Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Rengeteg általam kitűzött mérföldkövet sikerült magam mögött hagynom az utóbbi időben. Nem mondom, hogy mindnek sikerült emelt fővel, teljes szívvel-lélekkel nekifutnom. Nem... meghazudtolni sosem fogom magam; rettegtem, minden egyes lépés megtétele közben. De mégsem adtam fel és egyre csak haladok előre. Kisebb-nagyobb döccenőkkel megtarkítva a folyamatot.
Remegő lábakkal léptem vissza a kastély falai közé, féltem a múltamtól és ennyire elevennek nem is éreztem sehol máshol a történteket. Igaz, eltelt már két év, lecsengett az általam kreált káosz, de másrészről, még csak két év telt el. Sokan emlékeznek... mindenre. Próbálok folyamatosan emelt fővel járni, nem emlékeztetni senkit a régi önmagamra. Mégis bármennyire is igyekszem, a béklyó neonfénnyel visít a karomról...
Nem akartam titkolni. Nem veszek fel már direkt hosszú ujjú, bő pulóvereket, hogy takarjam az általam kreált börtön rácsait. A hegeim mára már nem a gyengeségemre emlékeztetnek, inkább, hogy mikor már nem tudta hova tovább zuhanni, életemben először erős tudtam lenni.
Mégis más pont emiatt lát gyengének.
- Úgy köszönöm, hogy elkísértél. Egyedül nem éltem volna túl... csak háromszor maradtam ott majdnem a székben. - Széles mosoly kíséretében fordultam Anna felé, majd le a karomra. Sosem hittem, hogy újra tű alá fekszem, de úgy érzem, hogy a lehető legjobban döntöttem. Még vörös a karom, na meg fólia alatt rejlik a mű, de mégis, már most imádom. Sosem terveztem elrejteni a hegem... most sem ez volt a célom, legalábbis nem teljesen. Hisz átsejlik még mindig a tetováláson és ez így jó. Most már tényleg azt tükrözi, amit érzek ezzel kapcsolatban.
Erős vagyok.
- Amúgy nem mondtam senkinek, rajtad kívül, szóval... tényleg hálás vagyok a támogatásért... bemegyünk ide? Azt hiszem most rám férne egy kicsi. - Ittam már valaha? Talán egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor. De... a fővárosban szombat éjjel mi mást lehetne tenni? Végre élni akarok... és azt valahol el kell kezdeni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Minek tagadjam, hogy igenis büszke voltam magamra? Merlinre, végre volt ihletem ceruzát emelni és volt célja, ami immár a karomon díszeleg. Megengedtem magamnak azt a kósza, de mámoros pillanatot, hogy egyszer az életben... hogy is nevezik? Igen, fennhéjázó legyek. Akkor és ott igenis megérdemeltem. Anna dicsérete még emelte is ezt az érzést. Sugárzott belőlem a jókedv. Most végre nem a fájdalom csillapítása végett tudtam szárnyalni. Magasba repített a legújabb kezdet mámoros gondolata.
- Azt hiszem ott én is arra a sorsra jutottam volna. - Csalfán kacsintottam, ahogy a lányok szoktak egymás között, holott talán én sem tudtam, hogy mire is gondoltam, vagy épp megfordult e bármi foszlány a fejemben mindezzel kapcsolatban. Én csak fel akartam zárkózni... túl sok mindenről lemaradtam a két év alatt és előtte is... egy kalitkában éltem, csak azt láttam, amit látni engedtem magamnak. Szóval mi mással tágíthatnám az ismereteket hirtelen, mint az ivással és az elmaradt barátnős csevejekkel?
- Ennél szebbet nem is mondhattál volna! - Fülig ér a vigyorom és míg Anna rendelt, én a tömegben próbáltam valami élhető zugot keresni magunknak.
- A fotózásra. - Hálásan mosolyogtam, de mégis szkeptikusan emeltem a poharat az ajkaimhoz. Olyan sutának éreztem magam, könnyen lehet, hogy kissé bele is pirultam... fogalmam sem volt, hogy mi került a kezembe és mégis hogyan illik. Így jobb ötlet híján követtem Anna minden mozdulatát és legurítottam a torkomon az italt. Azt hiszem, úgy nézhettem ki, mint aki életében először tüdőzte le a cigarettát volt lázadó korszakom.
