Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet az, amire készülök ma. Tüskét most a szobámban hagytam, kiengeszteltem nassolnivalóval, de itt most nem tudnék figyelni rá úgy, ahogy kellene, pedig tudom, hogy nem szökne el. Csak, szeret felfedezni mindent. Ki nem? A lényeg a lényegben, így mind a ketten jól járunk. Vagyis, magamban nem vagyok olyan biztos. Nagy levegő.
Kedvelem Darya-t, nem csak azért, mert a háztársam és ami volt közte és a bátyám között, hanem mert olyan alkat, személy, akit könnyű kedvelni az olyanoknak, mint nekem. Szomorú vagyok, hogy végül nem sikerült egymás mellett kitartaniuk, bár tény és való, abból is, meg a történtekből is én a cenzúrázott, gyerek verziót kaptam meg - meg amiket pletykáltak az iskolában, bár, azok sem tetszettek. Egyszer mertem csak kérdezni bátyámról, még korábban, de meg is bántam, azóta nem hozom és nem közelítem meg a témát. Most sem emiatt találkozunk, hanem mert mutatni szeretne valamit, ami szerintem tetszene és jól is jönne nekem. Bevallom, könyvekkel telepakolt helyre, valami zenés szobára előbb gondoltam volna, meg a konyhára, mint a teremre, ahol edzeni szoktak. Egyszer voltam itt, kipróbáltam elsős fejjek a súlyzókat, mert akkor éppen eldöntöttem, hogy én is seprűn fogok valamit csinálni - hogy kviddics vagy a derby, én azt nem tudom már -, de pipaszár karjaim körülbelül azokat bírták el, amiket a lányok szoktak használni a fura tornájuk közben. Inkább nem erőltettem többet, még ha már azóta nőttem is, meg a karom is vastag.
Kicsit talán jobban húzom a lábam, fel se tűnik, bizonyára az izgalom és az, hogy így év elején megint be kell járni mindent, ami kimaradt, elmaradt vagy elfogyott. Vagy csak mert látni szerettem volna. Elnéztem pár üzletbe, vettem egy szuper pennát, ha ma valami balul sül el, ezzel írom utolsó soraim. De viccelek, bízok benne.
- Ne haragudj, ne haragudj, késtem, tudom - nyitok be és sétálok oda hozzá. - Ez a plecsni az oka, volt egy kis megbeszélés meg minden - mutatok a jelvényre, amit a pulóverrel együtt veszek le. Megkaptam, mikor fogok este járőrözni és előre félek, hogy be fogok aludni. De most ez se fontos, mellé lépve pillantok rá.
- Hogy vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Nincs este, nem kell még figyelő szemekkel őrizni a rendet, mégis, valamiért azt súgja nekem a belső hang - hogy éhes -, hogy jöjjek el erre. Vagyis, hazudok, mert semmi ilyenről nem volt szó, egyszeriben csak tudok erre egy rövidebb utat a konyha felé. Nem szeretem kihasználni a manók kedvességét, azonban mégis, ami muszáj, az muszáj, a faluba pedig ma nem lehet lemenni. Húsvét van, a zsebem mélyén akad egy kölni, virágillatú valami, ha van és volt merszem, egy-egy nagyjából korban hozzám illőt meglocsoltam, az idősebbek közül inkább azokat, akiket ismertem. Egy kedves tanárnő is megállt, megengedte, így már ő sem fog elhervadni. A piros tojások mégsem gyűltek, meg nem csokival kéne tömnöm magam, ritkán fordul elő, hogy ilyentájt én teljesen korgó gyomorral maradok. Vagyis nem korog, mert azért egy-egy csokit kaptam és abból ettem is valamennyit, de... Mindegy.
Ha ezen a folyosón átvágok, minden rendben lesz. Még pár lépés, de már innen látni, hogy valami itt nem stimmel. Állok, mert nem lépek tovább, lejjebb hajolok és elolvasom a táblát.
- Fűre. Milyen f... - csak az államat kell megemelnem, ajkaim elnyílnak egymástól, állam koppan, ahogy végül fejem hátravetve bámulom a füves, bokros, virágos rétet a PLAFONON. Megdörzsölöm a szemeimet, tovább nem megyek, hanem nyakropogtató irammal fordítom jobbra majd balra a fejem. Ez, délelőtt, korábban, tuti nem volt itt. Valamit magyaráznak a portréalakok is, de túl harsányak és összefolynak a mondatok.
- Jó, jó, jó, értem - legyintek nagyot feléjük és elindulok. Mert azt mondták, még a közelben van. Én, mint valami nyomozó, minden páncél, de talán még a szőnyeg alá benézek. Épp lefelé bámulok, mintha a vadonban lennék és lábnyomokat látnék, amikor két lábfejet pillantok meg. Lili jön velem szembe, vagyis én botlok bele majdnem, kissé zihálva, ahogy szedem a lábaim sebesen. Hátrébb lépek egyet, amint ránézek.
- Szia... szia.. - nagy levegő, kézfejemmel legyezem magam. - Te láttad, hogy mi műveltek a folyosóval...? - mutatok a hátam mögé. Teljességgel meg vagyok győződve arról, hogy a tettes még a közelben van, valahol elbújt, de Lili most ért ide, láttam volna a szakasz elején. Így aztán, a gyanúm nem létezik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Az biztos, hogy jelenteni kell egy tanárnak, bárkinek. Az is mindegy, hogy ki lesz az, az első, aki szembejön velem, amint kifutkoztam magam. Vagyis nem futok, inkább csak tortyorgok körbe-körbe. Na igen, a festmények még mindig hangosak, egyik fele mulat – az, hogy rajtam, a helyzeten, a folyosó külsején vagy csak úgy, nem tudom -, a másik része meg talán, portré-életükben először, segítene. De nem figyelek én rájuk, bólogatok, hogy jó, értem még mindig, de ez nem old meg semmit. Így a könyv, amely ott hever, az én tudatomig nem jut el. Megállok, megint a plafon felé nézek. Amúgy nagyon szép és mutatós, ügyes bűbáj. Részben, legyen az bárki, meg kell majd őt dicsérni, milyen ügyes és szép lett. Persze, rongálás is, mert a folyosóval tette, engedély nélkül, ahogy múltkor az a valaki a festmények közül firkált össze párat. Nem volt elég az alakok panaszát hallani, siralmát, hogy hogyan néznek ki, hogyan mertek ilyet tenni és bezzeg régen inkább tisztelték őket, nem ezt. Most meg itt ez a folyosó. Szerencsémre, a folyosók nem panaszkodnak, így azt nem kell hallgatnom, hogy mi történt a plafonnal. Másrészt könnyebb lenne, mert ő megmondaná, ki a tettes. Biztos a festmények is – van, amelyik azt magyarázza, még a szeme is piros volt, itt döntöm el, hogy nem hiszek nekik. Ahány féle, annyi leírás.
Éppen fordulok is be-ki, ki honnan nézi, amikor beleütközöm valakibe. Lili az, mintha sietett volna, lehet hogy a hangzavar miatt. Én is beszéltem, de a portrék most hangosabbak a kelleténél, szerintem itt hamar tömeg lesz. Jaj nekem, azt nem kellene! Ki tudja, nem-e esik valaki fejére föld, virág, bármi. Sosem lehet tudni, hogy ami szépen néz ki, mennyire ártatlan. Nem engedhetek be oda senkit sem.
- Hát a folyosót – mutogatok is magam mögé. – Vagyis pontosabban, a plafont. A tábla még semmi – emelem meg a kezem, majd várom, hogy megtalálja. Nem nehéz, inkább úgy tűnik, kevésbé esett le neki, miről beszélek. Kezeim leejtem és szusszanok egy nagyot. Lehet csak én fújom ezt fel.
- Kár… azt hittem, hogy találkoztál vele jövet közben. Ez így nem lesz jó – dünnyögöm, mintha ezzel meg tudnám oldani. Közelebb lépek a táblához, felfele pislogok, majd aztán vissza a lányra. – Ki kellene nyomoznom, de előbb lehet szólok egy tanárnak. Igen, azt hiszem az lesz a menete – gondolkodom hangosan, egyelőre azonban nem indulok. Kicsit fáj a lábam, túl hamar és túl sokat toporogtam, futni akartam is, meg nem is. Szusszanok egyet, meg figyelek, senki se jöjjön erre.
