Mi lesz majd a vizsgaidőszakban.. gondolja magában néha-néha, de az még arrébb van. Szerencsére. Különféle rémhíreket hallott családban, iskolában, állítólag jószívű rokonoktól. Szóval előre felkészülget magában a plasztikusan leírt pánikrohamokra. Mert ismerve magát, lesz abból bőven. Egyelőre viszont semmi ilyen problémája nincs, vasárnap van, rászakadt a magány meg a spleen, amit a nyilvánvalóan nem segítő császkálással próbál orvosolni.

Járt ugyan párszor a toronyban, de sose nyitott még be az ajtón. Szimplán nem érdekelte. Most viszont minden érdekli, ami javíthat az előkelően poshadt életérzésén. Úgyhogy benyit az ajtón.

És van benn valaki. Mindig van benn valaki. Akkora ez a kastély, és mégis mindig lehetetlen, hogy valaki egyedül legyen egy szobában. Még a fürdőszoba se kivétel. Kell neki egy saját zug, sürgősen, vagy ennek nem lesz jó vége.

 - Ne haragudj, zavarlak? - teszi fel a kérdést a nyitott ajtóban ácsorogva, mert akkor egye fene, azért megnézné a termecskét. Az a szokásos, műbarátságos dolognak tűnik két és fél pillantás alapján, amivel a kastély, meglehetősen rosszul, palástolni igyekszik azt, hogy egy hideg, hatalmas, régi és nagyon nem barátságos épületről beszélünk itt.

Nem zavarja. Hát az nagyon jó. El kell ismernie, hogy az iskolában mindenki nagyon jólnevelt - vagy csak őt nem küldték el valahova nagyon messze. Mert azért annyit már felcsipegetett a kastélyban, hogy felismerje, amikor valaki a háta közepére se kívánja a társaságot. Hát naná, hogy felismeri, többnyire ugye ő se kívánja sehova.

És tudod mit? És már csakazértis bejön, és becsukja maga mögött az ajtót. Mert vasárnap van. Nem, ez egy legitim ok. Vasárnap még inkább szomorű és magányos, és ez a hét hetedik napjára össze tud adódni a megfelelő mentalitássá, ami röviden úgy írható le, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is. Nem akarsz engem? Én se akarlak téged. Akkor legyen rossz mindkettőnknek.

A szoba ennek megfelelően változik. Látványosan nem, mert a színek és fények maradnak, amilyenekké a fiú alakította őket, csak a hangulat változik meg. Az a fajta színtelen, nyomasztó, íztelen valami válik majdnem tapinthatóvá, ami egy átlagos vasárnap fogja el az embert, amikor már a hétfő is megváltás, mert történik vége valami. A vasárnap esti víz alatti járkálás időszaka ez, amikor ülsz a tévé előtt, nézel, de nem látsz, mert csak azt figyeled, mennyi idő van még a másnap reggelhez, amikor, akármennyire utálod is, el kell menni aktívkodni valahova. Mert akkor legalább az az illúziója megvan az embernek, hogy él. Vasárnap még ez sincs.

Szóval a plasztikus leírás után a lányunk lép kettőt előre, és elgondolja, hogy milyen tökéletesen üres bájcsevelyi fordulattal kínozza mindkettejüket. Hm, ez jó is lesz egyelőre. Semmit nem mond, és semmit se lehet kezdeni vele.

 - Szép kis szoba.

Háh. A másik nem veszi fel a kesztyűt, nézd csak. Semmilyen formában, amit a kesztyű most éppen jelenthet - se nem kezd bájcsevegni, se nem indul meg kifelé, hanem akkor látványosan unja magát mellette. Ügyes, el kell ismernie. Kicsit ugyan csalódott, hogy akkor innentől valami mást kell kitalálni, mint a semmitmondó frázisok, de hát akkor mást kell kitalálnia. A probléma az, hogy nem valami kreatív.

