Öltözék
Már két napja vesztegelek a gyenguszon, holott hamarosan vizsgaidőszak. Habár nem vagyok a tanulás mintapéldánya, azért most én is érzem, hogy pár órával többet kéne tanulni. De nem tudom mit ehettem és hol, mert már két napja itt fekszem dögrováson. Ami amúgy nem baj, mert pihenni jó, de gondolkodni és fájni nem annyira. Főleg az utóbbi a gondom, hogy a hasfájás nem igazán akar elmúlni. Zsanna faterja azt mondta, hogy nyílik valami virág, aminek a hatóanyaga jó lesz és már mehetek is. Csak pont elfogyott és várni kell, hogy az üvegházban kifejlődjenek. Szerencse, hogy vigyázott rám Mr. Löwenherz és azt mondta, hogy ma már tutira lesz és addig inkább pihenjek, ha kell, akkor meg ad valami altató szerű cuccot. Így aztán két napig ki voltam ütve, szinte csak a muszájhoz keltem fel, egyébként aludtam. talán nem is baj, mert így csak ma tudtam az élet nagy kérdéseiről gondolkodni hülyeségeket. Most viszont megint kínlódok és eszem ágában sincs felkelni. Oldalra nézek, hátha lesz valaki itt a közelben, aki segít nekem. Például jól esne egy pohár víz, de félek, ha felállok, rögtön összeesek, mint valami rongybaba. Mák, hogy mellettem egy ismerős lányra bukkanok, Atalára, aki az egyik Navinés évfolyamtársam. Csak azért tudom ennyire, hogy ki, mert tudom, hogy jelnyelven beszélget, azaz, ha most hozzá is szólnék, vélhetően nem hallaná. Viszont a metamorfságom ad egy kis segítséget... megnyújtom a mutatóujjam és megbökdösöm, hátha észreveszi, hogy majd szomjan halok. Kár, hogy nem ismerem a jelnyelvet, pedig apám már egy csomószor mondta, hogy ideje lenne megtanulni azt is. Mintha nem tanulnék mindenféle "sohanemkellmajd" dolgot. Kivételesen igaza lett, mert sokkal jobb lenne, ha most tudnék a szőkéhez "beszélni", vagy ahogy ők "mondják" jelelni. Közben az ujjam elkezdem visszaváltoztatni, hogy nehogy túlságosan megijedjen.