- A tebót? Nem láttam! Mi van a másodikon? – pislogok nagy szemekkel felé. Az egész kastély megkergült. – Komolyan, valaki nagyon unatkozott – mormogom. Mert ha a tebó ott van, biztosan az vitte oda, aki ezt művelte.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Ez az év így nehezebb lesz, ezt már tudom. Nem aggódom, a nővérem vezeti a Diákönkormányzatot, tanul a művészetis suliban és bírja. Bár, én is beléptem a DÖK-be, idén már, tavaly az akkori elnök nekem valahogy túl ijesztő volt vagy nem is tudom, de inkább nem volt merszem. Most az egyik Móric van a vezetőiben mellette, sosem tudom melyik melyik, de mindegy, jó ez így. Hát, nem tudom, mi hasznom lesz ott, de na, ha Domca bírja, én is fogom. Vagyis reménykedem, mert ő sokkal ügyesebb, mint én, én meg hajlamos vagyok másolni a testvéreim dolgokban, hogy ügyesebb legyek. Vagyis, csak remélem, mert nem hiszem, hogy úgy fog sikerülni, ahogyan eltervezem.
De a gyűlés mégis elhúzódott, mert most kellett megvitatni az év eleji dolgokat, plusz nekem úgy az alapokat is mellécsapták, szóval érthető, hogy nem öt perc volt. Persze, már akkor is kaptam egy adag újdonságot, amikor a jelvényt adták a kezembe úgymond, azonban ismétlés a tudás anyja, vagy hogy van a szöveg. Nem akartam mégse várakoztatni Darya-t, mert késni sem szeretek, csak sikerül. Így mikor lehetett menni, úgy téptem fel az ajtót, mintha muszáj lenne. Biztos azt hitték, WC-re sietek, senki nem állt az utamba, jobb is volt. Hamar letudtam a távot így, ki nem köpöm azért a tüdőmet, mégsem üresen találom a helyet, mert már nem várt feleslegesen.
- Köszönöm! – mosolyodom el. Tényleg nagy dolog, csak sokan úgy veszik, hogy ez buli. Hogy de jó, senki nem küldi vissza őket éjjel, meg szívathatnak egy csomó diákot azzal, hogy büntethetnek. Én igyekszem nem így felfogni és nem valami ütődött módjára szórni a dolgokat, hanem logikusan és komolyan vinni. Meglátjuk melyik sikerül. Egyelőre még éjjel sem jártam a folyosón, nem is kaptam el semmit.
- Örülök neki. Aggódtam azért – attól még, hogy én nem mehettem be, meg kicsit utólag is tudtam meg mindent, szerettem volna. Legalább egy picit, de így, hogy itt van, jobb. Igaz, úgy tudom, hogy megbukott, azonban erre nem is utalok. Nekem senki se hülye attól, meg bukik. Megvan rá az ok és kész.
- Nem tudom – ezt egy nagyon hangyányit magasabb hangon sikerül, mint akartam. – De szeretnék. Bár, nem szóltam róla senkinek – nem tudom, mennyire ismeri azt, hogy velem mi volt kicsinek és mi ment nehezen. Nem baj, ha nem, nem sajnáltatni akarom magam. Közelebb lépkedem a léchez. – Hű. Oké. Egy pillanat – teszem le a táskám, amiben a cuccaim vannak, meg egy palack víz. Ezt hamar megjárom és odaállok ismét mellé, onnan pillantok felé. – És most, hogyan kell?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Oké, oké, oké. Le kell higgadnom. Szerintem az a nagy helyzet, hogy ez az első komolyabb dolog, amit prefektusként látok és ami ellen, amiért tehetnék valamit. Csak ez magyarázza, hogy ennyire felkapom, felfújom és ügyet csinálok belőle. Pedig nem ronda amúgy, kreatív, szép, értékelni is tudom, meg minden, csak… csak azért mégsem szabályos. Vagyis, én így gondolom, lehet sokan, sokkal többen lennének amellett, hogy ez valami kreatív feladat része. Húsvét van, ilyenkor szoktak dolgokat tenni, nem ilyeneket és nem azt, mint bolondok napján vagy éppen halloweenkor. Jó, jó, talán tényleg nem kezelem ezt túl profin, de nézze el bárki, nagyon friss a jelvényem, az egész élmény. Tuti, hogy fogok bakizni, valamit nem nézni és mint most, nagyon nézni a talán semmit. Pfuh. És ebbe társul bele Lili, talán ezért próbálok moderálni magamon, mert na, nem lenne a legszebb, ha háztársam előtt égek be, hogy mennyire nyomi prefektusa van. Kicsit kínosan mosolygok felé, miközben rendezem magam. Hirtelen támad fel bennem az ösztön, hogy tanárt keressek, és akkor ő majd biztosan tudja, hogy mi lesz a helyes megfejtés. Talán ő rájönne mindenre, amire én nem, mert egyszerre vagyok izgatott és kissé talán ijedt.
- Aha, szerintem kéne szólni neki. Azért ez mégis… mégsem csipcsup – nézek fel a plafonra, majd vissza Lilire. Ha neki ez a csipcsup. Nem is akarom tudni, mire mondaná azt, hogy globális katasztrófa. Jó, azért mosolygok kicsit. – Nem hiszem, hogy zavaró lenne, azért is vannak – rendet meg fegyelmet teremteni, igen. Meg azt megtartani. Elvégre, én nem dönthetek mindenben, kiszórhatok büntetést, de pontot nemigen vonhatok le. Vagyis, mondhatom egy tanárnak szerintem. Mindegy, mert most ebbe bele fogok zavarodni. Viszont amit utólag tolt hozzá, fejbevág kicsit.
- Basszus! – káromkodom kicsit, de ezért még nem járna szappan a nővéremtől, remélem. – Lehet, hogy… lehet… eszembe sem jutott – csapok a homlokomra. Húsvét, ünnep, tanárok. Palmer tanárnő pedig illúziómágus, tehát, az egész csak látvány és talán hozzá se lehet érni, ezért került oda, mutatóba. A növények lehet mind gyógynövények az egész tananyagból, csak épp innen nehezen látni. Elnevetem magam, már inkább kínomban.
- Őszintén, nem is gondoltam arra, hogy a tanárok lephettek meg minket egy ilyennel. Lehet, ha közelebb megyek, látok egy-egy tojást is a fűben és ha rámutatok, meglepi lesz. Na, neked volt most  tök jó logikád! – mert szoktak ők meglepni minket, tényleg ez is benne van. Nem, nem vetem el az, hogy csín és „rongálás”, de ezt se. – Viszont ezt tényleg csak tanár tudná megmondani, hogy mi az igaz – térek vissza hümmögve az előbbi témához és közelebb lépkedem a táblához, onnan nézek felfelé. Innen fordulok hátra.
- Hát azokat nem látni, nem? Szóval felesleges lenne. De én se tudom, meg kéne talán nézni mégis. Biztos, ami biztos és akkor lehet látunk tanárt is – hah, jó alkalom! – Eljössz velem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Inkább tanítani. Ez mind rendben van, ha mindenki jó lenne és azt tenné, amit csak szabad és kell. De nem, nem azt teszik, rendszerint mindig van valami galiba, ami miatt nem csak tanítani, hanem nevelni is kell. Ki hogy teszi, az már más kérdés. Van, akin mosolyogni lehet közben, van, aki elől inkább futni kell.
- Persze, hogy azért – helyeselek végül hangosan is. – De kell a rend is. Láttuk mi van anélkül – nem éppen a mostani helyzetre célzok, hanem olyanra, amikor tényleg valami vad és fékezhetetlen dolog söpört végig a kastélyon, a tanárok és a prefektusok meg csak a fejüket fogták rá. Elmosolyodom, ahogy engem említ meg végül.
- Jó, de nem mindenki „fogad szót” nekünk, meg nem is csinálhatunk mindent. Mindegy, mert egyedül nem lennék elég ügyes ehhez még. Csak most kezdtem – csóválom meg a fejem, hogy nincsen évek tapasztalata mögöttem. Most jönne jól az elődöm, ő idősebb volt sokkal, meg volt az a farkas cucc, biztos jobban tartanának tőle, mint tőlem. Sőt. Mindegy, mert ő most tanít, mondjuk akkor ha tudnám hol van, lehetne neki is szólni. De azt tudom, hogy sosem lakott a kastélyban. Mondjuk megértem, én se tenném, ha a kórság velem lenne. A helyzet viszont így sem javul, nem is fog, azt hiszem, vagy feladom vagy erősködöm. Lili valamiért nagyon nem akar tanárt, kicsit gyanús is az, hogy ennyire tiltakozik ellene. Ráncolom a szemöldököm, majd leesik, mi lehet a gond.
- Jaj, nyugi. Ha jön egy tanár, arról biztosítom, hogy te segítettél nekem, nem vagy bűnös – ha tudnám, amit kellene, nem mondanám ilyen nyugodtan, hogy nem tettes hanem velem van. De nem indulok el végül, csak magyarázok tovább, mintha muszáj lenne. Igen, valahol muszáj is, mert így kimegy belőlem a feszültség.