- Élek! - Kissé krákogva sikerült kierőszakolnom magamból ezt az egy szót. Égetett, de mégis az a kellemes melegség volt ez, amit az ember boldogan ölel a keblére. Viszont a következők hallatán teljesen úrrá lett rajtam a lányos zavar és minden magabiztosság, amit a tetoválás léte okozott, tovaröppent egy pillanat alatt.
- Micsodaa? Dehát... mégis ki nézné meg? Meg egyáltalán nem olyan jók, egy csomó elmosódott, vagy kiégett... Meg... csak kinevetnének. Nem? De... vagy nem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az összes gondolatom a helyre korlátozódott. Sosem voltam még ilyen helyen, legalábbis... nem így, ebben a szerepben. Nikonál is mindig csak átutazó voltam. De ott és akkor nem számított más. A zene pulzálása az emberek által gerjesztett tompa moraj és az élesebb felkiáltások hada. Mindez annyira új értelmet adott a varázslatnak!
Talán sosem éreztem ennyire azt, hogy részese vagyok valaminak. Most egy voltam tömegben, egy a tucatból és elmondhatatlanul jól esett ez a tudat. Végre nem az a lány voltam, aki mögött összesúgtak, akit elkerültek, mert őrült.
Csak egy, a tömegben.
- Akkor inkább szokjuk még... még egyet! - Nevetve kiáltottam fel és persze az ilyesmit miért ne hallanák meg a pult mögött tüsténkedők? Akkor már mindegy volt, hogy komolyan gondoltam-e, hisz a poharaink ismét csurig voltak, amik már csak ránk vártak. Összeszorított ajkakkal, zavartan pislogtam Annára, majd végül ismét győzött a vigyorom. Egy vállrándítással, amolyan "már nincs mit tenni" gesztus céljából emeltem a poharamat koccintásra.
Tetszett, ahogy alakultak a dolgok. Végre sikerült másképp is azt éreznem, hogy szabad vagyok.
A második kör egy leheletnyivel könnyebben csúszott, de a grimasz még mindig uralma alá vonta az arcszerkezetem. Viszont senki sem mondhatja, hogy nem vagyok tanulékony; az előzőből okulva, csendben követtem Annát, nehogy valami furfangos módon újra megteljen a pohár. Lehet jó döntés volt; azért kezdett már színesedni a világ körülöttem.
- Nem is tudom... pedig van értelme a szavaidnak, amiket mondasz. Vagyis... persze, hogy szavakat mondasz, mi mást mondhatnál? Így beszélünk... azt hiszem eltértem a tárgytól. - Homlok ráncolva futottam le újra az iménti mondatokat és próbáltam rájönni, hogy mi lehet a baj velük, de képtelen voltam kisilabizálni, hogy mi is lehetett az. Így inkább legyintettem egyet és folytattam - Én nem vagyok egy modern festőművész, aki rátüsszent a vászonra és azt mondja, hooogy... mit is? Hogy hát... hát hogy a lila paca a lelkében dúló vihart szimbolizálja. Érted... a képeim csak vannak... hogy színesen láthassam a világot. De másnak elég színes magától is, nem? - Nagyokat pislogtam Annára, valahogy annyira mélynek éreztem ezt a diskurzust. És természetesen közben a vajsört sem vetettem már meg...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Hűha.
Mindig tucatnyi gondolat szeli át az agytekervényeim, kacifántosabbnál kacifántosabbak. Mindent ötször megrágok, mielőtt kimondanék, vagy cselekednék, mert véletlenül se szeretném elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint korábban. Hasonlóakat se... Valahol tudom, hogy a sok gondolat szüli a bizonytalanságot is bennem és foszt meg a spontaneitástól és a mersztől.
Azt hiszem ezekkel a problémákkal akkor nem kellett foglalkoznom. Minden egyes zegzugot egyetlen szó töltött meg;
Hűha!
