Minden olyan jól kezdődött. Felkelt, megkávézott, időben beért, megkávézott, rendet rakott kicsit a klubhelyiségben, a talált tárgyak tálcájának tartalmát növelve egy karórával és egy plüsstehénnel, majd felment a csellengőbe, hogy átnézze azt a csálé kupac papírt, amit Iza hagyott neki. Még dudorászott is, ahogy teltek múltak az órák, közben könyöke alatt heverő tintapecsétes jegyzettömbjébe egy-két házon belüli verseny, program, szorgalmi ötlete került felvésésre.
Arra azonban egy pillanatig sem számított, hogy idilli (időközben feltett egy lemezt a gramofonra is) napját kétségbeesett léptek zaja zavarja majd meg. Az ajtó természetesen tárva-nyitva állt, mint szinte mindig, amikor éppen nem beszélgetett valakivel, így már jó előre hallotta a lihegést és tompa puffanásokat. Még készült is összevont szemmel, elnéző mosollyal kedvesen megróni a rohangálót, hogy ugyan, semmi sem ilyen fontos, lassítson, vigyázzon magára, azonban az ifjú kék ezt megelőzően kezdett el hívón dadogni. Nem volt vidám arca. Ami azt illeti, kifejezetten sápadt és remegős, aminek láttán Flórián szívesebben kínálta volna hellyel, és egy csésze teával, de az elrebegett szavak - és főleg nevek - hallatán úgy érezte, nem ő az, akit most elsődlegesen meg kellene mentenie. Köpenyét nem is veszi magára, ingben-mellényben siet el a diák mellett, elég annyit hallania, hogy Augustine verekszik. Megfordul fejében, hogy előreküldhetné nálánál sebesebb patrónusát, pálcáját elő is veszi, s azzal kezében dobog lefelé, de sajnos még mindig túl naiv, és reménykedik, hogy nem akkora a baj, mint amekkorának a kétségbeesett szavak alapján tűnik. Sok mindenre számít, egy-egy pofonra, netán tán kedves gyomrosra, de hogy törött csontok, és törni készülő pálcák fogadják, az egészen egyszerűen eszébe sem jut. Siet, de nem fordul azonnali megoldásokhoz, amit talán később még meg is fog bánni.
A klubhelyiségbe lépve rögtön utat is adnak neki, de Flórián most nem áll meg mellettük, még csak rájuk sem pillant, csak a portré túloldaláról behallatszódó emelt hangú szóváltásra figyel. Határozott elnézést kérve noszogat arrébb két srácot, majd végre meg is jelenik a szfinx mögött - csakhogy egészen más látvány tárul elé, mint amire számított, első pillantásra nem is érti, hová keveredett, kik állnak és fekszenek előtte. - Mégis mi folyik itt? - dörren fel összehúzott homlokkal, s bizony ez egyike azon kevés helyzeteknek, amikor nem ül mosoly sem szája szélén, sem tekintete zugában. Egyetlen pillanat műve az intés, amellyel megpróbálja kiröppenteni a pálcát Augustine kezéből, s egy újabbé a lépés, amivel immáron közé, és a két kisebb közé kerül. Nem szegezi pálcáját senkire, nem fenyeget, ugyanakkor tisztán érezteti, hogy elég egy moccanás ahhoz, hogy ez megváltozzon. Magyarázatot azonban vár, és döbbent mintázatű baglya ezúttal késlekedés nélkül röppen ki pálcájának végéből, hogy szárnyra kéljen a gyengélkedő felé, gyógyítóért. Dühös. Csalódott. Meghökkent. Zavart. De kivár, robbanás helyett egyre gyülemlő értetlenséggel súlyozott kősziklaként magasodik diákjai fölé, némán követelve a beszámolót. Ez azért mégis átment egy határon, amin nem kellett volna.