- Hát nem merném megfogni, annyi szent. Még ha látom is. Azért annyira nem vagyok jó a lényekből, simán megharap aztán nem tudok majd semmit se beadni, mert a kezemnek annyi - jó, ez hülyeség, de mindegy. Valahogy megoldom, megnézni meg lehet annyit is, hogy tényleg eldőltek-e a páncélok és a vázák.
- Szuper – bólogatok, már indulnék is, de megtorpanok. – Biztos okos dolog szétválni? És ha pont akkor lépnek meg? – nem nagyon akartam egyedül menni, de tény és való, logikus, amit mondd. Csak az nem, amerre mutat. Megrázom végül a fejem.
- Arra nagyon hosszú, túl sok időt kap. Én megkockáztatom, hogy nem esik a fejemre semmi és erre megyek – és mielőtt bármit tudna tenni ellene, már indulok is a tábla felé. – És akkor a rövidebb kerülő neked marad! – mosolygok hátra rá, ahogy előre nézek. Nagy levegő, elsétálok a tábla mellett és…
Kiáltok. Egy pillanatról a másikra fejjel lefelé találom magam. Kezeim a zöld fűben támaszkodnak, alattam a padló, Lili, minden. A réten vagyok, csak nem a jobb helyen.
- Ezt nem hiszem el! – kap el a tériszony, szédülök. Csak ne hányjam el magam… az kéne még. A füvet markolom, nagyon nem akarok leesni, mozdulni sem merek. Nagyon félek, ahogy végül lefelé sandítok. – Se… segíts… valahogy. Nagyon rossz idefent! – hangomon mégis hallani, hogy félek. Reszketek, szemem összeszorítom. Ez nem lehet igaz! Mindig pórul járok…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Lesz még mit tanulnom a jelvénnyel, úgy érzem. Sosem voltam jó a nyomozós dolgokban, még egy szimpla társasban is tudtam veszíteni és persze, elsiklani olyan dolgok felett, hogy néha már rám szóltak, hogy számoljam át vagy olvassam át, mielőtt döntök. Nem tartom magam logikátlannak, csak inkább… figyelmetlennek? Nem volt eddig belőle gondom, remélem most sem lesz, más kérdés, hogy mi fog sikerülni ebből az elképzelésből. Így aztán, nem most lesz életem fogása, kezdem érezni. Hiába szaladnék, vagy hívnék ide valakit, a tettes, mire mi ezt, ezeket megvitattuk, már simán akár Bogolyfalván jár és vissza sem néz. Szóval, fújok egyet, egy kicsi vereségízzel a számban, de nem, mert még nem veszett semmi, talán nem. Talán rájövök a dolgokra, de Lili kizökkent belőle. Nagyra nyílt szemekkel nézek rá, majd csak pislogok. Egyedül megoldani? Nos, az már nem lehetséges, mert ezt, ha nem is most azonnal, de mindenképp jelenteni fogom valakinek. Nem tettem le róla és nem is fogok, ha már szétválunk és a nézelődés közben keresek egy felnőttet. Jobb lesz így, mert akkor még én kapok majd amiatt, hogy nem szóltam. Egyedül megoldani… ahhoz az kellene, hogy meg tudjam szüntetni a folyosót sújtó bűbájt, de úgy érzem, erre a tanult “Finite Incantatem” se lenne elég, mert olyan szövevényesnek tűnik. Először is, ott a virágos mező, fejjel lefelé, azt kéne virágmentesen eltüntetni, aztán még ki tudja, mi akad a fűszálak között.
- Neeem, nem. Ezt én egyedül nem tudnám, hát le kell onnan azt szedni. Ahhoz én nem vagyok még elég ügyes, meg nem is örülne sem Matyi bá, sem senki más, hogy én ilyen… magánban nyomom - rázom meg a fejem, hogy nem engedek abból, hogy én itt majd hős leszek. Már akkor is szoktak dicsérni és köszönni, amikor valami különös helyzet miatt szólunk, még nem voltam prefektus tavaly, de szóltam, hogy valaki állandóan kipingálja az egyik folyosó falát, nem tudom, hogy meglett-e a tettes, de azt tudom, hogy örültek, hogy nem hagytuk, hagytam szó nélkül. Amúgy nem vagyok spicli, nem szoktam beköpködni embereket, na nincs okom rá. De ha nincs ott már rég valaki, akkor meg nem ártok senkinek, szóval, egy ilyen félmegoldás. Közben a homlokom ráncolom.
- Nem, nincs tudomásom szerint főprefektus… de az minden bizonnyal a legidősebb lenne, logikusan. Nem léptetnek elő prefektusokat, csak le - mert vannak persze olyanok, akiktől elveszik később, mert nem csinálják a dolgukat időben vagy nagyon rosszul. Nem tudom név szerint ezeket, voltak, akikről mindenki tudott, és voltak, akikről csak később, hogy jééé, hova tűnt. Érdekes lenne egy főprefektus, de amilyen arcoknál van a jelvény néha, felesleges.
Talán a szavaim is, hogy mi kell ide, vagy mi sem, de megoldjuk. Tényleg mondanám neki, mármint a tanárnak, még ha annak az első gondolata lehet Lili lenne, mint tettes. Szerintem azért nem, mert akkor nem lenne itt, nem épp a legjobb dolog a helyszínen maradni, ha a gyanú halovány, akkor sem. Aztán ki tudja, lehet, hogy akkorát tévedek, mint a ház. Azzal mondjuk biztos, hogy erre indultam el. A hosszabb út kellett volna, mire azonban ezt mondom magamban, már mindegy… Nem kiabálok többet, ellenben nagyon félek attól, hogy leesek, ki is tépek pár fűszálat, ekkor veszem észre, hogy ez nem ezen múlik. Kiengedem ujjaim közül, ahogy lassan felülök, ugyan úgy lógva közben fentről le és mégis, mintha csak a talajon lennék. Bár ettől még mindig kellemetlen.
- Le tényleg nem, de… Nem tudom - mozdulok, egyelőre lefelé nézek, így az olyan, mintha amúgy a réten lennék. Csak amikor tekintetem előre, lefele, illetve felfelé esik, akkor jut eszembe, hogy nem jó helyen vagyok. A gyomrom bukfencezik, mint amikor hirtelen indul a lift fel vagy le, nem merek felállni. Egyelőre csak rendesen leülök a fenekemre és kapaszkodok megint a fűbe.
- Légyszi! Lehet, ha sétálni kezdek vagy felállok, leesek. De most olyan, mintha a plafonra ragasztottak volna! - tudtam én, hogy kell tanár, viszont azt nem, hogy pont hozzám. Na ezt ha majd a többiek hallják… nem lesz semmi, talán csak kioktatnak, hogy ne dőljek be ilyeneknek vagy éppen, másoknak. - Könyv? Hol volt itt könyv? Hé! - ne most könyvtárazzon. Hunyorogva figyelek lefelé, ahogy látom mozogni. Én mindent megnéztem és nem láttam, ezek szerint ő vagy igen, vagy tudta, hogy ott van. Sóhajtottam egyet, most akkor mégis tévedtem? Mindegy, nem érdekel a tettes most, csak le szeretnék innen kerülni, egyben.
- Siess, kérlek! Azt hiszem szédülök - pedig nem olyan, mint a mászókán lógni le, nem kezd a fejem fájni sem. De attól még nem kellemesebb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Furcsák néha az indokok, hogy miképp találkoznak az emberek. Nekem akkor volt merszem, miután bátyám hangosabb volt és bár tudom, hogy nem volt mindig és minden jó köztük utána, az nem azt jelentette nekem, hogy megszűnt létezni. Persze, teljesen érthető lett volna bármikor, ha azt mondja, engem sem szeretne látni, az viszont kérés nélkül is ment, hogy amikor mégis megtörtént, nem traktáltam a bátyámmal. Nem vagyok én randiguru, sem az, aki bármit is kelt a másikban azzal, hogy közli a valóságot, mi és hogyan áll jelenleg. Nem, ez sose történt meg. Az az ő dolguk.
- Akkor jó, azt hiszem, én is - és valóban, mert nemigen tágítok én sem könnyen, bár, mikor hogy alakul. Persze, akadnak esetek, amikor muszáj, azonban most nem éreztem annak. Én nem tettem remélem semmi olyat, amely miatt indokolt lett volna.