Még a nagy hangerő sem zavart, sőt! Az a bizonyos szócska egy ütemre járt a zenével. És nem csak az... olyan rég táncoltam már, tényleg, már az idejét se tudom. De most mégis ringani kezdett a csípőm, ahogy Annát követtem a tömegben. Talán fel se tűnt nekem az egész.
Hagytam, hogy a kérdés megpróbáljon kicsit leülepedni bennem, hogy kellőképp végig tudjam gondolni, dehát... talán nem ez volt ehhez a legmegfelelőbb pillanat. Viszont attól a kósza kis ábrándtól bizseregni kezdett a bensőm. Mi van, ha tényleg tetszene az embereknek? Konkrétan egy valóra vált álom. De melyik képeket engedhetném oda? A kezdetektől, hogy látszódjon a fejlődés? Hogy hitet és reményt nyújtsak az embereknek? Lehetnék a következő Teréz Anya? Kezdhetem írni a Nobel díj átvételhez a beszédem?
- Legyen! - Teljes meggyőződéssel bólintottam, az arcomra az a legyőzhetetlen széles vigyor kúszott, ami csak egy kis alkohol után találja meg az embert. Soha máskor.
- Anna Weißling... abban az esetben táncolsz velem?
Hűha...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Akkor és ott olyan lehetetlennek tűnt minden, amit eddig saját magamról és az életről gondoltam. Rejtőzködtem, próbáltam feltűnésmentesen róni a folyosókat, hogy minél kevesebb pletyka terjenghessen rólam és nehogy újra olyan szakadék teremjen előttem, mit nem tusnék sehogy sem elkerülni.
De mégis minek?
Ahogy elfogyott a sör a korsóval, szegény a kelleténél erőteljesebben puffant  legközelebbi asztalon, de a nedű a testemben száguldott. Konkrétan abban a pillanatban meg tudtam volna menteni az egész világot! Egy igazi szuperhős módjára. Ha szembeállítottak volna a józan énemmel, biztos kinevettem volna a folytonos óvatossága végett. Hisz Merlinre! Láttam, hogy felénk pillantgatnak az emberek, ahogy a parkettre kerültünk, de most olyan... vérpezsdítő volt!
- Jajj Anna, jobb vagy te ennél! - Nevetve, pimaszul kacsintottam felé és kacéran körbetáncoltam a sógornőmet. Annyira... jó érzés volt újra átadni magam a ritmusnak és mi tagadás, még mindig elég jól ment. Legalábbis olyan érzés volt, mintha az életben még soha semmi nem ment volna ilyen jól. És így nem is terveztem egyhamar abbahagyni!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Emlékszem, úgy nevettem azon a napon, hogy a könnyeim is kicsordultak. Arra viszont már nem, hogy tudtam-e korábban, hogy boldogságában, felszabadultságában is képes az ember könnyeket hullajtani. Úgy éreztem magam, mintha egy színpadon álltam volna és minden tekintet csakis engem figyelne. És tapsolnak. Mindenki tapsol és mosolyog. Nem értettem miért andalgunk a Szajna partján, majd miért dőlünk el a fűben a Eiffel-torony előtt. De nem is érdekelt. Csak nevettem és a könnyeimet törölgettem.
Különlegesnek éreztem magam.
Ott és akkor olyan egyszerű volt minden. Egyszerű volt nevetni, egyszerű volt hétköznapi történeteket mesélni a hétköznapi történetek után. És egyszerű volt nem szólni az iskoláról, a csárdáról, a levelekről...
Egyszerű volt és különleges.
Olyan furcsa volt túlcsordulni az aznapi élményektől, nehéz volt lépést tartani Nikoval, de mégis, olyan jó érzés volt megosztani vele mindezt. Egy pillanatra csupán, de eszembe jutott a Szanatórium, az egyhangúság és színtelenség, ami ott körbevett. Ahhoz képest Velencében is ordítottak a színek, felemeltek az illatok és a mellettünk elhaladók érthetetlen mondatfoszlányai.
- Tessék? Velem? De Niko, én még nem ittam... - Éreztem, ahogy elvörösödök zavaromban. Sokáig kellett gyógyszereket szednem még, miután kiengedtek, utána meg... igazából meg sem fordult a fejemben ilyesmi. De akkor és ott nem volt olyan, amit ne tettem volna meg szívesen. Olyan energiával telt voltam, mit már rég nem éreztem.