Úgyhogy fogja magát, letelepszik nem túl közel hozzá, és van. Ez így meg egy pár percig, aztán látva, hogy a másik elrajzolgat valamit, ő is vesz papírt, ceruzát, és firkálgatni kezd. A baj az, hogy egyedül virágokat tud rajzolni, azt is lassan, és legjobb esetben is csak elfogadhatóan, és felismerhetően, hogy az valami virág akart lenni - úgyhogy ez a szórakozás se tart sokáig. Kedvetlenül félrerakja a rajzeszközöket, és inkább fél szemmel odapislog a bögrére, hogy hát akkor ebbű meg mi lész itt.

Csendkirályosat játszanak, mint a gyerekek, meg haragszomrádot minden ok nélkül, azt is, mint a gyerekek.

Akkor van egy bögrénk. Vajh' mi lehet az oka, hogy hirtelen lett egy bögrénk. A srác inni akar valamit. Nem nagyon valószínű, mert nincs mit. Látványosan össze akarja törni, mert mert. Elég hülye dolog lenne, de nem igazán lepné meg. Le akarja rajzolni a bögrét. Ez csak egy bögre, mit rajzolsz azon. Patkánnyá akarja változtatni. Na, akkor hamar egyedül találná magát, mert a lány irtózik a patkányoktól. De az is lehet, hogy szerelmes abba a szerencsétlen bögrébe, és mindenhova magával hordja, hogy epekedhessen hozzá, és az előbb valami versfélét írkálgatott.

Csak egy kis bepislantás a lány gondolataiba, uganis a lehető legkevésbé se érdekli, mi folyik mellette, de még az is jobb, mint amikor nem folyik mellette semmi - azaz a hét hét napjából úgy általában hét nap. Egyszer el kéne gondolkoznia azon, miért van a minimálisra redukálva a társasági élete, de most erre nem veszi a fáradtságot. Inkább jobb híján figyeli, mit akar a srác.

Fogalma sincs róla. Valamit varázsol vele, ez mondjuk egy mágustanodában nem éppen kirívó viselkedés. De hogy mit, arra ő nem tud rájönni. Annyit lát, hogy erősen próbálkozik, úgyhogy amikor látványosan nagyon koncentrál, beleszól a csendbe, hátha sikerül jól kibillentenie, és minimum nem sikerül a varázslata, jobb esetben meg el is ront valamit, és leszakad szeretett bögréjének a füle.

 - Hogy haladsz? - jó hangosan és hirtelen. Rosszabb esetben nem sikerül, és akkor muszáj lesz papírrepülőket csinálnia, és azzal zavarni a srácot. De kiállhatatlan egy dög lesz belőle, ha így folytatja.

A jó.. Morog magában mindenféle nem szépet. Hát ez nem jött össze. Nem hát, róla van szó, nem szokás. Összejönni a dolgoknak. Na, nem baj. Akkor valami mást. Hát de ez az, ő nem kreatív. Egy cseppet sem.

Megfontolja a korábbi kósza gondolatot, hogy ő akkor repülőket fog hajtogatni és azzal dobálózik majd tök lazán, de hát egyrészt az nem az ő stílusa, még annyira se, mint ahogy a mai lépkórságos viselkedése sem, másrészt meg, repülőt se tud rendesen hajtogatni. Nem szállnak, csak visszajönnek, mint a bumeráng. Hajóban, na, abban viszont profi. Azzal meg mit kezdjen, eregesse őket a bögrébe? Szóval akkor ezt most nem.

Meg egyáltalán, mi a fenét csinál az a srác szerencsétlen bögrével? Dugdossa bele az ujját, mintha harapna. Ó. Ez harap is. Mi a.. Nem, tényleg, mi a..

 - Mit.. ezt most mért? - teszi fel értetlen, de nem feltétlenül sértő hangsúllyal az egyetlen kérdést, amire jelen pillanatban választ akar kapni. Nem, őszintén nem érti. Hát csak nem a srác ilyen mazochista természetű, bár ki tudja, ajándéknak meg elég fura, mondjuk így egyéb szavak híján. Mindenesetre, ha ő ezentúl bögrét kap, akkor továbbadja másnak.