- Nyugodt vagyok amúgy - kicsit füllentek, mert amúgy rettentően izgulok. Tipikusan megemelkedett a pulzusom, kicsit “hangosabban” kalapál a szívem, de amúgy semmi más bajom nincs, bízok benne. Sokat gondolkodtam, hogy merjem-e, mert mindig is voltak nekem gondok a mozgással, de úgy vagyok vele; miért ne? Egyszer - majdnem - mindent ki kell próbálni és ez remek alkalom arra, hogy ezt legalább igen. - Remélem nem kell elkapnod, ahhoz már nehéz vagyok. És mit jelent az, hogy megtanulni esni? - ezt most nem egészen értem, hogyan kell ezt tanulni. Ha esik az ember, akkor sokszor nemigen van ideje reagálni. Mármint, van, amikor ösztönösen kitartja valaki a kezét, vagy éppen fordul valahogy, láttam már hasonlót, de ezt tanulni kell? Mert akkor a válaszom, egyszerű.
- Én ilyenről nem tanultam - rázom meg végül a fejem, hogy akkor ez el is dőlt. Még valami, amit tanulnom kell, ezek szerint. Lepakolva aztán, hamar a lényegre is térünk. Megállok a léc előtt, majd megfogom a kezét, nem szorongatom persze és felállok rá. Kicsit ügyetlenkedek, de végül egészen egyenesen állok meg rajta. A lábaimon látni, hogy keresem a jó pontot, hogyan kényelmes és biztos is, de az is abbamarad végül.
- Rendben van, oké. Elindulok - bár most jobban ver a szívem, de nem vagyok magasan sem. Megemelem a lábam, de abban a pillanatban megingok kicsit és visszateszem. Ez így nem jó, lefelé néztem. - Én béna leszek ebben nagyon - nevetgélek egy sort, ahogy kihúzom végül magam, nagy levegőt veszek és megint megpróbálkozom egy lépéssel. Siker, majd a második, de a harmadiknál inogni kezdek ismét és megállok, a lábam helyezgetem.
- Ez nehezebb mint hittem… - pedig csak lépkedni kellene rajta, csak hát… Még egyet előre, de nagyon esetlennek érzem magam hirtelen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Szóval meg kell tanulni esni. Én ezt nem tudtam, mert ez olyan ösztönös dolog, amikor esik valaki, hogy moccan. Nekem nem mindig volt kellemes, mikor hogyan sikerült kivitelezni, hol fájdalmasan, hol kevésbé. Valahol meg is értem a szavait, hiszen, csak haszon lenne, ha sikerülne normálisan.
- Kézzel tompítani és gerincre vigyázni. Ez nem hangzik nehéznek – bár ki tervez esés közben úgy bármit is? Senki. Az olyan hirtelen dolog, hogy nem tudsz mit kezdeni vele, mert mire tennéd, megtörténik. - Általában a kezemre szoktam, szóval úgy hiszem, ezzel nem lesz gond. Vagy a fenekemre, de azzal se – nem mintha olyan hatalmas lenne, mint egy párna, de kellemesebb, mint lefejelni a dolgokat. Ebben egyetértene mindenki szinte. Bólogatok hát, ahogy követem a tekintetemmel, amit mutat, majd neki is kezdünk a nehezebb résznek. Őszintén, itt már nem vagyok biztos abban, hogy nem lesz szükség a biztonságos esésre. Hangot nem adok neki, szuszogok csak, ahogy koncentrálok, de sokat nem haladok előre. Amennyire azt néztem, ez nem is olyan nehéz, úgy ingok meg folyamatosan, mintha muszáj lenne.
- Menni fog. Azt hiszem – inkább magamat biztatom. Örököltem én a többiekkel együtt egy kicsit abból, hogy maximalista próbálok lenni és baromi kitartó, bár korántsem annyira, mint a testvéreim, de arra tökéletesen elég, hogy addig próbálkozzam, míg én azt érzem, már oké a dolog. Lepillantok a lábamra, miközben magyarázza, mi tartja meg a testem. Kicsit lehetetlen, hogy egyszerre ezekkel tegyek bármit is, annyit azonban kipróbálok, hogy az egyik lábam megemelve, a sarkam elemelve a léctől, most azon a párnás részen tartom a lábfejem, egyelőre nem nehezedek rá.
- Ó, értelek. És akkor most így kell mennem? Mármint hogy a párnácskán támaszkodni. Nem tudom hogyan fér ebbe bele a sarkam – pislogok rá értetlenül, mert hát, táncóráim sem voltak sosem, hogy én ilyeneket tudjak. Tudom, béna ez, de… ja. Hagyom, hogy tartson, kapaszkodok én is, egyelőre normálisan lépve haladok egy kicsit előre. Kipróbálom azt, ahogy az egyik lábammal először a párnácskára állok, viszont a bokám meg úgy az egész lábam meginog, így teli talpra ereszkedem vissza.
- Azzal mindig is volt egy kis bibi. Mintha most tanulnék járni megint – szusszanok egyet, elengedve Darya-t, kitartom két oldalra a kezem. Úgy érzem magam, mint aki repülőset játszik, csak nem berregek hozzá. Így is meg-megremeg a térdem, ahogy lépek előre megint, majd kicsit csapkodok, ahogy balra dőlök. Kicsusszan egy apró káromkodás, mire visszanyerem az egyensúlyom, majd megállok. Így darabokban elsőre talán nem töröm ki a nyakam.
- Lehet először egy vonalat kellett volna rajzolni a földre – nevetem el magam. Arról leesni nem tudok, csak lelépni. - De igyekszem – bólintok, majd megint kitárom a karjaim oldalra és csigalassan haladok előre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Nem aggódom, vagyis… azt hiszem, nem. Elvégre, tényleg nem létrán kell ide felmászni, mert olyan magas, hogy ha leesek, akkor kiskanállal kell összeszedni engem. Elég durva lenne, mivel ugye, nem készülök én semmiféle különleges sportra vagy hobbira, amitől nekem hipp-hopp meg kell erősödnöm és napok múltán olyan eredményeket produkálni, amelytől ketté áll mindenki füle. Az enyém fog, az örömtől, ha én itt elérek valamit, a léc másik oldalán kívül.
- Pattogni fogok, mint valami labda – nevetem el magam, vicces a kép, de mégsem trambulin, hogy meg is történjen. Azt hiszem, csak szépen, csendben próbálom a feszültséget oldani azzal, hogy vicces dolgokat mondok vagy gondolok. Egyszerűbb, mint kimondani, hogy hiába szervezett meg mindent puhára és biztonságosra, attól én még félek. De inkább a helyzet szokatlansága? Valahogy úgy. Istenem, a nyomában sem vagyok a bátyáimnak és még a nővéremnek sem… Ez gáz.
- Á, vagy úgy – világosodok meg, hogy mégis mit kellene tegyek. - Akkor lábujjhegyen nem ajánlatos ezen járni? - mert mintha az rémlene, hogy ilyen dolgokon szépen, kecsesen járnak és nem teli talppal. Ez is téves képzet akkor, semmi több. Nem erőltetem a lábaim akkor semmi fura formába, visszaereszkedem a talpamra, mintha a földön lennék, csak éppen nem olyan könnyű. Egy fokkal könnyebb, semmivel sem. Vicces lehetne ez annak, aki látja, még a végén az kezdene elterjedni, hogy én kötéltáncosnak állok, vagy bárminek, amihez a magasság és az egyensúly a köze. Szép is lenne az Edictum hasábjain, bár ott, ennél jóval durvább vagy éppen egyszerűen csak idiótább cikkek vannak néha. Mármint, a szerelme drámák, amik fele sem igazak.
- Értem, értem. Előre és ahogy megy – nem is akartam sietni, most lehet hülyeség, de az amúgy pár méteres léc hirtelen kilométer hosszúnak tűnik. Mintha ahogy haladok rajta, csak nő és nő, a vége majd nem is a faluban ér véget, hanem mondjuk az otthoni udvarban.
- És akkor ne nézzek le? - pislogok felé, mert most megálltam kicsit és úgy nézek rá, majd le a lábaimra. Lehet ez nem a legjobb ötlet, de elvégre, ő tudja jól, ezt hogyan kell. Sóhajtok egy nagyot, ha le is esek, majd felállok. Előre pillantok, pont látok valami foltot a falon, vagy lehet valami nagyobb bogár, vagy úgy bármi. Ez meg is van, rákoncentrálok és elindulok. Lábujjammal tapogatok kicsit, majd haladok előre. Amikor túl a szélére helyezem a lábam, a léc éle áll a talpamba és ekkor szisszenek fel. Az egyensúly elveszik és én oldalra dőlök le, ekkor sikerül felkiáltanom, jajongaom egy sort.  Annyi a szerencsém,   hogy még tudok egyet ugrani, majd a szivacson huppanni végül.
