Ambrózy Henrik
Imádom, hogy semmi nem úgy működik, ahogy én azt elterveztem. Egyrészt bosszantó, másrészt pedig remek kihívás. Szeretem a kihívásokat, ha úgy rendesen meg kell harcolni valamiért. Úgyhogy, már fel is fegyverkeztem az összes harci technikámmal. Páncélként egy tankönyvet és egy pár jegyzetet hoztam magammal, fegyverként pedig egy penna van velem, amivel igen kiválóan lehet hadonászni, és sokkal hatásosabbá lehet vele tenni a mondanivalóm. Na meg persze ott van a titkos fegyverem, a roppant kedves, szőke fejem. Ami normál esetben a legkevésbé sem cuki, de hát ha az kell, hogy cuki legyek... akkor nincs mit tenni. Cukiskodni kell. Nem vagyok jó benne annyira, de talán menni fog. Remélhetőleg.
Szóval, az a helyzet, hogy várok a tanterem előtt. Megvárom, amíg vége az órának. Nos, az órának, amit én nem vehettem fel ideérkezésemkor. Pedig benne volt a tervezetben. Pontos tervezettel jöttem, hogy mit és hogyan fogok elsajátítani. Mindent a lehető leghamarabb, hogy ne vesztegessek túl sok időt az iskolában, mert utána egy durván menő élet vár, és én már azt akarom. Folyamatosan emlékeztetem magam, mennyire nagyon akarom, miközben várok. Amint elszállingóznak a diákok, én beslisszanok a terembe, egyből belövöm, kire fogok rárepülni, nem túl nehéz a választás. Szépen, magabiztosan trappolok oda hozzá, és megköszörülöm kicsit a torkom, hogy felhívjam magamra a figyelmét.
- Ambrózy tanár úr? - kérdezem, és igyekszem nagyon nem úgy hangzani, mint aki éppen zaklatott és számonkérő. Igyekszem. Megpróbálok egy kicsit csevegősebb, kevésbé feszült hangnemet magamra erőltetni. - Képzelje el, éppen most jöttem az iroda részlegről. Azt mondták nekem, hogy nem vehetem fel az Ön tantárgyát ebben a félévben - tájékoztattam a hírekről, miközben látványos ledöbbentségemmel próbáltam az empátia legkisebb szikráját kifacsarni belőle. Legalább valamit.
- Itt biztos valami félreértés lehet - tettem hozzá, miközben mosolyt varázsoltam az arcomra. BIZTOSAN valami félreértés. Más lehetőséget nem hagyok neki. Ennyit a cukiskodásról?
Imádom, hogy semmi nem úgy működik, ahogy én azt elterveztem. Egyrészt bosszantó, másrészt pedig remek kihívás. Szeretem a kihívásokat, ha úgy rendesen meg kell harcolni valamiért. Úgyhogy, már fel is fegyverkeztem az összes harci technikámmal. Páncélként egy tankönyvet és egy pár jegyzetet hoztam magammal, fegyverként pedig egy penna van velem, amivel igen kiválóan lehet hadonászni, és sokkal hatásosabbá lehet vele tenni a mondanivalóm. Na meg persze ott van a titkos fegyverem, a roppant kedves, szőke fejem. Ami normál esetben a legkevésbé sem cuki, de hát ha az kell, hogy cuki legyek... akkor nincs mit tenni. Cukiskodni kell. Nem vagyok jó benne annyira, de talán menni fog. Remélhetőleg.
Szóval, az a helyzet, hogy várok a tanterem előtt. Megvárom, amíg vége az órának. Nos, az órának, amit én nem vehettem fel ideérkezésemkor. Pedig benne volt a tervezetben. Pontos tervezettel jöttem, hogy mit és hogyan fogok elsajátítani. Mindent a lehető leghamarabb, hogy ne vesztegessek túl sok időt az iskolában, mert utána egy durván menő élet vár, és én már azt akarom. Folyamatosan emlékeztetem magam, mennyire nagyon akarom, miközben várok. Amint elszállingóznak a diákok, én beslisszanok a terembe, egyből belövöm, kire fogok rárepülni, nem túl nehéz a választás. Szépen, magabiztosan trappolok oda hozzá, és megköszörülöm kicsit a torkom, hogy felhívjam magamra a figyelmét.
- Ambrózy tanár úr? - kérdezem, és igyekszem nagyon nem úgy hangzani, mint aki éppen zaklatott és számonkérő. Igyekszem. Megpróbálok egy kicsit csevegősebb, kevésbé feszült hangnemet magamra erőltetni. - Képzelje el, éppen most jöttem az iroda részlegről. Azt mondták nekem, hogy nem vehetem fel az Ön tantárgyát ebben a félévben - tájékoztattam a hírekről, miközben látványos ledöbbentségemmel próbáltam az empátia legkisebb szikráját kifacsarni belőle. Legalább valamit.
- Itt biztos valami félreértés lehet - tettem hozzá, miközben mosolyt varázsoltam az arcomra. BIZTOSAN valami félreértés. Más lehetőséget nem hagyok neki. Ennyit a cukiskodásról?