Hát erre produkál valami izét, ami részleteiben úgy jellemezhető, hogy felvonja a szemöldökét jó magasra, miközben egyszerre elismerően elhúzza a száját és vigyorog. Hogy hogy festhet, azt ő se akarja tudni. Mert ez egy ajándékba adott harapós bögre. Ilyenkor öregnek érzi magát, mert hogy ennek értelmét nem látja, na, az biztos. De az is, hogy azért mókás ötlet, ha kicsit érdekes is, ugye. Szóval akkor igen, továbbadjuk a bögrét, ha valaki azt ajándékozna nekünk.

 - Hát, biztos örülni fog neki. - jegyzi meg valószínűleg a semminek, mert a srác újra elfoglalta magát, és valószínűleg se hall, se lát. És jól is van ez így. Addig a lány ugyanis eltűnődhet azon, hogy.. nem, ez így nem lesz jó. Ez egy harapós bögre, ezen nincs mit eltűnődni.

 - És adjál mellé felturbózott teát is. - nyugtatós teát. Bár belegondolva, odáig a delikvens ugye nem fog eljutni, hogy igyon is, meg is kóstolja a bögrében levő anyagot. Nem jó. Más kell.

 - De ez tök jó. - jegyzi meg megint csak a levegőnek egy adag hallgatás után, mert hirtelenjében nem jutott eszébe semmi, amit a bögre mellé lehetne adni, és hasonlóan trükköske lenne. Nem a képzelőerejéről híres, ezt tudta eddig is. És most mit mondjon, ez a harapós bögre, mindamellett, hogy fejfájást tudna kapni tőle, azért kreatív cucc.

 - Csinálsz ilyet másnak is? - értsd, rendelésre. Kedvet kapott egy ilyen haszontalanságra, pedig nincs kinek adnia. Nincs, akit annyira utálna, vagy olyan jó kapcsolatban lenne, hogy az a másik értékelni tudná, hogy poénból leharapják az orrát. Maximum odaadja Lucy-nak, és úgy kidobják majd az előkelően hipsteresen dizájnos szobájából, mint a huzat. De egy ilyen bögrét akkor is szeretne ebben a pillanatban. Mert csak.

Érdekes lenne, ha leülnénk egy kicsit asszociációs játékot játszani egy varázslós környezetből érkezett diákkal, meg egy muglik közül jöttel. Hagyjuk a rögtön beugró dolgokat, mint a mozgó festmények, a varázspálcának hívott csinosabb raklaphulladék, vagy a full extrás, manó-biztosította ellátás. Legyen egy másik szó, ami még mindig a lista elején van, de azért nem kapásból ugrik be a kérdezőnek. Baglyok.

A muglik erre maximum annyit mondanának, tűnődik el navinés kisleányunk a magasba caplatva, hogy huhog, meg halált jelent, oszt ennyi. Kész, üres. Ja, meg köpet. A mugliknak nagyjából semmi dolguk sincs ezekkel az okos madarakkal, ezért is pislogott olyan ostobácskán, mikor apukája egyszer elmesélte, hogy amúgy a varázslók Doktor Bubóval üzengetnek egymás közt. Mivel ő kevert lakosságú helyről jön, ezzel nem igazán volt szokás élni. Idekerülve viszont szembesült ezzel a kicsit se praktikus megoldással a tiszta, bár tagadhatatlanul nem olyan pontos és lelkes postával szemben.