- Hát… nem találtam jó pontot a falon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Zalán társaságában ér véget a mai nap érdemi része és tartok vissza a körlet felé. Tüske nincs velem, bizonyára még jókat alszik, így szabad kezeimben egyik jegyzetem egyike pihen, amit épp sikerült véletlen úgy írni a sietség miatt, hogy lassan írásszakértőt kelljen hívni. De nagyjából tudom is mi pihen ott, csak azért vettem elő, hogy felolvassak pár sort belőle, hogy derülhessen rajta. Néha mókás apróságokra lehet bukkanni, neki ugyan még nem most jön ez, nem is jövőre, inkább amolyan: muszáj hallanod, hogy majd akkor elhidd kategória. Vagy csak nekem vicces? Lehet. A jegyzetet végül visszateszem a táskába, hogy a rejtvényre koncentráljunk majd, ami lassan elénk kerül. Néha tényleg olyan izzasztó, hogy már szabály szerint gyomorgörcsöt tudok produkálni, hogy én bizony a folyosón fogok dekkolni, ameddig nem jön valaki okosabb. Most viszont ketten vagyunk, megoldjuk. Gondolom én.
Váratlanul toppan be elém egy diák és kissé kétségbeesve kapaszkodik mentségként a jelvényembe, amit legalább így, már év végére nem felejtek a másik taláromon, annak zsebében, vagy éppen az éjjeli szekrényemen , így legalább tudja, hogy engem kereshet, ha baj van. Annyira nincs, szegény éppen csak rossz folyosón fordult le és nem jó helyen keresi a navinés körletet, így visszább sétálva magyarázom el, hogy innen merre jut el a leghamarabb, Zalán nem vár meg, mármint nem ott, ahol összetalálkoztunk az eltévedt gólyával, de tudom, hogy hol fog. Így, amikor látom felcsillanni a reményt a diák szemében és elindul, gyorsan utána sietek.
- Bocsi, csak eltévedt. Szerintem a kastély néha átrendezi magát di… - torpanok meg, amikor melléérve látom, hogy ki csatlakozott még hozzánk. - ...rekt. Na mindegy – nézem mivel állok szemben, de nem hazudok, hogy nem frusztrál Augustine jelenléte – mert hiába nem beszélek vele egy szót se, az őt nevét, főleg mi kékek, nagyon is ismerjük. Közelebb lépek Zalánhoz, hogy a rejtvényen kattogjon az agyam, amikor a srác mozdul. Táskáján ránt egyet, amikor ficeg ott valami – bizonyára valami kulcstartó lenne, lehetne, de nem az. Kétszer nézek oda, mire harmadjára körvonalazódik, hogy mi is az.
- Ez nem lehet igaz – hol a srácra, hol Zalánra nézek, majd finoman oldalba bököm és próbálok szemmel, picit kézzel arra mutatni, hogy hova nézzen és mit. Remélem rosszul látom és nem az a toll ficcen ott, hanem csak egy kicsit hasonló. Ó Merlinre, ez semmi jót nem jelent.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Nem akarom, hogy annak tűnjön, hogy nem veszem komolyan, nem akarom, nem tudom. Ez nem erről szól, hanem egyszerűen csak a saját idegességem szeretném egy kicsit jobban kezelni, ahhoz pedig ilyenkor kínos viccek, vagy hasonlók mennek, mint most. Oldani a feszültséget, csak ennyi és  hiszem, hogy nem fogja rossznak venni ezt. Szusszanok egy aprót.
- Áááá igen, igen – kapcsolok egyből. Jó ciki, azonban így, ahogy mondja, beugrik elém a kép, hogy azon lépkednek és dolgoznak, nem kötélen. Ott aztán tényleg nem lehet, teljesen logikus, égni is kezd a fülem, hogy levitás létemre mennyire ostoba voltam most kicsit. - Tehát fokozatosan keskenyedik, míg végül kötél nem lesz. Kicsit keverem őket. Az is nagyon nagy dolog, ha ott végigmegy valaki simán, ez tény. Főleg, ha nagyon magasan van – nézek fel, hogy itt a belmagasság nem nagyon adja ki, de mondjuk egy arra való helyen bőven olyan méterek vannak az ember feje felett, hogy nyaktörő lenne azon akrobatikázni. Azt nem tudom, hogy pontosan ő miket szokott, de már csak sétálni is sok nekem elképzelve. Érzem, hogy bele-libabőrösödik a karom, így gyorsan meg is dörgölöm azt, miközben állok és már nem dölöngélek össze-vissza.
- Tehát a lécet nézhetem? Az mondjuk nem is rossz, csak akaratlanul lecsúszik a tekintetem a talajra. De… jó, akkor csak a léc létezik, a talaj nem – nem tudom, hogy jobb lenne elképzelni azt, hogy én is a magasban vagyok, olyan tíz méteren, mert lehet, hogy akkor azért stresszelek be. Valószínű itt hibázott a dolog, mert hiába figyeltem és emlékeztettem magam, hogy nincs magasság, félreléptem. Kellemetlen, végül csak a füstje nagyobb, mint a láng, hiszen hamar leértem, de azért kellett egy kicsit inganom, hogy végül ismét egyenesbe húzzam magam. Elharapott figyelmeztetése cseng a fülemben, miközben sóhajtva engedem ki a bennrekedt levegőt és idegességet. Szívem kicsit hevesebben ver, de nem érzem, hogy félek. Így fordulok felé és hallgatom őt, miközben rosszabbik lábam dörzsölöm meg combomnál.
- Hogy így „leestem”, tényleg nincs magasan. Köszönöm, hogy gondoltál rá – mosolyodom el, mielőtt folytatnám. - Lehet sietni akartam, de nem azért, hogy szabaduljak. Mármint, nehéz, meg minden, de nagyon örülök, hogy segítesz és itt vagy, még ha nem akarom az idődet végtelen ideig lopni. De akkor lassabb leszek, tapogatok – bólintok, hogy megértettem mit akar mondani, főleg azt, hogy előröl. Semmi sem megy azonnal, nekem meg néha nagyon nincs türelmem és ezért maradnak félre a dolgok. Most azonban nem. Kihúzom magam, fordulok és megyek a léc elejéhez.
- Milyen süti a kedvenced? - mert semmi sincs ingyen és szeretném majd meghálálni is a dolgot majd. Közben fellépek a lécre, megkeresem az egyensúlyom, majd karjaim oldalra kitárva lassan elindulok. Az első lépések egész jók, de nem mondom, hogy nem inogok meg újra és újra. Jó ez.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Egyszerre szeretném azt, hogy a kisdiák jöjjön vissza, hogy menni kell vele és azt, hogy itt legyek. Olyan vegyes az egész, mert mégse futhatok el, ha valaki kicsit problémásabb, elvégre a jelvényhez nem csak térképnek meg információs pultnak kell lennem, hanem… a rend őrének, vagy minek. Nyelek egyet, elengedem az egészet és próbálom azt képzelni, hogy a tag csak átlagos, nem fog harapni. Jó vicc, nem?
- Nem, dehogy! - vágom rá azonnal, de talán egy árnyalattal magasabb hangon. Komolyan, inkább szellem, de ez itt és most. Túl egyszerű és igazából… valahol mégis annyira tipikus. Ki más, ha nem egy ilyen alak?
- Nemérdekelmostarejtvény. Nézd már – hadarom és sziszegem összeszorított fogaim közül, mintha csak vigyorogni akarnék és finoman mutatni arra, hogy ne a srácot, csak azt az átkozott táskát nézze. De nem. A rohadt szfinx most a fontos. Hát kiabálnom kellene? Remek, hogy kitalálta, akkor sem érdekel most a bejutás. Sóhajtok egy nagyot, olyat lemondóan, hogy vagy én mutatok rosszul, a kommunikáció a rossz, vagy nem tudom. Lehet kerek perec ki kéne mondanom? Logika, Zente, logika.
- AZ – nem kiabálok, de suttogásom nyomatéka megfelel annak. Kit érdekel a helytelen válasz, szinte már legyintek a szfinx felé, hogy adjon még öt percet. Most mi lesz? Augustine lép közbe, löki be a választ, de egyikünk sem lép be rajta, így megint csak sértett szóval sürget minket a portré, hogy betérünk-e vagy sem. Arra nem jön válasz. Zalán böki ki végre, vagyis kérdez, én meg jelenleg csak biodíszlet vagyok. Találta. Ahha. Mondjuk lehet van benne valami, mert megeshet, hogy elejtette és… de akkor miért van ott? Miért nem dobta ki? Nem hiszem, hogy neki ekkora érték lenne, bár ki tudja, lehet tetszik neki. Akkor viszont gáz van.
