely. Visszafordulva pillantásom rögtön a vigyorára emelem, amit nagyon rég nem címzett nekem, ahogy most sem. Azonnal nézek is másfele, amikor meglátom a földre hulló, félbe hajtott lapot, ahogy az tető formájában koppan a padlón a hátlapon lévő írással egyenesen Móric cipője mellett. Szívverésem ezerre ugrik, a fülembe hallom véremet zubogni, lábaimmal automatikusan hátrálok aprókat. Nem kér belőlem. Elfelejtette. Én meg méginkább alázzam meg magam, még úgy utoljára! Legszívesebben arcom elé kapnám kezeimet, de mindkettő csak ökölbe szorul testem mellett. Futkos rajtam a hideg, késve mozdulnék, már hiába teszek bármit. A felindulásból írt, a haragomat elengedett inkább értetlen levelem ott van nála. Ami miatt most itt állok és ami így sem segített megértenem mi történt akkor este. Torkomban hatalmas gombóc van. - Az az enyém - szólalok meg végül, nyúlok is a lap felé, kezem mégis megáll. Mert bár az enyém, neki címeztem. Tudom mi minden van benne. Konkrétan minden, ami bennem. Tudom, hogy beleírtam: sajnálom és hiányzik. A legrosszabb, hogy mindez nagyobb viszonzatlanságot keresve sem találhatna, de én, hát én vagyok akkora szerencsétlen, hogy épp az ő pulóvere közé kerüljön. Ajkam remeg meg, azonnal össze is préselem a szám. - Tudod mit? Olvasd el. Csak ne előttem - mondom végül, megemelt állal az arcát fürkészve. - És ne itt - ahol a diákok jönnek-mennek körülöttünk. Megkérném, de úgy érzem jelenleg ennyit én is érdemlek. Tekintetem jár a levél és Móric arca közt, amíg automatikusan lépek hozzá közelebb. - Lemegyek az udvarra, ha reagálnál, ott megtalálsz - órám lenne. Mégis lépek egyet, majd még egyszer, hogy megfordulva szorítsam össze szemeimet, továbbra is zakatoló mellkassal és lépkedjek le a lépcsőn, ki a fénylő lelkek udvarára, ahol most rajtam kívül senki sincsen. Na, most kilépek a komfortzónámból. Magam miatt.

Ülök a vonat kabinjában kezemben a papírköteggel, ami eldöntheti a nyaram sorsát, ami rengeteg bakancslistás pontomat foglalja magában és szinte a legnagyobb álmomat dédelgeti, hogy egyszer valóság legyen. Majd egy majom fordul le a fejem feletti csomagtartóról, ekkor a papírhalmazba belekap a szél és a huzat viszi ki az ablakon. Utána kapnék, beesek egy terembe, ahol Keserű professzor mérgesen - ami már magában szürreális - faggat a válaszokról, ugyanazzal a majommal a vállán. És engem az zavar, hogy nem tudom a válaszokat.
Sűrűn pislogva ébredek a rémálomból, izzadt kezem a pergamenhez ragadt, pedig arcomba omló hajamat simítanám fülem mögé. Lassan kelek fel, és homályos tekintettel realizálom nem a hálókörletben kumtam be tanulás közben, hiszen a könyvtár illata tölt el mikor mély levegőt veszek az annál is hatalmasabb sóhajomhoz. Előttem a legilimencia jegyzetek, szorgalmik. Nem kockáztathatom meg az év végi jegyemet. Kitaláltam kezdésnek, hogy az Amerikai Pszichóban, - bár nem egy tizenhat évesnek való olvasmány lenne - a főszereplő bonyolult elméjét fogom elemezni. Párhuzamokat húzok legilimenciával vele mire mehettek volna. Muszáj, mert egyszerűen képtelen vagyok mások fejébe belelátni alapból is, nem még konkrétan. Tehát gyakorolnom kell. Kihúzom magam, ujjaim szöknek a hajamba és pillantok körbe. A könyvtár nem a legnépszerűbb hely, de teljesen egyedül vagyok - a gondolatmenetem akad meg azonnal és félve sandítok az órám számlapjára, ahol a mutató már tovább szökött a takarodónál. Jaj, ne! Ne! Ne, ne, ne. Felugrok, székem csikordul meg, és mindent egy mozdulattal söprök vászontáskámba. Hirtelen közeledő léptek ütik meg a fülemet. Kazanov. Kissé kikerekedett szemmel szökkenek a polcsorok közé és labirintus-szerűen haladva, sietős léptekkel toppanok ki a folyosóra. Vajon utánam jön? Hátrafordulva haladok tovább, és rezzenek meg a visszhangra a másik irányból, odafordulok, megannyi szem vizslat, amitől benem ragad a levegőm. Soha többet nem olvasok horrort! És ezt még csak nem is az atrocitások miatt mondom, hanem mert rezignáltan végigmérem. A prefektusi jelvény csillan a felsőjén.