Megtanulta kezelni az elhullajtott tollakat a reggelijében, a rejtélyes módon táskáján mosolygó bagolyláblenyomatokat, meg a kis élő és aranyos, hiszen madár, postások buzgalmát, de hát nem nőttek a szívéig ezek a módszerek. Egészen a minapig, amikor leesett neki, hogy a baglyok madarak. Neki meg híres madárimádatusa van; ez egy kezelhető, de a kamaszkor végéig mindenképpen eltartó betegség, amely képes kiváltódni a madarak puszta említésére is, és valami nagyon elkanyarodott anyai ösztönökkel állhat kapcsolatban, mert ilyenkor muszáj agyonsimogatnia, agyontömnie és agyonmacerálnia bármilyen tollast, ami hajlandó megvárni, amíg ő odacaplat mellé.

Szóval ez a háttere annak, hogy ő most kemény pénzen vásárolt, tekintélyes mennyiségű bagolycsemegével caplatott fel ide a francba. Ő most halálra fogja szeretgetni, tömni, és ha lehet, kopaszra simogatni az összes baglyot. Kicsit megtorpan, mikor látja, hogy más is van itt, de hát ez elő szokott fordulni, céljában ez nem állíthatja meg.

 - Helló. - köszön oda nagyobb érdeklődés nélkül, de azért elég barátságosan a fiúnak, és olyan vehemenciával, amit öregasszonyok tanúsítanak hat macskájukkal szemben, a baglyok felé fordul, lerakja az elemózsiát, és egy kis marék csemegével a kezében az egyik random bagoly felé sasszézik lassan és óvatosan és tisztelve a madarat és már azt nézve, hol tudná leginkább szétsimogatni.

A bagoly egy pillanatra furcsán néz rá, biztos érzi, hogy a lány kicsit madárbajos, de aztán elfogadja a csemegét, amire a navinésből kiszakad egy meglepett sóhaj, ami őt is váratlanul éri. De minden oka megvan, hogy féljen a bagolytól; nem szeretné, ha lecsípné az ujját, vagy belemászna a szemébe, vagy nekiállna karatézni hirtelen. De ha elfogadja, az jó. Annak örül a kis navinés lelke. Akkor már egyszerre szép lassan közelíti is a másik kezét a bagoly felé, és lassan végigsimít rajta, és amikor erre se kaparják ki a szemét, mentálisan felvisít, és gyorsan benyúl a zsebébe, és vesz még ki madárkaját. Útközben elhullajtott pár darabot, na, és gyorsan betömködte a zsebeibe.

 - Nem, de szeretném. - először kicsit felhorkan, hogy úgy nézek én ki, mint aki baglyot gondoz, aztán eszébe jut, hogy nem is rossz ötlet, nézhetne úgy ki, mint aki baglyot gondoz. Korlátlanul lehetne madarat simogatni, meghallgatni a lelki bajaikat.. várjál, ez sok lesz. Szóval korlátlanul lehetne madarak közt lenni, hát kell annál több?

 - Csak gondoltam, kicsit megsimogatom őket, ha engedik, mert itt biztos nem foglalkoznak velük nagyon. - a mondat második fele lenéző és durcás. Nagy lelkesedésében nem veszi észre, hogy ennyi baglyot elég munka ellátni, arra nincs se idő, se lehetőség, hogy lelki támaszt nyújtson nekik, akárki gondozza is őket. De hát erre van ő, majd ő elegyengeti a problémájukat, miegyéb.

 - Vegyél ám nyugodtan. - int a fejével a tekintélyes mennyiségű madárkaja felé, ami kicsit távolabb fekszik tőlük. A kezével nem mutathat, mert az a bagoly tollaiban turkál, amit szemlátomást ő is, meg a bagoly is élvez. A bagoly ugyan elég nyilvánvalóan holdkórosnak nézi őt, de tegyük hozzá, teljes joggal. - Igazság szerint, hozhatnál ide nekem egy dobozzal, ha gondolod. - néz kérően a srácra, mert mi tagadás, kicsit meszecskén van a csemege, ő meg itt nem hagyja a jó kis puha tollazatot, ami lehet bolhás meg akármilyen, ő most szét fog simogatni.