- A becses megtaláló jutalmat érdemel – az én tenyerem is izzad, de igyekszem valami falként állni a kettő között, hogy semmi ne fajuljon el. Hátha. Egy kicsi esély akad rá, nem? - Égre-földre kerestük, szóval, az nagyon szuper lenne, ha vissza is kapná a tulajdonos. Szóval… - most mi legyen? Nyúljak oda vagy Zalán? Rá is pillantok, jelenleg azonban kapaszkodik a táska szíjába. Így én lépek egy kicsit előrébb és nyújtom a kezem. Tudom, hogy tervez valamit, annyira érzem, de akkor kapjam én az elsőt. - Kérlek – teszem hozzá, hátha, valahol mélyen, egy haloványan meghatja. Vagy ha betegre röhögi magát, akkor már lesz idő visszaszerezni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Annyira nem akartam sosem ilyen helyzetbe kerülni, ennek sóhaj keretében adok hangot. Azonban azt nagyon is jól tudtam, hogy nem kerülhetem el, amint rám tették a jelvényt. A bátyámra jobban illene, bármelyikre, de én kerültem képbe. Azt hiszem, ez a legnagyobb öröme most Augustine-nek, mert én nem vagyok egyik bátyám sem. Nemhogy nem verekedtem sosem, de átkozódni sem, így aztán most ha itt lenne bármelyik, lehet a fejét fogná, hogy mibe kevertem bele magam. Igen, lehetne rosszabb is, de most jelenleg ez a legrosszabb hely a világon számomra. A fejem rázom meg lágyan, hogy nem ilyenre gondoltam. Az ég óvjon attól, hogy a hajához érjek, még a végén tényleg megadnám azt az okot, amit olyan kényesen ügyelve harap el és mégis, mindent értek belőle.
- Nem, nem, dehogy nézlek annak. Félreértesz – szusszanok egy nagyot. Okot, persze. Biztos adok, csak én nem hiszem majd annak. - Nyilván Zalánnak is van valami a megtaláló számára, de öhm, akár oszthatok ki pár pontot is, ha szükséges. Mást nagyon nem tudok adni – bár szinte borítékolhatom, hogy ezzel akkor sem hatom meg, ha ezer pontot vésetnék a neve mellé. Amúgy sem adhatok, javasolni maximum, de az is valami – lenne, ha nem róla lenne szó. Egyelőre elengedem a dolgot, Zalán lép úgy is, de hát… várható volt, hogy ezzel nem oldjuk fel a szívét és lelkét. Ó nem, egyre jobban fog szórakozni rajtunk. A szfinx türelme is véges, hiszen nyitott ajtó előtt ácsorgunk, neki pedig biztos nincs erre ideje, azonban egyelőre eszem ágában sincs belépni.
- Nem hiszem, hogy ez pótolható – motyogom inkább magamnak, mint neki, majd nyelek egy nagyot. Prefektus vagyok, olyan, akinek szavát ugyan nem rettegik, mégis muszáj lenne valamit tenni. Mit tudnék hát? Megbékíteni? Őt? Halálomig próbálhatnám.
- Nagyon köszönjük azt, hogy előre engedsz. De előbb szeretnénk ezt az egész félreértést megoldani. Neked… bizonyára nem ér sokat a holmi, de szívesen hozok neked bagolytollat akár – ezzel egyetemben nyújtom kezem a hátizsák felé. Komolyan. Ha unja, ha nem, legyen vége, én pedig éppen az életem teszem kockára. A barátokért bármit, mondani szokás, hát itt most nagyon is teszem. Az, hogy elérem-e a tollat, megragadhatom, egyelőre vágyálom, ha Augustine tényleg unja, akkor talán hagyja is. Nem remélek sokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Néha tényleg úgy érzem, hogy nem illek a sorba. Engem elcseréltek, valaki másnak kellene helyettem a család legkisebb ékének lennem. Mert bennem semmi plusz nincs, mint a többiekben, erre a lécen kezdek rájönni. Vagy mondjuk az is lehet, hogy egyszerűen elfogyott minden, amit „választani lehetett” és nekem jutott az, ami a maradék. Nem tudom, erről még nemigen beszéltem senkinek és lehet nem is tudnék. Nehéz. Az is nehéz volt, hogy Darya-nak erről szóltam és felhoztam, mert ugye, mindenki szereti magát jól látni. Jónak. Aztán amikor akadály kerül elé, akkor meg csak pislog, hogy fogalma sincs, hogy oldja meg. A pálcamozdulataimmal nincs gond, ha nem is leszek mestere, de minden más… ezen kell most dolgozni.
Dolgoztam és ahogy az várható volt, le is csúsztam róla. Nem félek, csak kicsit, érzem a gyomromban azt a kis görcsöt, amit ilyenkor kell és lehet, de elillan, mert itt van valaki és figyel rám. Mindig volt valaki, aki figyelt, talán ez is hátravetett kicsit, hiszen önállóbbnak kell lenni. Mindig egy kicsivel jobban. Eleget botladoztam életem során, de még így sem teljes és ha lehet hinni annak, amiket mondtak, sosem lesz. Ahogy idősebb leszek vagy éppen elhízok, úgy lesz rosszabb, de ameddig tehetek ellene, igyekszem. Mindig igyekszem. Gyengeség. Lassan de biztosan megint rám tör. Rámosolygok majd kicsit lelazítom magam, teljesen, ahogy kezdtem. Szusszanok, azonban nem bírom tartani, kicsit kitör belőlem az aggály, ami feszít. Engedem a szavakat, majd sütöm le a tekintetem, ahogy megszólal. Igaza van, én meg… hallgatom.
- Nem haragszom rájuk, ne érts félre – mert nem. Néha mérges vagyok, nem akarok a testvérük lenni, de hamar elmúlik szerencsére. Marad az, ami mindig. Felnézek rájuk. - Tudom, hogy nem egy perc vagy egy nap. Csak… olyan könnyűnek tűnt és még ez sem az. Nem vagyok türelmes néha magammal – sóhajtok egy nagyot. Elharapom a gondolat többi részét, miszerint: erre sem vagyok képes. Bólintok egyet, alapokat ad, igen. Ez kell. No meg az orosz mentalitása, annyi szent.
- Igenis, asszonyom, máris! - azzal ahogy fordít, nem is ellenkezem, úgy megyek a léc elejéhez és állok fel rá. Megint kitartom a kezeim, keresem lábaimmal a pontot, majd elindulok lassan.
- Jó, mert hozni szeretnék neked és tudnom kell – ne foglalkozzak vele, jó. Csak a léccel. Elhallgatok és tényleg koncentrálok a lécre. Haladok előre, majd még tovább. Kétszer csúszok le, huppanok a földön, de mind a kétszer szó nélkül sétálok előre és állok fel. Talán már látni is, hogy kicsit kezdek sántítani, ahogy fáradok, viszont nem adom fel. Kitartom a kezem és ha meg-meg is állok, arra eszmélek, hogy a léc végén állok. Nincs tovább előre. Óvatosan ugrok le, mint egy tornász és pördülök meg.
- Tádááá! - nevetek fel, felszabadultan. Mert végre sikerült. Bár kétlem, hogy ennyi lenne, azt is, hogy le kellett ugrani. De akkor majd folytatom innen. - Mikkel lehet még erősíteni? Mármint, milyen gyakorlatokkal? - mivel nem tudom menni kell még-e vagy sem, csak kérdő tekintettel állok a végén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Egy szerencsétleneknek járó mosollyal vonok vállat, azt mutatva, ezt én sem gondoltam komolyan. Mindent megteszek, amit tudok. Még az is átfut a fejemben, hogy egyszeriben lelopom, míg a srác menőzik és dumál, majd eltűnök és később visszaadom. Bár lehet, hogy miután ez megtörténne, el kéne mennem a temetőbe parcellát nézni.
- Én mindent értek, nagyon is jól. A logika is ezt mondja, csakhogy, neki szüksége van rá. Ha visszaadod is jobban fog vigyázni – de igazából már hallani lehet, hogy nem tudok mit tenni, elengedtem a dolgot. Mondhatok én bármit, ha térdelnék is előtte, akkor sem lenne esélyem, csak végképp megaláznám magam. Ha eddig nem tettem meg. Épp mégis szóra nyitom az ajkaim, amikor látom, hogy Zalán motoz valamit. Csak nem…? Igyekszem feltűnéstől mentesen felé pillantani és elkapni, ahogy ajkai formálják azt az egy, végzetes szót. Nagyra nyílnak a szemeim és már tiltakoznék, ne, ne, meg ne próbálja. Azonban, erre már nincs idő. Pár pillanat múlva elszabadul a pokol.