- Ez... komolyan hihetetlen, Tökfej… te tényleg mindenhol ott vagy? - Nem tudom örüljek e vagy sem, hogy nem másik prefektus kapott el. Félre-félre pillantgatok a portrékra, amíg halkan lépdelek közelebb Mórichoz. A festményen meredező banya, hol őt, hol engem méreget megvető tekintettel. - Festményként is lehet produktívabb, elvégre mozog. Örüljön neki, hogy nem egy mugli portré és foglalkozzon a saját dolgával - mondom felvont szemöldökkel. A pletykás morogva fordul el, én pedig csípőre tett kézzel toppanok meg a Tökfej előtt.
Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Négyet nem léptem a könyvtárból már el is kap amikor, ha valamire, büntetőmunkára az év vége közeledésével főleg nincs időm.
- Oké - szusszanok. - Móric mindketten tudjuk, megtudlak győzni arról, hogy ne büntess meg - mondom egyszerűen, bár izgulok és hogy ezt véletlenül se lássa kezdem el igazgatni a táskám tartalmát.

Ki gondolná, hogy ilyen vége is lehet ennek a napnak? Én biztosan nem. Másodjára történik meg velem, hogy takarodó után kénytelen vagyok a folyosókat járni és másodjára is Móric ennek a szemtanúja. Amikor a maga oktondi módján köszön, meg sem próbálok lépést tartani a megannyi, kiejtett cs-betűs szóval, majd válaszolnék, de a portré a falon egyenesen bele szeretne szólni a dolgunkban. Onnan, hogy ezt felismerem, természetesen nem hagyhatom megtörténni. Anélkül is hamar elrendezzük a dolgot, hogy a Tökfej szurkolna az érdekemben, de gyanítom a porté nem csak miattam dönt úgy végül, hogy ott hagy bennünket egymásnak.
Meg sem lep, hogy a választ meg sem várva spekulál. Szemöldököm szalad ráncba, majd ugrik meg, és mindezt hamar palástolva nyílnak el ajkaim egymástól. - Pontosan ezt akartam mondani, honnan tudtad? - kérdezem, hangomat egészen sikerül kordában tartani, ám a végére benne van az a szarkasztikus él, ami kéz a kézben jár velem. Apró lépést teszek felé, azzal pedig karom is lendül és nemes egyszerűséggel suhintok felkarjára. Jogosan, mert nem ez nem volt szép azok után… azok után, hogy tisztában van vele, hogy amikor nem bosszant halálra, még kedvelem is. - Jajj, Móric! Direkt kóstolgatsz? - söpröm hátra a hajamat, majd magam előtt fonom össze a karomat. - Én ugyan nem kompenzálok természetben. Azt azok teszik akik nem rendelkeznek kellő intelligenciával - gondolom, mint a legtöbb lány, akivel kompenzált már. Ez a gondolat segít a tudatos kis falam építgetésében. - Szívesen kifejtem neked hosszú körmondatokban, miért tartózkodtam takarodó után a könyvtárban, de te is és én is tudjuk, hogy megvannak az indokaim, hiszen ismersz. Igazán kár lenne érte, ha ilyesmivel most felborulna az esténk - megállok egy pillanatra, ahogy felnézek rá és fürkészni kezdem. - Már a tiéd és az enyém, külön-külön - lépek hátrébb és fogok a vállamon lógó táska pántjára. Valami furcsa. Általában megérzem, ha a közelemben van, de most olyan kényelmetlen itt ácsorogni és szemeim el is zizzennek róla a folyosó vége felé. - Rám még vár egy befejezetlen vers, te pedig, nem tudom - sandítok le kezei irányába. - Hogy állsz a kalligráfiával? - Nincs nála a füzet, ami legutóbb. De a hörcsöge még könnyen lehet a talárja zsebében... - igen, ez a srác az, aki tetszik nekem.