- Jó, menjünk. - Mosolyom még szélesebb lett és furcsa izgalom lett rajtam úrrá.
Mielőtt beléptünk volna a beszélgetésektől terhes helyiségbe, még vetettem egy pillantást az éjszakai városra. Ámulatba ejtettek a fények, a tükörképek. Emlékszem, egy kósza pillanatra megfordult a fejemben, hogy inkább a látványt és az érzéseket kéne megfesteni.
De mégis hívott az ismeretlen izgalom.
Végül tekintetemet előre szegezve léptem be a következő állomásunk helyszínére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Lépteim visszhangot vertek a hosszú fehér, makulátlan folyosón. A ház minden egyes szeglete a makulátlanságot ordította magából, mióta csak az eszemet tudom. Sehol egy apró porszem, egy csálén pöffeszkedő képkeret, sehol egy repedés a falon, egy oda nem illő folt a padlón. Hogyha pohár tört az éjjel, reggelre minden apró kis szilánk köddé vált. Ha apa túl nagyot ütött és véres lett a huzat a kanapén, pár röpke óra múltán újfent úgy tündöklött, mintha csak most húzták volna fel. És én ebben a házban, ebben a makulátlan tisztaságban mindig végtelenül mocskosnak éreztem magam. Míg apánk meg nem halt...
Azután sokáig a közelébe sem jöttem, ahogy a testvéreim sem fordultak már meg ott annyira gyakran. Majd ahogy teljesen lenyestem a röpképtelen szárnyaim és kezdtem lassan újakat növeszteni, visszatértem. A ház még mindig szemet bántóan tiszta volt és steril. De egyúttal néma is. Nem zengett apám haragos kiáltozásaitól, nem visszhangzott többé az ököl és pofon disszonáns zaja. Néma volt és ebben a némaságban éledtem akkor újjá. De akkor már nem voltam egyedül. Szavakat kaptam, amik megtartottak, ha megbicsaklottam. Lassan színek keveredtek az ordító fehérséggel, amik zsibongássá csitították azt. Lekerültek a falakról a tökéletesnek álcázott családi portrék és igazi képek kerültek a helyükre, igazi családról. Igazi mosolyokkal.
Majd ismét visszamentem. Akkor már nagyobb szárnyaim voltak, mint valaha és képesek is voltak a magasba emelni. Immár senki sem tolta vissza a nappaliban a dohányzóasztalt, ha odébb lett taszajtva két centit. Színek és szagok vegyültek a már kevésbé makulátlan térben. Visszamentem, hogy a szavakhoz arcot társíthassanak a sokat megélt fehér falak.
Régóta nem szólaltam meg, csak némán figyeltem Kolos arcának minden apró rezdülését, ahogy ott ült a kanapé tiszta huzatán és egy régi emlék foszlányait figyelte a nappali közepén. Ezt az idézést még Noah tanította nekem. A falak, a függönyök... minden emlékeket őriz és én mindent meg akartam mutatni Neki. Neki, akinek olyan sok mindent köszönhettem.
- Emma, halkabban, a végén még felébreszted! - halk suttogás távoli tüneménye hasított a levegőbe. A kicsi Niko volt az, lehetett akkor olyan tíz éves. Emlékszem, az éjszaka közepén osontunk le, egy-egy lepedővel felszerelkezve és egy hevenyészett bunkert építettünk, ott meséltünk egymásnak gyermeki rémtörténeteket.
Az áttetszően előttünk pergő képre mosoly szökött az arcomra. Akkor még minden jó volt. Édesanyánk még az életünk része volt és csak nem sokkal korábban kezdett apánk az italba temetkezni. Még őszinte mosoly volt a gyermeki arcokon, akár az enyémen, akár Nikoén.
- Nézd csak - suttogtam Kolosnak és a nappali sarkához mutattam, ahol a kicsi Noah állt karba tett kézzel és morcos arccal, amiért a testvérei kihagyták a mókából.
Akkor még minden szép volt.