- Ne! - kiáltok fel, körülbelül akkor, amikor elhangzik a varázsige. Augustine taszít rajtam egyet, lábaim akadnak össze, majd veszítem el a talajt és igencsak kényelmetlen csattanok a padlóra, nem egészen a fenekemre, inkább oldalvást, a combom kapja a legtöbbet. A szakadás és a táskából kiömlő, leömlő hangok közepette zihálok párat és igyekszem a leghamarabb talpra szökkenni. Kezemet támasztom a padlóra, kicsit szerencsétlenkedek, miközben remélem, hogy Zalán lesz a gyorsabb.
- Oda be, oda be, o… ohh nem, ez nem – nekem nem itt a helyem. Mégis, pár pillanatra földbe gyökeredzik a lábam. Felkiáltok, amint a karját kapja el és rántja ki, szinte biztos, hogy eltört, de ha nem, akkor sem kellemes. Ekkor végre tudok mozdulni, mert felfogom, mit kiabált felém. Ide a HV kell.
Majdnem átesek a küszöbön és finomnak nem mondható szavakkal tessékelem arrébb a hirtelen odatömörülő bámészkodókat. Toporzékolva forgok körbe, majd torpanok meg a csodaóra előtt: ezek szerint nincs messze. Csatt. A hideg fut végig a hátamon, ahogy visszafordítom tekintetem arra, mit művel épp Augustine vele. Elsápadok, talán menten el is ájulnék, ha egy lennék a tömegből. És a legfőbb, egy sem lép oda. Egy sem, csak bámulnak. Hirtelen engem is harag önt el, megragadom hát a mellettem sápadozó levitást.
- Ha nem akarsz életed végéig WC-t pucolni mágia nélkül, most azonnal elmész Keserű professzorért a prefektusi csellengőbe. Ne bámulj így, mozdulj! - kiabálok szerencsétlennel és úgy tolok rajta, ahogy nem kéne. De remegek, valahol a sírás határán. Még utána kiáltom hogy merre menjen, majd reszketeg lépésekkel indulok vissza. Ha itthagyom Zalánt, megöli. Ebben biztos vagyok.
- Hagyd… hagyd békén – olyan vékony a hangom talán, mint egy kislánynak. Sőt. Nem merek varázsolni, mert egy pajzs jól jönne, de tudom, most képtelen lennék rá. Csak pár percek kell nyerjek, ha meg nem hozza a tanárt… akkor bajban leszek. - Elég! - kiáltok, de ez sem ér semmit. Zalán bátor volt, én pedig prefektusként mindjárt összecsinálom magam. Ekkor, végképp nem gondolkodva, már azt sem tudva mire jó ez, Augustine mögé kerülve próbálok a hátára szinte, a gyilkos karra akaszkodni. Miért nem segít senki? Talán a srác is érzi, hogy harmatgyenge a szorításom, inkább ölelem magamhoz a végtagot és sírás közeli állapotban bámulok rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Tehetetlennek érzem magam és az az egészben a szörnyű, hogy az érzés most nem is csal. Nem vagyok még köszönőviszonyban sem azzal a súlycsoporttal, ami Augustine-t jelenti. Sem erő, sem tudás, bár őszintén, a mágia részt a srác kihagyja. Azt kell mondani, hogy egy mágiával teli helyen bőven elég meglepetést tud okozni a nyers erő, hiszen senki sem számol vele. Kényelmesebb pálca mögé bújni, átkokkal dobálózni messziről, aztán valaki mégis ott terem és…
Sikoltozhatnék mint egy kislány, ámbár megpróbálom megtenni a lehetetlent: kezembe venni a történet végső fejezetét és elirányítani valakit a Házvezető felé. Nekem kellene menni, viszont tudom, hogy azzal iszonyatosan sok időt adok a srácnak, hogy Zalánt addig üsse, míg komolyabb baja nem lesz. Vagy rosszabb. Most minden iszonyatos forgatókönyv lepereg, mire eldöntöm, most az egyszer hangom felemelve, szó szerint utasítok valakit, hogy azt tegye, amit én akarok. Nem kérek, nem közlök, megjegyeztem az arcát és ha nem úgy lesz, marad az eszemből valami, meghálálom vagy épp honorálom amit kell. Viszont az biztos, hogy itt kell maradnom. Muszáj. Torkomban dübörög a szívem, a gyomrom kavarog a látványtól. Nemigen láttam még verekedést, verést, bármi komolyabb erőszakot. A vért látom villanni, amelytől az émelygés erősebb. Remek. Taktikai hányás?
Végül aztán korántsem gyomortartalmammal akarom megállítani a srácot. Magam sem tudom miért így, inkább tűnik ölelésnek az, amit művelek, de megteszem. Sípol a tüdőm vagy én magam vinnyogok, nem tudhatni. Az biztos, hogy az utolsó ütés abbamarad, megakad. Már megérte… Zalán is végre levegőt kap, bár az arca, amit látok pár pillanatig, semmi jót nem ígér, sőt. Ha lehet, még sápadtabb leszek, mint eddig, mégis jobban sarkall arra, hogy ne eresszem Augustine-t. Egy lökést érezni, nem tudom, hogy a fiú akar ledobni vagy éppen az aligha hallható bűbáj az oka, de lejjebb csusszanok. A lábam mégis az égbe emelkedik pár pillanatra, mert ugyan a pajzsbűbáj nem lök minket a terem másik végébe, most végképp enyém a figyelem. Nyekergek valamit, talán káromkodás, talán ima, ahogy lerázza a karjaimat magáról. Ujjaim görcsösen marják a levegőt, amolyan utolsó próbálkozásként, mintha én is az öklöm akarnám használni. Felordítok végül, vagy épp ez a sikítás, ahogy a másiké érkezik arcomba. A fájdalom, mint az üvegen végigfutó, pókhálószerű repedések, úgy futnak végig arcomon. Hátratántorodok szédelegve, ahogy arcom elé kapom kezem. Érzem, hogy valami meleg csordogál ki orromból és levegőért kapkodok. Vérzik. Ő pedig jön.
- Elég, e.. elég… megkaptad.. meg – amit akart, nem? Megkapta az átkozott. Ahogy megragad, úgy kapaszkodok karjába, hátha le tudom addig fogni, míg végre ide nem ér valaki. De legalább velem foglalkozik. Az önfeláldozó barom szerepe jól áll nekem, míg végül győz az ősi ösztön: megpróbálok kifordulni a fogásból, bár ez inkább tűnik vergődésnek. Ha megütném… halál fia lennék, így csak eltolni, ellökni próbálom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Patthelyzet. Nekem. Neki nem, mert Augustine olyan helyzetben van, ahol csak nyerhet. Zalánnak nincs már ereje támadni, már ha tud, legalább pálcával, nekem meg lelkierőm nincs hozzá. Ennyi testvér mellett az ember elhiszi, hogy nincs semmi gond és erős, kitartó, amiben lehet, abban ügyes, mert eddig ez volt neki mondva. Most meg… semmit sem ér. Semmit. Erre kell rájönnöm, hogy az ilyen alakok semmit sem érek és értem soha. Nem is tudom, hogy hogyan jutott eszébe Keserű profnak az, hogy rám aggassza ezt a vacakot, nem valaki olyanra, aki nem tojuk be, ha valaki hangosabban szól hozzá. Mondjuk, a kiabálással nem lett volna semmi gond, el se sírtam volna magam, ellenben azzal, ami történt, történik… Foghatom a fájdalomra, amely arcomban lüktet, orromat csavarja, hogy szemeimbe könnyek szöknek. Megérzem a fémes ízt, ahogy eléri a számat, időm nincs azonban törölgetni. Augustine megragad, hiába próbálok kifordulni, hiába gyakoroltam, hogy egyensúlyom maradjon, nem lehet a fizika törvényeit megkerülni: úgy tud velem bábozni akár, ahogy tud. Erősebb, hiába van tudomásom arról, hogy velem egy évfolyamon, ez meg sem látszik. Nyilván éveket ismétel, fenét se érdekli ez most, amikor azt akarom, hogy lehető legmesszebb legyen tőlem. Hiába.
A gyomromba érkező ütésre nyögök fájdalmasat és húzom magam összébb. Kezem odatéve, a másikkal a számat befogva próbálok nem sikítani és legyűrni a hányingerrel együtt jövő bármit is. Pont az kell még, hogy lehányom és akkor kitekeri a nyakam, ha eddig nem akarta megtenni. Felemelem végül a kezem, védekezni kívánok, mikor Zalán hangja csattan fel. Oldalra sandítok, el a kínzó mellett, ahol látom, hogy sikerült felülnie és megint a pálcával próbálkozik. Haloványan rázom meg a fejem, hogy ez mennyire rossz ötlet, hangot azonban csak annyit tudok adni, hogy nyöszörgök. Elég volt mindenből, remélem ezt gondolja a másik is – bár ez is olyan, mint a „fegyelmezésem”. Semmit se ér. Hirtelen rántja ki a talajt alólam, annyival, hogy Zalán felé lök. Próbálom megtartani az egyensúlyom, de ebben nem vagyok jó, így csak tompítani tudom, hogy félig rá, félig a földre esek. És még mindig néznek minket… Már nem is az zavar, hogy én szégyenülök meg, hanem, hogy ennyire tesznek arra, mi történik. Feljebb küzdöm magam, még mindig kissé nyekeregve, ahogy felpillantok Zalánra.