 - Olyan, mint a kutya; azt is eteted meg itatod, de simogatni is kell, legalább annyit. Csak a baglyok büszkék, nem pitiznek. Ők csak kinyilvánítják a véleményüket. - mindig is irigyelte a madarakat azon jó tulajdonságuk miatt, hogy ha ők tesznek valamire, akkor azt komolyan is gondolják. Jó, a baglyok szobatiszták, már ahogy egy bagoly az lehet, de mindamelett nagyon okosak is, és ha nem tetszik nekik a képed, akkor rád is tehetnek. Vagy leköpeteznek. Oké, ezt most túlhúztam.

 - Jaj, csak gyere. - csivitel lelkesen, nem is gondolta volna, hogy nem hogy nem röhögik körbe, még más is becsatlakozik a bagolylélelkmentő programjába.

 - Jó, kapsz ám te is, ne aggódjál. Itt van, na. - kínálgat egy kisebb termetű baglyot, aki vágyakozóan pislog a lány kezében levő csemegére. A madár az az igazi torkos fajta, neki ugyanis nem elég az, amit a tenyerében van, egy kis bőr is kell mellé. - Na! - néz csúnyán a bagolyra, de mit érdekli az a madarat. Nincs mese, markolni kell a csemegéből. Egyik kezéből esznek, időnként szó szerint is, a másik meg bagolytollakban turkál. Már csak a két vállára meg a fejére kéne egy-egy madár, és elmehetne valami erdei embernek.

 - Jó ötlet. - neveti el magát, de beindul a szervezési vágya is. - Csinálok hozzá plakátokat. - vigyorog előre, mert most elképzelte, ahogy szabadidős programként a diákok feljárnak a bagolyházba, és baglyokat dögönyöznek. Érdekes egy kép, az biztos.

 - De hát nem jó dolog? - teszi fel a költői kérdést, miközben a második baglyot is vakarászni kezdi. - Nem tudom, melyikünk élvezi jobban. - mármint a bagoly-e vagy az ember-e, de kérdése félig meg is oldódik. A torkos bagoly nem simiért van itt. Neki enni kell. Hogy ezt nyomatékosítsa, keményen belecsippent a lány kisujjába, és akkor megfordul a lányka fejében, hogy ez sem csak öröm és boldogság.

 - Jóvannamár. - pislog könnyes szemmel az ujjára, mert ez fáj, nem is kicsit, de megadóan markol egyet a csemegéből. Mármint hát, ha nem ad neki enni, legközelebb minimum a szemét kaparják ki. A baglyok se mind kis aranyosak, na.

 - Az biztos. - szisszen fel, amikor újabb csípés jelzi, hogy kifogyott a kezéből a csemege. Csúnyán néz a bagolyra, de őszintén, baglyokkal nézés területén nem lehet verenyezni Még egy marék csemege, nesze, te kis emberevő dög.

 - De jó! - kiált fel meglepetten, mert ez egy zseniális ölet volt, kérem szépen. Valószínűleg az a fajta, ami pillanatnyilag nagyon jó, de persze sose lesz belőle semmi, addig viszont már látja is maga előtt a plakátjait azon a ronda modern módon, amiken égszínkék hátteren egy nagy bagolybegy foglalja el a főhelyet, a BEGY és a többi szöveg pedig ronda narancssárga betűtípussal van szedve. Az egész úgy nagyjából visszataszító, de ő egyrészt ennyire képes, másrészt ennél jobb nem is kell.

 - Majd kiállok vele a bejárati csarnokba. - javasolja lelkesen és már látja is magát, ahogy egy hatalmas táblát hurcolászva demonstrál egyet a bejáratnál, azt kántálva, hogy Vazul néni nem tágít.. izé, gyertek begyelni. Vagy valami hasonlót, na.- Biztos használna, ez terápiás egy dolog. - szabatosan éppen nem tud fogalmazni, ugyanis itt az ideje kinőni a harmadik kezének, jött ugyanis még egy kis kuvik ebédelni. És amúgy is, ez terápiás. Embernek is, bagolynak is.