Hallotta, olvasta, érezte. Mármint az izgalmat. Párbajszakkör az iskola falain belül... Régen hallott már ilyesmit, akkor még teljesen más felállásban. Hisz most a tanerő nem más, mint az a volt háztársa, akivel anno együtt végzett. És tessék. Most már komoly ember, akinek állása van, és a fiatalokat tanítja, egyengeti útjaikat. Erre ő megint itt ül az iskolapadban, diákként. Nem kellemetlen egy kicsit?
De tény, hogy nem akart kihagyni egy ilyen lehetőséget. Nem egyszer lett volna rá szüksége az elmúlt egy évben, és hát ha az ember nem gyakorolja, akkor bizony nem fog menni. Ez történt akkor is, még Kolumbiában.
Felhúzott egy kényelmes, testhezálló nadrágot, és egy lenge pólót, majd magához kapva pálcáját el is indult.
Otthonosan mozgott a falak között, bár hosszú ideje nem járt köztük. Talán még egy kis kerülővel is indult, csak a megszokás kedvéért. Anno kifejezetten sokat kóborolt a folyosókon. Ennek köszönhetően persze elég jól kiismerte magát már a kastélyban.
Időben érkezett a teremhez, talán még egy kicsit korábban is kivételesen. Belépve egy pillanat alatt felmérte a terepet, és az ott lévőket. Diákok még nem igen jelentek meg, de talán így kellemesebb is újra találkozni háztársaival.
- Sziasztok! - köszönt automatikusan, aztán egy pillanatra elgondolkodott, hogy a helyzet talán már megkívánja azt, hogy magázza őket. - Vagyis jó napot! - javította ki magát, de így csak még kellemetlenebbül érezte magát, így folytatta - vagy valami ilyesmi...
Teljesen belevörösödött a kusza köszöntésbe, és zavarában a padlót kezdte vizslatni, mint egy kisiskolás.