- Megvagy azért…? - mert a jól az már nem kérdés, hogy nincs meg. Össze kell szednem magam, de mire bármit is tehetnék, szinte félredob Augustine, mint a szemetet. Most már kezdek mérges lenni, már ha tudok. Egyszerre tudnék sírni és üvölteni. Innen küzdöm fel magam végül állásba, kicsit dölöngélve, de még megy.
- Hagyd azt a pálcát… és minket is – lépnék felé, de ekkor látom, hogy mozdul a tömeg. Először önjelölt hősök jutnak az eszembe, de nem, végül az járul elénk, akiért küldtem. Felsóhajtok, meg tudnám ölelni a férfit, még ha a pillantása olyan, hogy legszívesebben inkább sírnék. Nagyot nyelek, ahogy visszacsosszanok Zalán mellé és egy ideig nézi némán Augustine-t. Most nem olyan nagy a szája? Végül, ha már – elég keveset érő – prefektus vagyok, a házvezetőnk elébe járulok.
- Egy… egy vitából alakult ki ez. Zalán egy dolga került hozzá – mutatok itt a francia felé. - Majd miután vissza akarta szerezni… nos, nekiesett. Sajnálom… nem tudtam megakadályozni – hajtom le a fejem és megtörlöm az arcom pulóveren ujjába. Gyönyörű. Nagyon sarkos ez a magyarázat, tudom, de most nincsre több erőm. Ez látszik is, ahogy végül lehuppanok a fenekemre Zalán mellé és onnan nézek fel a férfire.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Augustine kezében mozdul a pálca és én ekkor hiszem azt, hogy vége, hogy akkor most jön a pont a mondat végére. Minek is értene a szóból, bármiből, nem az a fajta. Ha nem mi lennénk, hanem valami random páros, vélhetőleg akkor is élvezné, csak most mi lettünk kiemelve a tömegből. Mi. Miért? Az eddigi években is akadtak összezörrenések, megjegyzések, de egyik sem fajul el ennyire. Sőt, megkockáztatom, nekem semmi gondom nem lenne belőle, ha szépen kimaradok és meghúzom magam. Csakhogy, akkor, abban a pillanatban köptem volna szemközt magam. Nem tudom, hogy prefektustársaim közül van-e még valaki a tömegben, annyira nem néztem és nem is akarom, mert tekintetem végig a támadón pihen, de ha akad és nem tesz semmit, szégyellje magát. És akkor ilyen finoman fogalmazva elég ennyi is. A többi bámészkodóról nem is beszélve. Ha lenne görény jellemem, jól megjegyeznék minden arcot, nevet és aztán… aztán mit tennék? Bosszú? Ugyan…
- Nem, ennek most van vé… - elharapom a mondatot, amint megérkezik a nem túl vidám házvezetőnk és azonnal intézkedni kezd. Egy részem hálás, hogy sikerült idehozni, a másik pedig pánikban úszik és fájdalomban. Arcom lüktet, ahol az ütés ért, de nem foglalkozom vele, most nem lehet. Magyarázkodásom végén, ami igencsak orrhangú, hanyag mozdulattal törlöm meg az orrom, ezzel pulóverem gyönyörűen összemaszatolva. Zalán erőtlen hangja hallatán nyögök fel fájdalmasan, mintha megint rúgtak volna belém egyet.
- Dehogy a tiéd… - lököm felé. Nem, nem az övé. Egyrészt Augustine hibája, mert ő lépte meg azt, amelyet épeszű ember nem. A másik az enyém, hogy ha már „hatalmat” és felelősséget kaptam, akkor igencsak tudnom kellene élni vele. Erre mit teszek? Csak nyekegek, semmitérő szavakat használok.
- Senki se esett neked! Csak vissza akarta venni, ami az övé – kissé hangosabban szólok közbe. Nekiesni, hogyne. A táska lett a cél, az pedig nem érez semmit. Persze, azt sem kellett volna, mégsem egy ütés vagy rúgás érte. Egyszerűen feldühít az, ami a fiú száján ömlik ki, mégsem azzal foglalkozom. Csak horkantok egyet végül, de meghallom az erőtlen suttogást. Rosszul van, de a felé csúsztatott keze mást rejt. Gyors nyúlok oda és rejtem el a zsebembe, majd közelebb húzom magam Zalánhoz.
- Támaszkodj rám, mindjárt elkísérlek a gyengélkedőre – suttogom vissza, amikor épp nem szól semmit Keserű bá. Felsóhajtok, amikor a pálca kerül szóba és szó nélkül veszem elő, hogy onnan röppenjen a tanerő felé. Tehát később beszélünk, később állunk neki ezt rendezni. Így is elég volt. Feltápászkodom, amikor megérkezik a gyógyító, hallgatom, amit a többieknek intéz. Megértem. Bennem is felrémlett ez, csak nem így. Nem szólok közbe, én is a cipőm orrát nézem. A fejem zúg, nekem sincs minden rendben ott.
- Sajnáljuk, professzor úr – szólalok meg végül, mielőtt elindulnánk bárhova is. Csak ekkor keresem meg a férfi tekintetét, nézek szomorú arcára, majd már lépkedem a cél felé, követve Zalánt. Nem örülök, hogy Augustine is jön, szeretném őt egy másik iskolában tudni akár. De most mindegy, talán már nem tesz semmit. Talán. Egy biztos: ez így nem mehet tovább. Valamit tennem kell, hogy ne legyek többé ennyire tehetetlen. De mit tudnék? Most, jelenleg, sírni, ezt azonban elfojtom és némán haladok a gyengélkedő felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Nem az van, hogy Domcának nem akarok semmit mondani, vagy épp beszélni nem merek vele, csak valahogy mégis más. Nehezebb. Nehezebb elmondani, hogy vannak dolgok amiktől tartok és ami miatt igencsak hátrányban érzem magam. Vagy lehet nem is tőlük, hanem a bátyáimtól tartok. Nem kellene a családtól tartani, félni, pont tőlük nem szabad, mégis, ez más. Ez a család más, mint mindegyik amúgy, a maga módján. Nálunk mindenkinek megvannak a dolgai, azok, amik miatt nem a legkönnyebb még egy asztalnál sem megülni. Hallom már azt is, ahogy reagálnának arra, amit itt művelek, vagy amit másokkal beszélek, és ez egy gát, amit nehezen lehetne legyűrni. Darya-val talán ezért is más, könnyebb, és vagyok bátrabb. Valamivel.
- Tudom, tudom – még halkan nevetgélek is, csak egy picit, mert figyelnem kell és nem akarok hibázni. Na már nem azért, mert azzal van a bajom, hogy újra kell kezdeni, hanem leesek a fenébe és az majd fáj. De a talpam végül nem úgy, nem fájdalmasan találkozik a szilárd talajjal, lassan már egy tornászversenyre is képzelhetem magam, mégse teszem.
- Sikerült! - pacsizok le vele, minimum akkora örömmel, mint az aranyérem átvételekor. - Persze, persze. Csak nem annyira könnyű erre gondolni, amikor nem megy és nehéz – a kilátástalanság és a csalódások beárnyékolnak mindent és ködösítenek, olyankor én főleg nem látok semmi jót, mert mindig nehezebben érvényesülök, érvényesültem és könnyen feladom – még ha átmenetileg is.
- Óóó! Csukott szemmel sose merem majd megcsinálni – vágok elébe, hogy ez a cél elérhetetlen. - De értelek. Igen. Ez nem ma és nem holnap lesz persze, hanem fokozatosan. Itt leszel máskor is vagy egyedül kell? - érdeklődöm, hogy társaságom lesz és figyel majd, vagy sem. Örülnék neki, de nem várhatom el, hogy az idejét mindig rám áldozza.
- Almás pite. Értettem! Az a zefir milyen? - hazai dolog lehet, bár manapság annyi sokrétű bolt van, hogy sosem lehet tudni. - Persze! Megnézném azt a köteles dolgot közben. Csináljuk – bólogatok, ahogy ismét a léc végéhez sétálok és csak felállok rá. - Nem versenyzek még veled azért, no.